Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. november 27., vasárnap

Ezt most kinek adod el? - The Pretty Reckless - Who You Selling For?

Anta János Attila

Adott egy szőke, 23 éves nő, akinek olyan hangja van, hogy a hajadat lekapja a fejedről. Adott mellé három zenésztárs, akik olyan fasza rakkendrollt tolnak az arcodba, hogy ha a plafon nem is szakad le, garantáltan énekelni fogod a dalszövegeket. Megjelent a The Pretty Reckless legújabb albuma.

Halvány lila fogalmam sincs, mikor hallottam lesőnek a The Pretty Reckless nevű amerikai kvartettről. De tisztán él bennem az, hogy videó nem volt hozzá, csak hang. Arra viszont konkrétan emlékszem, hogy a hang, ami akkor felcsendült, átdobott egy teljesen más világba. Az, hogy ebben az évtizedben, egy tiszta rakendroll együttes ilyen magasra törjön, különösen furán hatott rám.

Soha nem gondoltam volna, hogy két album (Light Me Up, Going To Hell) ilyen hatást képes rám gyakorolni. Szerelem volt első két hallásra, és ez azóta is töretlenül tart. Éppen ezért fogtam padlót, amikor a banda szinte a semmiből mondta, hogy idén új album fog érkezni, Who You Selling For címmel. Hát még akkor mekkora padlót fogtam, amikor meghallottam az első kislemezt. És ez az esés egyre inkább nagyobb lett. A lehető legjobb értelemben.


Az albumborítónak ezúttal semmi köze a frontasszonyhoz – Taylor Momsen-hez – amit már csodáltam, hiszen az első lemeznek, és a másodiknak is volt kötődése az énekesnőhöz. (Az első; Light Me Up Taylort ábrázolja, egy kislány képében, míg a másodikon Miss Momsen maga látható, háttal, anyaszült meztelenül.)

Mert aki azt a dühöt várta, amit kapott a Going To Hell-től, vagy a tinilányos picsogást a Light Me Up-tól, ne keresse a WYSF egyetlen számai között. Taylor Momsen felnőtt, és ezt bizony mi is hallhatjuk. Több ízben is.


Az első szám egy intro – vagy nyitószám – ezt mindenki döntse el maga, nekem nem sikerült. Talán azért, mert ők maguk sem tudják eldönteni, ezért kapta a The Walls Are Closing In/Hangman címet. Egy orgona előjátékkal indít, majd szépen lassan átvált egy gitártémába, ahol Taylor először halkan, majd egyre hangosabban énekel. Tökéletesen felvezeti az albumot, némi Foo Fighters hatás érezhető azon a részén a dalnak, ahol a teljes zenekar játszik.

A már az előre kiszivárgott második „kislemez” az Oh My God leginkább egy önkritikus dal, ami erős Motörhead utóhatásokat rejt magában. Az album egyik legerősebb, és leggyorsabb témája, szám közepén egy nagyon feltűnö Ace Of Spades riffel, és a végén egy oltári király befejezéssel. Tényleg, rakendroll a javából ez a szám, a kisasszony hangjára pedig az odaszexuál jelzőt lehetne vulgáris jelzők nélkül mondani. Persze ezt lehet még fokozni.

Az első igazi kislemezt, az album harmadik számát (Take Me Down) a Crossroads című film, és Robert Johnson története ihlette. Ezen túl pedig egy középtempójú nótáról van szó, ahol a dal közepén ismét előfordul az orgona, majd a végén pedig a gospel kórusok.

Az egyik személyes kedvencem a Wild City. Minden benne van, ami miatt megszerettem a zenekart. Ugyanúgy a lassabb, a gyorsabb és a közepesebb tempójú ütemek kiváló elegyet alkotnak egymással.
A kilencedik dal, számomra minden kétséget kizáróan az album legjobb nótája. Itt nagyon, de nagyon eltaláltak valamit. Kellően húznak a gitárok, a basszus, a dob pedig úgy pattog, ahogy kell. Egy kisebb bridge van a közepén, utána pedig Ben Philips gitáros megmutatja nekünk azt, hogy nagyon kár, hogy nem ismerik többen. Állat szóló. Ugyanakkor megragadom az alkalmat, hogy dícsérjem Mark Damon basszerjátékát, és Jamie Perkins kiváló ütemeit.

A korong záró triója az Already Dead, a The Devil’s Back és a Mad Love. Az első egy pszichedelikus hatású, középtempós dal, a közepe felé egy fasza szólóval, az ezt követő hét perces The Devil’s Back egy elszállós ballada, sok szólóval, gyönyörű énekkel, de ennek ellenére kínzó lassúsággal ér véget. A Mad Love pedig egészen nyugodtan elmehetne egy funky/new wave számnak is. Méltó lezárást ad az amúgy is sok utóhatást mutató albumnak.

Összességében, ez egy nagyon jó album lett. A rock ’n roll még mindig él, a The Pretty Recklessre pedig jobban érdemes figyelni, mint bármikor máskor.
banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink