Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. október 17., hétfő

Tom Query Falak című novellája

Falak


  • Miért van itt?
  • Nem tudom…
  • Kell lennie legalább egy oknak, amiért felkeresett…
Csend telepedett a szobára. A férfi a díszkandallót nézte, amelyen szantál illatú füstölők hamvadtak. A pszichiáter továbbra is a férfi veséjébe akart látni. Tekintetével szinte felszeletelte a lelkét.
  • Mert megöltem egy embert.
  • Miért?
  • Már elmondtam milliószor. Mert el akarta lopni a tárcámat. Nem tudtam kordában tartani a dühömet.
  • Miért?
Csend volt. Csak a férfi dobolt a lábával. A pszichiáter az előtte heverő iratokat bogarászta.
  • A papírjaiban sehol egy erőszakos bűncselekmény, lopás, szabálysértés, még egy nyomorult kamaszkori csínytevésnek sincs semmi nyoma! Ne vegye zokon, de azon is csodálkoznék, ha korábban egy légynek is ártott volna. Ennek a tolvajnak viszont brutális kegyetlenséggel elmetszette a torkát, fültől fülig. Miért?
Dobolás.
  • Talán a falak miatt történt…
  • Falak?
A férfi egyre erősebben dobolt a lábával.
  • Néha úgy érzem, átlátszó falak vesznek körül. Megakadályoznak abban, hogy normális kapcsolatot teremtsek a külvilággal. Mintha börtönben élnék…
  • Látja, milyen furcsa humora van az életnek? – a pszichiáter szájának sarkában egy halvány mosoly mocorgott. – Odakint naivan azt hitte, börtönben él, mert nem találta a hangot az emberekkel. Hát most belekóstolhat, milyen a börtön valójában.
Csend volt. A füst megfoghatatlan teste némán úszott a szobában.
  • Hallottam erről az új eljárásról…
  • Á, szóval mégiscsak van oka annak, hogy itt van…
  • Azt akarom, hogy elvégezze rajtam.
  • Mert nem akar börtönbe kerülni?
  • Mert nem akarok börtönben élni!
A pszichiáter nagyot sóhajtott.
  • Ahogy a tájékoztatóban is láthatta, az új módszer nem kockázatmentes. Tíz jelentkezőből kettő soha nem ébred fel, háromnál a skizofrénia tünetei mutathatók ki. A maradék ötből pedig csak az Isten tudja, hányan döntenének másként, ha választhatnának.
  • Nem érdekel a statisztika. Különben sem félek semmitől  – a férfi a pszichiáterhez hajolt. – A haláltól sem.
  • Miért? – érdeklődött a pszichiáter. – Hiszen a halálfélelem a legősibb ösztönök egyike. Szinte lehetetlen kiiktatni.
  • Nekem sikerült.
  • Miért nem fél a haláltól?
  • Tudja, gyerekkoromban volt egy álmom – a férfi az emlékbe merült. – Álmomban amikor kiléptem a házunk ajtaján, és körülnéztem, az emberek betoncipőben vánszorogtak. A nyakukban pedig kötél volt, aminek a vége egy léggömbszerű valamire volt erősítve. Gyorsan megérintettem a saját nyakamat, de nem érzetem ott a kötelet. Az emberek minél inkább lógatták a fejüket, a léggömbszerű valami annál magasabbra emelkedett. Hallottam, ahogy szomorkásan fuldokolnak. Még ma is sokszor libabőrös leszek, amikor eszembe jut az a hang. Én vidáman cikáztam a sok szomorú ember között. Emlékszem, a világítós cipőm volt rajtam. Tudja, az, ami akkoriban divat volt a gyerekek között. Imádtam azt a cipőt! – a férfi egy kis szünetet tartott, és mosolygott. – Álmomban a cipő nemcsak világított, hanem apró szárnyacskák is voltak rajta. Futás közben az eget néztem. Úgy éreztem, hogy kezeim között tarthatnám a Napot. Ahogy egyre gyorsabban szaladtam az emberek között, a cipőmön lévő szárnyak verdesni kezdtek. Én pedig a föld fölé emelkedtem. Már nem érte a talpam a talajt. És… És… Ahogy a Nap felé nyúltam, az elkezdte perzselni a tenyeremet – a férfi a tenyereire meredt. – De nem fájt. Inkább csiklandozott. Nevettem. Nagyon hangosan nevettem. És nem értettem, hogy az emberek miért búslakodnak és fuldokolnak körülöttem. Megpróbáltam felvidítani őket. De nem jártam sikerrel. Hiába grimaszoltam előttük. Ők csak a fejüket lógatták. A léggömbszerű valamik pedig egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek. Arra gondoltam, hogy ha el tudnám vágni azt a kötelet, ami hozzájuk köti azt a léggömbszerű valamit, talán felvidulnának. Egyszer csak a tömegben anyámat vettem észre. Szinte már majdnem megfulladt. A szája kékülni kezdett. És az a hang… Az egyik utcai árustól loptam egy zsebkést. Azzal próbáltam meg elvágni anyám kötelét. Nagyon nehezen ment. De végül sikerült. Amikor elvágtam a kötelet, a léggömbszerű valami magával vitte anyámat, akinek a teste halvány és bizonytalan volt. Amikor lenéztem, anyám élettelen teste ott hevert a betonon. Sírtam. Üvöltöttem. Bömböltem. Éjjel a saját ágyamban sírtam álomba magam. Álom az álomban. Amikor másnap kiléptem az utcára. A szomszéd fiú szemben állt velem. Ketten voltunk csak az utcán. Senki más nem volt ott. Egyenesen rám nézett. Aztán a cipőmre. Aztán a nyakamra. Majd egy kicsit fölém. Mintha látott volna valamit lebegni felettem. Végül a saját nyakát kezdte el tapogatni. Ez után felébredtem. És akkor értettem meg, hogy mindnyájan a halálra születtünk. Csak kevesen tudunk róla, mert a halál láthatatlan. És olyan természetesen szívjuk magunkba, mint a levegőt. A születésünk után elvágják a köldökzsinórunkat. De lehet, hogy ugyanabban a pillanatban valaki egy láthatatlan halálzsinórt teker a nyakunkra, amit ha elvágnak, a lelkünk elszáll, akár egy léggömb.
  • Érdekes álom… – mondta a pszichiáter. – Még érdekesebb értelmezés… Beszélt erről valaha valakinek?
  • Másnap elmondtam anyámnak…
  • És? Mit szólt hozzá?
  • Úgy pofon vágott, hogy eleredt az orrom vére. Kiabált velem. És azt mondta, hogy ne gondoljak hülyeségekre. Mert nem akarja, hogy ha felnövök, én is lelépjek, mint a semmirekellő apám.
  • Hát, ez nem volt túl szép tőle… És az édesanyja…
  • Néhány hét múlva kapott egy agyvérzést, és meghalt.
  • Sajnálom.
  • Talán ismerte?
  • Nem.
  • Akkor miért sajnálja?
Csend telepedett a szobára. A pszichiáter a férfi papírjait nézegette.
  • Van valakije?
  • Tudja maga nagyon jól, hiszen minden benne van azokban a kurva papírokban! Vagy arra kíváncsi, hogy látens homoszexuális vagyok-e?
  • Nem. Arra vagyok kíváncsi, hogy van-e valaki az életében, aki lebeszélhetné arról, amire készülünk. Nagyon jó magaviselettel pár éven belül szabadulhatna, az eljárás viszont örökre szól. És visszafordíthatatlan. Néhány év börtön mégiscsak jobb, mint elölről kezdeni mindent...
  • Nincs. Már nagyon régóta nincs senkim. Se társ, se barátok, se család.
  • Értem.
Csend volt. Hallani lehetett, ahogy a szantál illatú füstölő pihekönnyű hamuja leesik.
  • Fájni fog? – kérdezte a férfi.
  • Egy cseppet sem. Carl Gustav Jung így fogalmazná meg az eljárás lényegét: olyan lesz, mintha lekapcsolnék egy lámpát a fejében. Úgyis mondhatnám, hogy kicserélem az izzót, majd kisöpröm az emlékeket. Gyors, egyszerű és fájdalommentes módszer. Egy másik ember fog felébredni, makulátlan elmével. Szabadon, nem kell börtönbe mennie – az emlékeiért cserébe.
  • Utána eltűnnek?
  • Mik?
  • A falak…
A pszichiáter nagyot szippantott a cigarettájából.
  • A falakat az elme emeli, és csak számára léteznek. Sajátos önvédő mechanizmus… Nézze, nem tudom garantálni, hogy az ember, aki majd felébred, jobb szociális képességekkel fog rendelkezni, mint Ön. Ahogy azt sem, hogy egyáltalán felébred. Azt sem, hogy semmilyen károsodás nem éri a pszichéjét. Gondolkozzon el ezen, mielőtt belevágnánk!
Némacsend. A dobolás megszűnt.
  • Kezdhetjük.
  • Biztos benne?
  • Igen.
A pszichiáternek semmi kedve nem volt végrehajtani az eljárást az előtte ülő személyen.
  • Nem tudom, mi vagy ki bánthatta meg ennyire, de…
  • Semmi köze hozzá. Csak csinálja!
  • Rendben. Feküdjön fel az ágyra!
Az orvos elnyomta a cigarettát, és kifújta a füstöt, amely messze-messze szállt, de nem érte el a férfit. Mintha átlátszó falak vették volna körül.
banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink