Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. szeptember 2., péntek

Paul de Man farvizén

írta: Szabó Dárió




(Paul de Man)





A szimbolizmus jelentése lényegében annyira tág, hogy nincs is értelme kimondottan csak egy aspektusból vizsgálni, Paul de Man szemszögéből viszont megfontolandó rátekintenünk; de Man egyrészt megfogalmazza egyéni dekonstruktív nyelvfilozófiai nézeteit, másrészt reprezentál egy kettős habitussal rendelkező szimbolizmust.

Charles Baudelaire és Stéphane Mallarmé szolgálnak referenciapontot. Két őrületes utat szemléltet, melyek konklúziójukban azonosak, a létezés egységének irányába haladnak.

De Man kissé elmosódott, absztrakt meghatározással, de igyekszik definiálni a szimbolizmust. Azt mondja, hogy a szimbolista költők nemzedéke határozottan tudatában van egy bizonyos szakadásnak, mely szakadás a saját léte és mindannak a léte között fennálló hasadék, ami nem ő. Egy kettős világot illusztrál, ahol a tudat szemben áll a tárgyával, miközben arra törekszik, hogy megérintsen valami olyat, amit képtelenség elérni. Úgy is mondhatnánk tehát, hogy Paul de Man feltételezése szerint a szimbolista költő tudatában van annak, hogy szellemiségének határát a fogalmi rendszer, a logosz jelenti.

A szimbolizmus költészetelmélete szerint a valóság tehát nem megértést, hanem megérzést igényel – a valóság nem egy értelmezésre szoruló dolog, sokkal inkább érzékelhető, épp ezért, és a fogalmi rendszer nyújtotta korlátolt lehetőség miatt, a sejtetés válik a költő legfőbb céljává. A sejtetés kevésbé konkrét, hatalmas tereket nyújt az asszociációs folyamatoknak, melyek sokszor instabillá teszik magát a jelentést. A szimbolizmus lényege a többértelműségben rejlő produktivitás – a valóság egy szimbolista költő esetében maga az ismeretlen. Ezt a folyton változó, bizonytalan interpretációs pozíciót Arthur Rimbaud elhíresült szavaival tehetjük a legtapinthatóbbá, vagyis ,,Én – az mindig valaki más.” Az alkotó személy egy eleven költemény, egy olyan valaki, akit saját műalkotása ír meg – a szimbolizmusban a költő a költemény eszközévé teszi magát.

De Man meghatározásában olyan nyelvhasználat a szimbolizmus, amely minden egységet felfed a szellem birodalmában, a szimbolista alkotók mind az univerzális egység felé veszik az irányt. Az egységet az érzékek összerántásában vélik, így nem meglepő módon a szinesztézia egy kardinális faktor. ,,Egymásba csendül a szín és a hang s az illat.” – Charles Baudelaire.

A szimbolista kiábrándult karakter, Baudelaire fő témája például a halál, mely a létezés, az egység megszűnése.

Mallarmé költészete ugyancsak a költő és a világ kapcsolatának problematikáját érinti. A szakadék nála is az elidegenedés manifesztációja. De Man olyasmit állapít meg, hogy Mallarmé esetében a költői öntudat kíméletlenül igyekszik megragadni a külvilágot, a valóságot, ám a nyelv ezt a törekvést nem tudja maradéktalanul kielégíteni, és ebből formálódik az elidegenedettség tudatosulása. ,,Így tölti hasztalan száműzetését a hattyú.” – Stéphane Mallarmé.

Paul de Man elképzelése szerint minden irodalom nyelve szimbolikus természettel bír, bár a szimbolikus öntudatot nem minden irodalom viseli szándékosan, a jelenség mégis mind a mai napig nyelvünk fikciója.

A nyelv nem kifejezi a világot, hanem létrehoz egy illúziószerű, látszólagos valóságot.

A szimbolizmus esetében a de Man által említett szimbolikus temperamentum agresszíven került felszínre a szimbolista költők termékeiben, mert tudatosan használták azt.





Felhasznált irodalom:

banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink