Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. szeptember 6., kedd

Ez ilyen egyszerű - interjú Laczó Gergővel

Készítette: Fenyő Dániel

Laczó Gergő, gúnynevén Pempős Pista…

Amit előszeretettel használok bemutatkozáskor. 1992. 07. 13-án születtem Körmenden. Egyébként Zala megyei vagyok. Felsőrajkon, egy alig 800 lelkes faluban lakom, csendes, szép környéken. Mielőtt Felsőrajkra költöztünk volna, Göcsejben, Nován laktam. Gyermekkorom meghatározó időszaka volt a festői vidék, a természet közelsége a falusi élet, ami mai napig nagy hatással van akár a művészetemre is.
A festészettel gyerekkorom óta foglalkozom. Persze a rajzolás, festészet mint kifejezési forma egy kedvtelés volt csak, mint általában a gyerekeknél ez szokás. Rendkívül érdekelt a biológia, egész nap a patakparton, az erdőn-mezőn jártam és gyűjtöttem: bogarakat, növényeket, rákot , csigát stb. A madarak és a rovarok érdekeltek a leginkább. Én magam készítettem határozót, megfigyelőnaplót amiben leírtam az élményeimet, ezt illusztráltam...hát valahogy így kezdődött.
Az általános iskolában volt egy rajztanárom, aki felfigyelt rám, biztatott, tulajdonképp akkor kezdtem rájönni arra, hogy tehetségem van ebben, addig ez olyan „magától értetődő dolog volt. Középiskolás koromig biológus akartam lenni. Pista bácsi a rajztanár, viszont mindig azt mondta nekem: „ hogy ilyen képesség 1000-ből egy és bármit is csinálok előbb utóbb a művészetnél fogok kikötni. Ezt én persze nem hittem. Végül is az öregnek igaza lett, és gyakorlatilag predestinálva vagyok erre. A középiskolában kezdtem el egyre inkább a szellem, a humánum szférájába utazni. Serdülőkorban, fiatalon, az élet értelmének a keresése, az első szerelmek, ezek olyan élmények voltak, amik katalizálták, hogy fessek, pedig nem akartam soha festő lenni, talán ezért maradt őszinte a művészetem amennyire lehetett és tudott egy olyan úton fejlődni, ami leveti magáról a kultúrmázt és a művészvilág normáit. Azt csinálom, amit szeretek, ahogy tudom és nekem ennyi a lényeg. A közönség már csak a fűszer a borban. Az egyetemre nem vettek fel 2011-ben, és utána környezetvédelemmel foglalkoztam, gyárban dolgoztam. 2013-ban történészként kezdtem el az egyetemi éveim.

Úgy érzem, hogy a történészkedés nincs túl szoros kapcsolatban a festészettel. Mennyire összeegyeztethető a kettő?

Először is, én nem azért jelentkeztem az egyetemre, hogy egy viszonylag jól fizető kényelmes állásom legyen a diploma után. Nem, és ezt a hozzáállást a leghatározottabban elutasítom, látván azt, hogy mi az egyetem, kik járnak oda és miként élnek. Úgy veszem észre, az egyetem is csak egy vámszedő az állam számára. Nekem nagy csalódás volt. Történész szakra azért jelentkeztem, mert akkor ez érdekelt a leginkább. Szerettem volna megismerni, hogy a világomba építsem, amit ott szerezhetek, de nem vagyok és nem is leszek történész, még ha a diplomámba ez is fog szerepelni. Én tudásvágyból és egy olyan közösség megismerésének céljából jöttem ide, ami az életemet teljesebbé teszi, nem a pénz és nem hierarchia motivált, motivál. Én megtalálom azt, hogyan éljek, éppen ezért nem is kell alárendelődnöm. Ha nem lesz belőlem történész, akkor nem,-nem ez a cél, hanem az, hogy ami nekem a világban elfoglalt helyem megértését elősegíti, itt megtalálok és élvezem. Az engem többé tesz, mint a 150 000-es nettó. Valljuk be, gyárban sem keres sokkal kevesebbet valaki, akkor meg minek az egyetem? Persze mert a lustaság nagyobb úr senki nem akar dolgozni csak felvenni a fizetést. Egyszerűen derogál a meló, meg az anyagi javak halmozásáról való lemondás, mintha az boldoggá tenne bárkit is. Ezért jönnek egyetemre, és ezért tart ott az egyetem ahol tart. Ebben én nem kívánok részt venni, még ha meg is vetnek érte, és gondolnak rólam... amit.  Bennem van szenvedély és érdeklődés, ami szerteágazik, és tudok vele mit kezdeni Nem kell lekötnöm magam semmihez, amibe akár az életem el is fecsérelődhet, mint sokaknak akik nem azt csinálják, amit szeretnek és megkeserednek életük végére. A festészettel abszolút összeegyeztethető az egyetem, mert kiegészítik egymást, ez a mai világ hazugsága, hogy az ember csak egy valamit csinálhat jól, szerintem ez nyomorúságos, és azok mondják ezt, akik igazolni akarják magukat. Fiatal vagyok, van időm, energiám csinálni azt, ami jól esik, szabad vagyok, nem szabados. Szeretik az emberek felcserélni a szavak jelentését.
Ráadásul a festés hálás, mert van, amikor hagyja pihenni az embert-ilyenkor a múzsák alszanak, és az ember új képekhez gyűjt élményt.

Itt van például az Uralkodók a süteményestálcán sorozatod, amiben igen izgalmas technikával készültek. Honnan jött az ötlet, vagy mik az előképek?

Nem volt különösen semmi indíttatásom. Nem volt semmi, amire tudtam volna festeni ezért arra festettem. Az első a román király portréja volt, amit egyik órán lerajzoltam unalomból, aztán ezt festettem meg. Később aztán arra gondoltam, ebből akár egy sorozat is lehetne. Ennyi. Szerintem sokszor belemagyaráznak, és nagy háttérgondolatokat sejtenek sok művész képei mögött, de az igazság az, hogy ez gyakran csak egy hirtelen percepció egy vízió eredménye, amit mi nem elfelejtünk vagy nem nem veszünk róla tudomást és elmerül a tudatalattiba, hanem lefestjük. Miért? Az Isten tudja...A technikáról meg annyit, hogy szintén eszközhiány miatt sokszor rákényszerülök azzal festeni, ami van. Pl előfordult már, hogy egy jóbarátom születésnapjára rögtönözve pizzás kartonra fogkrémből és borotvahabbal festettem egy madonna képet, vagyis máriát. Szeretek kísérletezni.

Ez a stílusodon is látszik. Szürrealista, realista festmények mellett feltűnnek a geometriai alakzatokból építkező, fényképeket is felhasználó, kollázs-szerű alkotások, valamint a popart stílusú képek mint a Darthmagyar. Ez útkeresésnek, vagy a sokszínűségre való tudatos törekvésnek mondható?

Fontosnak tartom azt, hogy egy művésznek legyen saját stílusa, amiről megismerhetik, de szerintem az nem kevésbé tesz valakit érdekessé, hogyha többféle stílusban alkot sőt, hiszen ha az ember egyfélét követ vagy alakít ki nem biztos, hogy amit ki szeretne fejezni azt ki is tudja. Ma már azt hiszem  a stílusok között szabad az átjárás és ezek ötvözése nagyon érdekes koncepciókat kelthet életre mint a kevésbé ismert, de általam az egyik legtöbbre tartott magyar művész, Rátkay Endre esetében ez látható.
Mint minden művésznek, nekem is voltak korszakaim: realista, szürrealista , kubista, stb., stb. Ezeket nem vetkőztem le, hanem összevegyítettem, és úgy vannak bennem mint oszcilláló oszlopok, hol egyik tör magasabbra bennem hol másik, ez határozza meg milyen képet csinálok. Én gyakorlatilag csak egy gép vagyok, amit valami irányít. Ez a program, szellem, vagy Isten, nevezzük bárhogy hozza létre a képet, én csak kivitelezem, mint ahogy József Attila írja: „a lélek mérnöke”. Mindennel festek...és ezt szó szerint értsd. Mostanában azonban egyszerű temperával vízfestékkel dolgozom fa lapokra.

Festményeid gyakori témája a politika, amely társadalomkritai ábrázolására leginkább a groteszk, ironikus jelzőt lehetne használni. Mit gondolsz, mennyire fontos az ilyen jellegű képeknél a humor?

Hát igen, nehéz vizekre evezünk. Úgy érzem, a művészetnek kötelessége reflektálni arra, ami körülvesz minket, ez igaz a politikára is. Magyarország az az ország , ahol gyakorlatilag úgy nő az emberek fejére minden hatalom, mint a kertben a növényekre az iszalag. Az emberek fuldokolnak, de nem igazán törődnek ezzel, mert befogják a szájukat, valami kis koncot eléjük vetnek, legyen szó kiegyezésről, vagy revízióról, 1005-ös ladáról, pepszikóláról, vagy 13 havi nyugdíj illetve rezsicsökkentés formájában. Ráadásul nem tudunk egyszerűen szembenézni a történelmünkkel. Idealizáljuk, romantizáljuk. Olyan figurákat méltatunk és sírunk vissza mint: Ferencjóska, Horthy, Kádár. Azt hisszük, az volt az aranykor. Gondolkodjunk már el kicsit őszintén , ezek a korszakok egymás után úgy következtek, hogy mindegyik az előző hazugságára és katasztrofális politikájára vakolt fel egy újabb réteget, amit egy idő után ledob a fal. Amilyen embereket tisztelünk és érzünk irántuk nosztalgiát, olyanokat kapunk a hatalomba, viszont mintha mi nem tudnánk ledobni őket.. Nem kell ám csodálkozni, hogy meg vagyunk b....va. A magyar társadalom darabokra van szakadva, nincsenek átjárások a társadalmi rétegek és politikai meggyőződésük között. Tovább megyek, Magyarországon egyszerűen nincs is társadalom! A képeimmel bálványokat döntök, kifigurázok, olyan teret és keretet próbálok meg megalkotni, amiben rámutatok arra, hogy el kellene egy kicsit gondolkozni. Ne dőljünk be az olcsó ígéreteknek, ne legyen az az indok mindig, amikor szavazni kell, hogy az egyik tábor azt mondja: „én éltem az államszocializmusba ezért szavazok a fideszre, a másik fele meg: én éltem az államszocializmusban ezért szavazok az mszp-re.„Nonszensz, hogy az emberek képesek ilyen egyszerű és önző világszemlélet alapján kiárusítani a népszuveneritást. Én csak annyit mondok, szerintem a társadalmi szerződés arról szól, hogy felelősséget viselünk a másikért és nem áruljuk el 3,60-as kenyérért, meg rezsicsökkentésért, Hanem elkezdünk kollektívan gondolkodni, hogy a gyerekeink, már ha lesznek egyáltalán, ne itt dögöljenek meg nyomorban és féceszben, csak azért, hogy mi kényelmesen éljünk, 4 évente pedig újra felvegyük a hitelt. Szerintem itt az ideje ezt felmondani, 168 évvel ezelőtt sikerült akkor még volt tartásunk. A humor nagyon fontos, könnyebben megérthető, mint egy elvont gondolat, filozófia, szinte mindenkinél betalál-és ez elgondolkodtat, ezért is az egyik legerősebb és legközérthetőbb formula szerintem. Azok a képeim, amik politikai indíttatásúak, de nem humorosak, pl az 1956-os, azokkal inkább a sötét és kegyetlen valóságot próbálom bemutatni, ahol a főváros szétlőtt női test és a tankok kibelezett hernyók vagy épp a saját házában égő csiga képében jelennek meg, ahol az ávós pribék valaha nyilas volt és vadásztőrrel belezi ki a hullákat, ahol a forradalmárok fele, valójában csak rabló és fosztogató eszme nélkül. Észre kell vennünk a történelmi események valóságát és sokszor ehhez ki kell fordítanunk a sarkából és újrakonstruálnunk, jelen esetben a festményen.

Nagyon sok festményed önarckép jellegű. Ez egyfajta identitássokszorozódás?

Igen, egyrészt, másrészt meg a művész hiúsága is, harmadrészt, mert a saját arcomat merem csak annyira használni, hogy mindenféle képeket alkossak általa. Illetve azokon a képeken, amelyeken én szerepelek, azok a képek az én életem szintézisei, aminek én vagyok a főszereplője, hiszen velem történik meg, mint a Tarot esetében, ahol szinte minden férfialak én vagyok.

Mesélj még erről a sorozatról! A kártya ezoterikus jellege, vagy a bennük megjelenő szimbolika vonz?

Hát ez egy nagyon érdekes téma. Először mindenkinek a kártyajóslás vajákossága, meg az Ezo tv jut eszébe Zeusszal a vonalban, de ez ennél sokkal több. A tarot eredetileg egy „szent könyv” volt vagy, hogy is mondjam. A zsidó miszticizmus és valláshoz van köze, de egyiptomi eredetű . Archetípusokat, jellemeket az életben történő változásokat és hozzá tartozó jelentéseket képi formában mutat meg, amihez van narráció , de ez mindenkinek a saját életére vonatkoztatva válik egyedivé és érdekessé ugyanakkor univerzális marad. Ez egy játék, de komoly tartalommal. Jóslásra használják már gyakorlatilag a 15. század óta Európában. Igazából a szimbolikája, a spiritualitás vonatkozása fogott meg. Egyébként több művész is készített saját tarot, pl: Dali, és valahogy az élet összegzése ez. Egy ember mitológiája. Bár még fiatal vagyok, és rengeteg dolog megtörténik velem, jelenleg egy olyan korszakot élek meg, amiben valahogy összegzek és számot vetek- mintha jósolnék a tarotból, hogy meglássam mi történt eddig és merre tartok, hát ezt szeretném a Nagy Arkána 22 lapjának szellemiségével megalkotni a festményeimen amik most készülnek.

Festészet mellett írsz is. Ez segíti a kiteljesedést, vagy csak egy mellékvágány, egyfajta levezetés?

Az írásaim java része lírai , versek, s többnyire a nőkkel való viszonyom, a magány a szerelem elhagyatottság stb belső feszültségeivel, vagy örömeivel foglalkozik. Van amit egyszerűen nem tudok átvinni a képekbe, így leírom, aztán vagy jó lesz vagy nem .  Igazából az írás nekem egy meditatív folyamat, kiöntöm a lelkem a papírra és megkönnyebbülök, nem arról szól, hogy ezzel betörjek az irodalomba. Viszont, ha érdemesnek tartom, akkor szívesen megmutatom a világnak, hiszen ez legalább annyira én vagyok, mint a képeim, ha az értékelhetőbb is. Én nem vagyok költő, se író, lehet, hogy van vénám hozzá, de nem merném állítani.

Mennyire van lehetőséged a művészeted reprezentálni – gondolok itt a kiállításokra, egyéb fórumokra?

Nehéz kérdés ez. Természetesen minden művész vágyik az elismertségre, a tömjénre, csinnadrattára, pénzre és hatalomra. Én is és hazudnék, ha nem lenne bennem vágy magamat a Parnasszuson látni, de ez egy veszélyes világ. Gyakran lehet, hogy a Dalis példát hozzam, Salvador Dali zsenialitásából egy Avida Dollars senki válik. Manapság sajnos ez a tendencia az , hogy mindenki teljesítmény nélkül akar eljutni „valahova” ez azonban soha nem a lelki békét , szellemi tisztaságot vagy a kiegyensúlyozott egyszerű életet jelenti, hanem a gazdag celebritást, a fehér kockaházat medencével és a garázsban BMW-t, de mindenek előtt a kirakatot. Én erre nem vágyom, szerintem ez kicsinyes, nevetséges, megvetendő és nem boldogít. Nem igazán szoktam házalni a művészetemmel, inkább akkor reprezentálom magam , ha megkérnek, ha megismernék a művészetem, mert érdekli őket -ez igaz és erre örömmel mondok igent. Volt kiállításom, de ezek elég kis közönségű egyszerű tárlatok voltak. Szám szerint hármat említenék. Az első az a történelem tanszéken volt, ott egy 1 világháborús kép lett kiállítva, amit én odaajándékoztam az egyetemnek. Nagy megtiszteltetés és örömteli érzés nap mint nap látni, amikor ott vagyok. A második nagyszabású kiállításom az IFUSCO rendezvényhez kapcsolódott, ahol a PTE nagy Aulájában volt látható egy válogatás, és az egyetemi újságban volt egy cikk rólam ( jegyzem meg, velem nem egyeztetve, ostobaságokat leírva egy konkrét képemről). A harmadik kiállításom a Depo kocsmában volt, teljesen ismeretlen félreeső helyen, ráadásul a képek eltűntek, mert nem volt időm elhozni, közben a tulajváltás volt, és emiatt azóta is „kallódnak”. Most a történész karon szeretném kiállítani a tarot sorozatom, ha elkészül, de ez még messze van, egyenlőre nehezen haladok. Van egy facebook oldalam, ahol népszerűsítem, megosztom a képeim , de nem reklámozom agyba-főbe magam, nem szeretem az ilyet, annak ellenére, hogy borzasztóan hiú és nárcisztikus alkat vagyok. Próbálok felnőni a feladathoz, önmérsékletet tartani, és arra koncentrálni, ami valóban fontos, értékes és fogyasztható.

Ahhoz, hogy valaki képes legyen maradandót alkotni, szükség van olyan emberekre, akik tanácsokkal, meglátásokkal tudják kísérni az alkotás folyamatát. Megvan-e az a közeg, amelyben képes vagy szakmai beszélgetést folytatni, és így tovább finomítani festészeted?

Elsőre azt mondom nem. Másodszorra mi a szakmai fórum? Számomra megvannak azok az emberek, akiktől tanulhatok, de ők már halottak javarészt. Azok az emberek, akik inspirálnak, azokkal beszélgetek, eszmét cserélünk, hatással vannak a művészetemre, kevesen, de vannak.
Én a kevesek kegyét keresem elsősorban. Olyan személy aki, mondjuk a festészettel foglalkozik és engem tanáccsal, egyébbel ellátna, nincs a környezetemben, és hogy őszinte legyek , ha lenne, nem biztos hogy szívesen tanulnék tőle, de nem zárkózom el . Meg van a véleményem a hazai festészet -oktatásról, művészeti képzés...maga ez a szó! Én úgy vagyok vele, a művészetet nem lehet oktatni. Az anatómiát, a színelméletet, a művészettörténetet, stb., meg lehet tanítani, de a festőiséget, a látást nem lehet, sehol sem lehet megtanítani ott, ahol nincs, és nehéz eltitkolni ahol van. Ez ilyen egyszerű. Aki azért fest, mert festenie kell, annak minden mindegy, csak legyen előtte vászon, kezében egy ecset, palettáján színek, a többi már csak humbuk.

A héten olvasóink minden nap egy-egy újabb festménycsoportot tekinthet meg galériánkban Laczó Gergő alkotásai közül.

banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink