Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. május 12., csütörtök

Pigniczki Ágnes - Villanások

Mindamellett, hogy Pigniczki Ágnes hétköznapi életről alkotott sajátos látásmódja már önmagában véve is garantálja egy cikk sikerét, ezennel "Villanások" címmel útjára indítunk egy új, minden formát bontó sorozatot. Ennek keretein belül Ágnes és jómagam igyekszünk a világ tarkaságát bemutatva, változatos témájú, mégis egyformán intenzív művekből szemezgetni, melyek között mindenki megtalálja a kedvére valót. Első alkalommal Németi Zoltán, az ifjú Makranczi Dorottya és az elismert költőnő, Kiss Judit Ágnes egy-egy művét hoztuk el.


Pigniczki Ágnes

Hangya a padlón

Már a reggelem is rosszul indult. Tötyörgés a forgalomban, sorompó. Egyes, kettes, kuplung, fék – állj, aztán újra indíts, gurulj, stop, indulj, állj… eléd vágnak jobbról, becsúsznak balról…
Aki vezetett már reggeli csúcsforgalomban, tudja, miről van szó, de ezen még nem buktam ki. Tudtam, előbb – utóbb beérek. Így történt most is, még csak el sem késtem.
Az irodában az előző napról ott maradt mosatlan fogadott. Én hagytam ott, énrám várt, tudtam róla, mégis bosszantott. A teafőző, a kávéfőző környékén hangyák masíroznak. Már megint! Ott pedig nem is maradt mosatlan edény. Lenyelem a mérgem, lesöpröm a hangyaármádiát.
- Menjetek! Sicc, Isten hírével, ez itt nem a ti birodalmatok.
Lefőtt a kávé, kész a tea, s ekkor rám zúdul az elkövetkező nap, napok, hetek minden nyomasztó terhe, határidőstől, mindenestől.
Még jobban felpörög a nap. E-maileket szedek le a gépről, „Re.:”, és új leveleket gyártok. Iratokat veszek elő, teszek le, iktattatok és keresek, keresek… Mert valamit mindig keresni kell.
- Egy hangya van a padlón. – Közli a tényt a kolleganőm.
Léptem megtörik, ahogy az asztal felé tartok, rálépek a hangyára. A probléma meg van oldva.
- Miért tapostad el?
A kérdés egyszerűen csak döbbent. Nem támadó, nem felelősségre vonó, csak egy szimpla kérdés. Egy döbbent kérdés: „Miért tapostad el?”
- Nem kellett volna?
Viszontkérdésem ugyancsak döbbenet. Még nincs benne érzés, nincs bennem érzés, csak a tett regisztrálása, amely hirtelen megtörtént.
- Kidobhattuk volna az ablakon. Hadd éljen.
Hirtelen valami megváltozik körülöttem. Azt hiszem, senki nem veszi észre, csak én érzékelem. A hangyáról nem beszélünk többet. Bennem is bennakad a szó, csak a fejemben cikáznak a gondolatok, miközben a kezem teszi a dolgát. Aktát fogok, teszek, viszek, beírok és leírok. Közben még telefonon is tájékoztatok. A többiek szintúgy. Pörög a kerék, forog a kerék, csak ott hátul, a nyakszirtem fölött fut egy külön film. Akárha agykontrolloznék, ami egyébként, ha szándékosan próbálok meg ráhangolódni, soha nem sikerül.
https://www.facebook.com/MolnarPeterPhotography
Egy, a maihoz hasonló nyári nap emlékképe merül fel, amikor a kezem megállt a levegőben, mert a légy, amit el akartam kapni, olyan pici volt még: gyereklégy. Akkor azért jöttem zavarba, mert egy légynek az életkorára gondoltam. Olyan gyerekesnek tűnt az egész. Most zavar a hangya halála. Zavar, mert olyan gondolkodás nélküli, annyira „zsigerből jötten” történt meg. S mert én tettem.
Könnyű lenne most az Élet értelmén elmélkedni, azon, hogy kinek, minek hol a helye, hol a „birodalma”, de ez – azt hiszem – csak tovább rontana a hangulatomon. Nem az Ember az – mely fajhoz én is tartozom – aki az erősebb jogán, s mert hatalmában áll birtokolni, uralma alá vonta már a természet csaknem minden négyzetcentiméterét? A hangya, a pók, a róka, s valamennyi állat, karöltve a növényekkel, nem tiszta joggal kérdezhetné-e meg: Ember, neked hol a helyed, hol a Te birodalmad?
Kemény kérdés. S hiába magasodunk, mi EMBEREK a természet fölé, a mi fejünk fölött is bizony ott van egy cipőtalp árnyéka.
Szegény kis hangya. Legyen ez rekviem érte. Értünk.




Villanások
Németi Zoltán


Több mint elég


A fuldoklónak az utolsó szalmaszál,
a haldoklónak a megváltó ima,
a bűnösnek az őszinte megbánás,
az asszonynak a becsületes ura,
a bűnözőnek az apró lökés,
a kenyérnek az őt szelő kés,
az időnek térré átlényegülés,
a magzatnak a születés,
a szegénynek a gazdag kamata,
a méhnek a virágpor zamata,
kiszáradt földnek az első csepp eső,
fészkéből kiesett fióka, a verdeső...
Egy csepp vér, amit hiába hullatsz,
Több mint elég!

***
Egy csepp vér, amit hiába hullatsz,
Több mint elég!


    Makranczi Dorottya


    Őszinte

Szakad. Hasad. Törik. Rohad.
Fájó förtelem.
És mosolyog, túl a
képzeletbeli könnyeken.
Beteg. Ég. Rémült. Zihál,
álmából felriad.
Senki még csak nyomát se
látja kínjainak.

Kiált. Sikolt. Sír. Jajgat. Kérlelve
könyörög. És előtte egyetlenegyszer
sem nyöszörög.
Mert mosolyog, túl a
láthatatlan könnyeken… Pedig hasad, törik, rohad! Fáj
a gyötrelem.




    Kiss Judit Ágnes

    Szó

    Hazádból,
    hogyha még bírod,
    Ne menj el, ó, magyar.
    Hogy menekülj, lesz mindig ok,
    És mindig, hogy maradj.
    Itt áldozat, s vajon mi ott?
    Bevándorló lehetsz,
    Nem tudhatod, végül melyik
    A súlyosabb kereszt.
    Ez a föld régóta ugar,
    Terméketlen, sivár,
    De van még, ki zenét szerez,
    És színházat csinál,
    Szeret és harcol semmiért,
    Mert másként nem tehet.
    Hogy itt vagy, erőt ad nekik,
    S ők itt vannak veled.

    Lehet, hogy nem jön jobb soha,
    Ki itt él, mély repül.
    Megúszhatják a vétkesek,
    S te bűnhődsz vétlenül.
    Míg annyi jóval tele
    A másik serpenyő,
    Ha baj van, ki ne mentené,
    Ami még menthető?
    De itt van szükség rád nagyon,
    Sötétben lenni fény,
    Hogy fölemeld, ki megrogyott,
    És bátorítsd, ki fél.
    Maradj, mert meg kell védeni,
    Kinek nincs is hova,
    Legyen szegény, hajléktalan,
    Zsidó, magyar, roma,
    Vagy bárki más, aki alól
    Kihúzták a talajt.
    Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
    Ki hallja még a jajt.
    Ez frontvonal, ez harcmező,
    S még így is otthonod,
    Rád simul minden rég bejárt
    Tered, kamaszkorod.
    Taposhatnak röhögve mind
    Az összes elveden,
    De szétolvadnak a szavak
    Az anyanyelveden.
    Ne hidd, hogy semmi eszközöd,
    Fegyver vagy te magad,
    Mind különleges ügynök az,
    Ki mégis itt marad.
    Maradj, tövisnek bőr alatt,
    Ha bírod még, magyar,
    Légy viszkető seb, mit kéz
    Álmában is vakar.
    Itt áldás is, másutt csak egy
    Bevándorló lehetsz.
    Ki mondja meg, végül melyik
    A súlyosabb kereszt.




banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink