Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. május 10., kedd

Fekete és fehér

Talán az Illaberek 2013-as bemutatója idején sem volt annyira aktuális a kivándorlás kérdése, mint most. Ráadásul ez a téma nem csak minket, magyarokat érint, nem csak rólunk szól, hanem a környező országok, sőt, más kontinensek fiataljai is egyre inkább okot látnak arra, hogy távozzanak hazájukból, ki ezért, ki azért.


Bőrönddíszlet, minden az elutazást sugallja. A tér nyomasztó, a néző feszeng, ő is menne. Ez nagy tét: meg tud-e győzni az előadás, hogy maradj, meg tud-e győzni ember az embert arról, hogy érdemes harcolni.

Humoros, megmosolyogató videóbejátszással indít Máté Gábor darabja. Már-már azt gondolhatnánk, hogy a problémát akarják elbagatellizálni az alkotók, netán könnyebben emészthetővé tenni. De a kérdésekre adott egyre gyorsuló tempóban adott ugyanolyan válaszok azt sejtetik, hogy pusztán azért játsszák velünk e szédítő játékot, mert olyan bolyt bolygatnak, amibe fáj belenyúlni.

Egy anya (Rezes Judit) ül a repülőtéren kisfiával (Varga Zétény) és mesél. Egyszerű történet: „Illa berek, nádak, erek…” – kezdi, majd mesél Andriskáról. Kedves mese. Tényleg mese? Az apró szemcsék úgy állnak össze egyetlen komplex képpé, ahogyan a bőröndökön kirajzolódó felvétel pixeljei. Hirtelen megjelenik előtted a hús-vér ember képe, és hessegetnéd el a gondolatot, hogy nem, biztos, hogy nem róla van szó, de nem tudsz szabadulni az érzéstől. Ő közöttünk jár, a probléma itt van körülöttünk.

Hirtelen egy metrón találjuk magunkat. Nem kellenek kacifántos díszletek, a jelzésszerű kapaszkodó tökéletesen betölti a funkcióját, a színészek játéka kifogástalan, így nincs szükség bonyolult körmondatokra, elnagyzolt mozdulatokra, felesleges szájbarágós mozdulatsorokra, hogy egy pillanat alatt elhiggyük, hogy a földalatti mindennapos látványa tárul elénk. Most éppen Magyarországon.

Megelevenedik egy átlagos hétköznap, a saját problémájukba belefásult emberek közönye, elbeszélnek egymás mellett, ám mind ugyanarról beszél: egy csodálatos lehetőségről, ami külföldön várja őket. Mindannyian más miatt mennek, ki pénzért – végső soron mindenki azért –, ki a csábító munka miatt, ki pedig a családja megélhetéséért. A legtöbb mondat puszta ígéret. De az ember szeret hinni az ígéretekben.


Aztán ott van a másik oldal, amikor valaki az emberi ellehetetlenedés miatt távozik. Mi történik akkor, ha a szexuális hovatartozásod miatt nem nézik jó szemmel a személyed? Máté Gábor különös érzékenységgel nyúl a témához, finoman közelít, elfogadtat, majd megmutat. Takátsy Péter és Rajkai Zoltán kettőse lehetne giccses, és lehetne véresen realisztikus is. Ők középutat járnak, ami egyszerre könnyíti meg a dolgukat, ugyanakkor veszélyes játék. Megeshetne ugyanis – szerencsére nem történik meg –, hogy a páros megmarad a sekélyesség talaján. Nincs idő, hely és alkalom őket jobban megismerni. A néző érti a problémát, elég részletesen tárják elénk, hogy elfogadjuk, átérezni azonban már nincs lehetőségünk, a darab robog tovább, ahogyan a metró.

Ez a végtelen száguldás teszi azt, hogy a sietségben hiba csúszik a történetmesélésben. A hirtelen táncra perdülő Takátsyék ekkor önmaguk paródiájává válnak. Hirtelen nem tudjuk komolyan venni a házasságra való törekvésüket, a szétszakadás okozta gyötrelmüket. Az is csak egy tánc.

A történet észrevétlenül fordul át egy másik valóságba, az elszakítottak világába. Hetekkel, hónapokkal később találjuk magunkat, ahol az egyetlen kapcsolódási pont csupán a Skype, ahol az ígéretek jó esetben ígéretek maradnak, rosszabb esetben megalázó éhbéréért vállalt munkává alakulnak. Az Illaberek nem kínál pozitív végkicsengést, a felvázolt sorsok egytől egyig elbukással végződnek. Ebben a történetben a külföldre költözés, az otthontól való elszakadás szükségszerűen rossz, és nem fordulhat jóra. Hogy ez egyfajta pszichológiai ráhatás, amivel a közönségben azt az érzetet próbálják erősíteni, hogy itthon kell maradniuk, vagy csupán az alkotók pesszimizmusa ez a fajta negatív színezet, nehéz kérdés. Annyi azonban bizonyos, hogy bár az élettörténeteken keresztül igyekszik az előadás árnyalt képet adni a helyzetről, megmarad fekete-fehérnek. Megmarad abban az konzervatív múltbéli gondolkodásban, ahol a kisfiú Kiss Judit Ágnes Szó című versét szavalja az iskolai ünnepséggé alakult térben és ami olyan messze kerül a mai valóságtól, mintha egy régi Latabár-filmet néznénk.


Nincs konklúzió. Talán nem is baj, nem akarja az előadás megmondani, hogyan vélekedj a kivándorlásról. Ám azzal, hogy ő maga minden pillanatban egy határozott és cseppet sem burkolt véleményt közvetít, behatárolja azt, hogy a nézőnek végső soron mit kell gondolnia. Ezért aztán hiába adja meg az akarat viszonylagos szabadságát, tulajdonképpen az előtte felvázolt két órával már réges-rég elvette azt.

Írta: Vass Antónia
Fotók: Katona József Színház
banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink