Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. május 3., kedd

Százak, ezrek hangja

Hatalmas fába vágta a fejszéjét a Madách Színház, amikor úgy döntött, hogy leporolja Victor Hugo klasszikusát, és Szirtes Tamás rendezésében újra színpadra állítja A nyomorultak musicalváltozatát. A teátrum igazgatója számára nem ismeretlen a darab, hiszen 1999-ben már megrendezte egyszer a Madáchban.

Most kétféle előadás született, egy monumentális és egy még monumentálisabb. Szegeddel – bár rendkívüli sajtó- és nézői érdeklődés övezte – nem volt szerencséjük. A szeszélyes időjárás elmosta az előadásokat, hol az egészet, hol csak a második felvonást. Így hiába az impozáns díszletek, a megháromszorozott tánckar, a darab úgy folyt el a csatornákban, akár az esővíz.


Ez azonban cseppet sem tántorította el az alkotókat, akik tagadhatatlanul maradandó előadást hoztak létre hónapokkal később a kőszínházban, feledtetve minden fázós szegedi estét. Természetesen nem lenne életszerű párhuzamokat vonni a két előadás között, hiszen két egészen más technikai igényű performanszról van szó, már csak a helyszín okán is. Én mégis részben megteszem, hiszen sokkal kiforrottabb színészi játékkal, koncentráltabb előadással találkoztam az Erzsébet körúton.

Amit Szegedről megtartottak, az kétségtelenül a monumentalitás, a teljes mélységében kihasznált színpad, a könnyen és gyorsan mozgatható, realistának ható díszletek (amik Kentaur munkáját dicsérik).

A nyomorultak rengeteg helyszínt vonultat fel, amiket jórészt megúszni sem lehet, hiszen éveket haladunk előre a történetben és minden mérföldkőnél találunk egy-egy olyan eseményt, amiről elengedhetetlenül fontos tudni, amikor ezt a történetet meséljük. Ennek megvalósítása technikailag nehéz feladat, mondhatjuk úgy is, hogy itt a forgószínpad már nem elég. A látványosságra törekvő Madách Színház ezért nagyon okosan a vetítés mellett döntött megoldásként, és ezzel a módszerrel majdhogynem el is tudta adni a változásokat. Másik fontos dramaturgiai mozzanatként sok esetben üres térben játszatja a figuráit – illetve szűkít, és a színpad egy bizonyos pontjára állítja a fókuszt, ezzel érzékeltetve, hogy amit látunk, az csak egy kiragadott szelet az egészből. Az üres – semleges – hely azonban olykor a visszájára fordul, a Szeged után alapcsapattá csappant tánckar elveszik a teljes mélységében használt térben, hiába vannak körülbelül harmincan, ötnek tűnik, és nem tud megszületni a tömeg. Ezért aztán a barikád felépülése és az ott elénekelt dalok elemi erővel hatnak, és azt is mondhatjuk, hogy a darab leghatásosabb jelenetei kerekednek ki belőle, mintegy ellenpontozva az előbb említett üresség-érzést.

A feliratozásnak, valamint a felvillantott képeknek köszönhetően a történetben egy percre sem veszünk el, nem kell gondolkodnunk rajta, hogy a csatornában hurcolt férfi (Borbély Richárd) kicsoda, nem okoz problémát a két jelenettel korábban még rongyosan éneklő kis Cosette felnőtt, szép énjének beazonosítása sem. A rengeteg váltás, a sűrített cselekmény azonban nem hagy időt a mély lélekábrázolásra, sem a színészek részéről, hogy megmutathassák karaktereik minden oldalát, sem nézői oldalról, hogy beleveszhessenek a kisebb-nagyobb egyéni tragédiákba. Ez azt eredményezi, hogy néhány jelenet túlontúl gyors és ugrásszerű, és már-már a logikátlanság határát súrolja. Ilyen például a kis Cosette találkozása Jean Valjeannal. A hirtelen megijedő kislány, aki a sötétben fél és megretten a nem túl bíztató kinézetű embertől, hirtelen minden szó nélkül a kezét nyújtja, hogy együtt sétáljanak vissza a házba. Megalapozatlan, ezért hiába tudjuk előzetes ismereteinkből, hogy így kell történnie, egy félmondatot megérdemelt volt az egyik fél részéről az eset. Egyébiránt Szirtes Tamás mestere a megfelelő súlyozásnak, így remek arányérzékkel lavírozik a humoros és komoly, lassú és pörgős részek között. Kellemes csalódásként ért ugyanakkor Tóth Andi Eponine-ja. Szegeden még érezhető volt a bizonytalanság, a színpadi tapasztalat. Ez a kőszínházi előadásban bár még tetten érhető a nagydalánál, láthatóan érzi és tudja a feladatát, és a belőle áradó ösztönösséggel szépen oldja meg a bonyolultabb jeleneteket is, halála pedig a darab talán legmegrendítőbb pontjává válik


Fontos szót ejteni a Thénardier házaspárról is (Weil Róbert és Sáfár Mónika), hiszen ők képezik a humor forrását, a feloldásokat a drámai részek között. Ebbe az alkotók nem akartak „belenyúlni”, hagyták a karaktereket a saját közegükben élni őket. Nincsenek felesleges ráerőltetések, csak folyamatos kikacsintások a nézők felé. Refrénszerű felbukkanásaik alkalmával ugyan ők is minimális szinten a drámaiság irányába orientálódnak – példának talán a Jean Valjeannal (Zöld Csaba) való évekkel későbbi első találkozást tudnám hozni, amikor Javert (Egyházi Géza) majdnem letartóztatja őket –, mégis igyekeznek a fesztelenség látszatát megtartani.

Végezetül pedig nem mehetünk el a két főszereplő mellett. Zöld Csaba, bár tehetsége és szakmai tudása vitathatatlan, ránézésre nem kifejezetten Jean Valjean karakter. Ám két jelenet sem kell ahhoz, hogy meggyőzze a színházban ülőket arról, hogy „a látszat néha csal”, és Jean Valjean nem a külsőben lakozik. Már az első megszólalásában érezhető a szerepébe vetett hit, ez pedig azt eredményezi, hogy még a legkétkedőbb néző is izgul vele, érte. Méltó „ellenfele” Egyházi Gézának, akinek ezúttal igazán nehéz feladat jutott. Az elvakult, elveihez a legvégsőkig ragaszkodó felügyelő karakterét minden pillanatban érdekessé tenni a néző számára kemény munka, ám Egyházi olyannyira sikeresen hozza a karaktert, hogy a néző az öngyilkosságakor már-már sajnálja. 

Írta: Vass Antónia
Fotók: Madách Színház
banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink