Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. szeptember 21., szerda

Ez már nem is fáj annyira! - Hurts: Surrender

Írta: Anta János Attila

Ha az átlag, utcaember meghallja ezt a bandanevet a számból, kettő dolgot szoktam tapasztalni. Az első mindenképpen az, hogy néz rám amolyan üres tekintettel, hogy vajon ez a fiatalember mégis miről beszél; a másik fajta reakció, hogy könnyed mosolyra húzódik a szája, a szeme csillogni kezd és ódákat zeng nekem Theo Hutchcraft és Adam Anderson csodájáról.

A Hurts zenekar a Daggers formáció romjaiból alakult 2009-ben. Első slágerük a Wonderful Life volt, amivel berobbantak a köztudatba. 2011-ben aztán megérkezett első nagylemezük; ami a Happiness címet viselte. A folytatás két évvel később, 2013-ban látott napvilágot, Exile néven. A következő – és eddig utolsó – anyag amit hallhatunk tőlük 2015-ben érkezett, a Surrender.

Aki már ismeri a zenekart, tudhatja; itt nem számíthat komoly basszusgitár csattogásra, nincsenek ezerkezű gitárosok, és az arcunkat sem tépi le a scream. A Hurts varázsa nem ebben rejlik. Szintipop a javából –  a zenekar fő inspirációját a nagyágyú, a Depeche Mode adja. 

Az album egy egyperces intróval, a Surrenderrel nyit, ami eltér a Happiness és az Exile nyitányától, most először van egy felvezető, ahol a gospel kórusok dominálnak, a szintetizátorok csak aláfestésként cirógatják hallójáratainkat. A nyitányt követő Some Kind of Heaven egy klasszikusnak mondható Hurts-sláger. A zenei sokszínűséget példázza, hogy rendkívül sok hangszer csendül fel benne, a zongora és a vonósok hozzák az egész szám fő dallamát. A már megszokottnak mondható kiállás sem marad el, hogy aztán Theo még egyszer elénekelhesse nekünk: „you’re some kind of heaven...” A harmadik – talán az egyik leg nem Hurts-ösebb – dal következik, Why címmel. A Hurts-re korábban egyáltalán nem jellemző ütemekkel. (A kiállás, csak úgy, mint a Some Kind of Heaven esetében, itt sem marad el – cserébe egy dallamos szintetizátor aláfestést kapunk a végére a refrénnel együtt.) Ugyanakkor az előző dalban, és most is felcsendül az énekes magasabb hangja, aki amellett, hogy a mélyeket kiválóan hozza, még itt is képes olyat mutatni, amitől az állam a padló alatt van valahol mínuszban. Úgy kettővel.

A következő tétel, a Nothing Will Be Bigger Than Us egy tipikus Hurts nóta, ilyet találunk nem is egyet az előző kettő albumon, dögivel. Viszont a Rolling Stone eddigi kis életem legcsodásabb dolga, amit valaha hallottam. Mintha összegyúrták volna a Happiness visszafogottságát az Exile borultságával, és megszületett eddigi pályájuk talán legjobb dala.

Funky-disco Hurts módra. Lehetne ez a magyar címe a Lights-nak. Teljesen megérdemelné. Eddig nem hallottam ilyet tőlük. Számomra ez az album egyik olyan pontja, ahol folyamatosan változik a tekintetem. Egyszer az égben van, egyszer pedig nincs is. Fura. De jó. Nem Hurts. De jó.

A Slow tipikusan az a melankolikus, magába forduló hangulatot adja vissza, ami miatt 2010-ben felfigyeltem a zenekarra. Az egyik kedvenc pillanatom az albumon, a fejhangok már sokadszorra kerülnek elő a lemezen, de emellett most el tudok menni különösebb szemöldökemelés nélkül. Az élmény kárpótol érte. A Kaleidoscope egy megint nem Hurts dal, de ez teszi olyanná. Könnyed pop – mondanám más ilyen dalra – csak itt a Hurtsről van szó, és nem másról. Theo hangja itt kicsit belesimul, beleszürkül az alatta szóló dallamba, a muzsika végén kapcsol picit magasabbra, ami kifejezetten jó. A refrén nagyon fogós, altat, aztán feljebb kapcsol, majd kiállás – mint eddig sok dalban – és ugyanolyan kellemesen zárul, ahogy elkezdődött.

Az album két záróakkordja ennél tökéletesebben nem is passzolhatna össze. A Wings – Wish duó egy annyira jó lezárásra sikeredett. Előbbi szintén egy tökéletes, klasszikus Hurts nóta, utóbbi pedig egy gyönyörű zongorás hattyúdal, ahol Theo előkapja a csodásabbik hangját. 

A srácok biztos, ami biztos: hozzácsaptak még három számot a Deluxe Edition-re, (Perfect Timing, Weight of the World, Policewoman) számomra csak a középső, Weight of the World kelti azt az érzést kár, hogy ez kiszorult az albumról, de így is elég szép pillanat volt rajta.

Összefoglalásként csak annyit jegyeznék meg: a Hurts nem lőtt mellé. Nem is tudnának. Érezhető a változás az előző kettő albumhoz képest, azonban megmaradtak önmaguknak; nem lett belőlük egy giccses pop dolog, ami sok zenekar esetében előfordulhat. A szintik még mindig ugyanolyan jól szólnak, Theo Hutchcraft hangja még jobb, mint volt. Adam Anderson még mindig egy nagyon profi dalszerző. A Hurts pedig jobb, mint volt.

banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink