Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. május 5., csütörtök

Fejvesztő

Csátvák Soma neve már nem ismeretlen az Uploaded-olvasók számára, április végén ugyanis ő tudósított a magazinnak a Budapest Park megnyitójáról. Mint azt a mai, az elme bonyolult és talán egy örökkévalóság alatt sem kiismerhető világában tett kalandozásunk is bizonyítja, Soma azonban közel sem áll hadilábon a novellairodalom területén sem. Készülj, kedves Olvasó, egy olyan képregénybe viszünk, ahol a grafikát a képzeleted ceruzája rajzolja, a szövegbuborékokat pedig a vélt, vagy valós létezés szabja formára!


Hányadik is volt már ez a „lehetőségnek” nevezett üreg az üregben? Lehet, hogy tényleg nem fog jobbat találni? A környezet ugyan még élt, lélegzett, a kacskaringós törzsű fák hajlongtak, a hártyás szárnyú madarak csicseregtek. Ám a szél már enyhült, az állatok pedig el-elbóbiskoltak. Előfordult, hogy mire visszanézett valamelyikre, madárka helyett már csak egy sajátos formájú kavicsot látott, mely, ha próbált is mozogni, csak összetört tőle. Idővel tagadhatatlanná vált az elmúlás: a talán csak a képzelet szülte erdő kezdett elhalványodni, belefoszlani a kétdimenziós szürkeségbe, míg el nem sötétült teljesen.

A vezetett lassított, majd megállt. Akár körülötte minden. Leült, kezeit az ölébe ejtette. Elszivárgott minden fény, de lehunyta a szemeit, hogy teljes legyen a sötétség. A vezető tovább ment, valószínűleg úgy tett, mintha nem vette volna észre; úgy állt hozzá, mint valami kisgyerekhez, aki a daccal csak a figyelmet keresi. Noha nem tévedett sokat, engedékenynek bizonyult: léptei abbamaradtak.

Ugyanebben a pillanatban a vezetett ráébredt, hogy milyen gyermeteg módon viselkedik, amiért győztesnek érzi magát.

Így is jó – döntötte el csak azért is, s arcára erőltette meg sem született mosolyát.

– Ez sem tetszett? – kérdezte az észjárását szemtelenül jól ismerő szenvtelen hang.

A vezetett azon morfondírozott, hogy talán a saját hátsó gondolatait hallja. Talán e sajátosan ingerszegény környezet teszi. Bár tőle nem áll távol az élcelődés, ő még hozzátenne…

– Persze bolyonghatunk itt a végtelenségig, én ráérek.

Megrázta a fejét. Micsoda buta gondolatok! Aki most beszélt, nem más, mint az ő vezetője. Válaszol neki, amire majd ismét felelet érkezik.

– Sosem lesz olyan, ami tökéletes – így a vezetett, bár maga sem tudta eldönteni, hogy kérdezte, vagy mondta.

– Felismerések felismerése! – gúnyolódott a vezető. – A végén még szerepet cserélünk… De van számodra valamim. Kövess!

A vezetett szándékosan lassan állt fel, noha súlyos akaratát rá kellett aggatnia az izmaira.

– Mutatok mást! – duruzsolta a vezető.

A vezetett erőltetett, mégis izgatott sóhajt eresztett ki.

– Egy újabb idegen hely? Gépvilágok gépvirágai? Esetleg felgyorsult evolúció, ami reagál rám? Párhuzamos móka, egy ismert világ átképzelése? Vagy valami sajátos játékszabály lesz, ahol az általánosnak hitt logika nem érvényesül? Míg élek nem láthatom mindet, hiszen ez az egész olyan, mintha a képzelet ösvényeit próbálnám feltérképezni. Mégis, az az érzésem, hogy jártam mindenütt. Valóságosak, de nem tudnak magukkal ragadni. Rájuk unok és felébredek.

– Még egy esélyt kérek – jelentette ki tárgyilagosan a vezető.



De valójában már nem kellett győzködni a másikat. A vezetett akarta, vágyta a célt, amiben ugyanakkor már alig-alig hitt. El nem múló kíváncsisága szétrepesztette a dac támfalait, s végül mindent elsöpört az izgalom. Az így nyert lendület lépéseit is meggyorsította, miközben úgy tűnt, a vezető hozzá igazítja tempóját, a távolság nem csökkent.

Talán most végre lesz valami újdonság, valami érdekfeszítő – kelt életre a vágy a vezetettben. Sok mindent látott, szó se róla, más csak álmodhatott ilyen dolgokról, vagy még úgyse tapasztalhatott efféle csodákat, mégis úgy érezte, mindig a lényeg kerüli el a figyelmét. Őrült álvalóságok, hihetetlen álmok, mégis érdektelenek. Egyre kevésbé tudták lekötni, az eddig ismeretlen színek és érzések, felfoghatatlannak hitt ismeretek sem nyújtották azt, amit egykoron.

Ahogy így merengett, úgy halkult el a vezető lépteinek jellegtelen kopogása. A zavartalan állapot segített neki az átélésben, s a vezetett nem is késlekedett: menet közben lehunyta szemeit, s gyakorlottan átadta elméjét álmaiban várakozó, a vezető által megbolygatott vágyainak. Így utazott világról világra. Nem volt nehéz dolga az elmerülésben, hiszen már a rá váró újdonság derengése is felvillanyozta: a vezető valóban különleges helyet nézett ki neki.

A vezetettet végül tulajdon virgonc gondolatai ébresztették. Elszabadulva megtermékenyítették az egyébként alaktalan, kontúrszegény világot. A látómezejébe eső dolgok, de különösen azok, amelyekre mind szemmel, mind elmével fókuszált, megtelítődtek, valódivá váltak. Csillagméretű és mégoly ragyogó égitestek lényekké lettek, miközben bolygók gyűltek köréjük osztozni fényében. Isten helyébe tervezett gépezetek váltak szét darabjaira, így pihenve ki a teremtés fáradalmait. Vagy éppenséggel ott volt az az egyszerű szikla, ami egy lehetetlen világ történelmében bírt valószínűtlen szereppel. Háborúkat vívtak rajta és körülötte, nem csak seregek, de szerelmesek is. S ezek mind-mind a legapróbb részletekig a rajzolatába voltak írva, ha valaki ki tudta őket olvasni, sőt, a vezetett még az eljövendő korok lenyomatát is megpillanthatta rajta, ahogy az azutánit, s az azt követőt, és az…

Ám akárhogy is próbálkozott a beleveszéssel, mindig elérte az érzés: önhasonlóságba jutott, nincs újdonság. A kiábrándulás elkerülhetetlenül megmérgezte az élvezetet. Nem kellett sok belőle. Akár egy csepp tinta rontotta meg gomolyogva a tiszta vizet.

Ahogy egyre jobban süllyedt vissza önmagába, szürke kétségei közé, úgy kezdte el feszélyezni a vezető hiánya. Hasonló volt ez ahhoz a kívül-belül kongó kiüresedettséghez, amit érzett. Talán nem is lehetett elválasztani a kettőt. A világ a lelkesedésével együtt alaktalanodott el. Valami puhára volt szüksége. Térdre esett, lágyan. Aludni vágyott, elkerülni innen. Nem kell félni, a vezető majd megtalálja, nem szokta huzamosabb ideig magára hagyni. Ágy kell. Előre dőlt, keze valami meleg porba ért. Tapintásra finom volt, süllyedő ujjai közt emelkedett felfelé, szinte kedve támadt belefordulni. Tudta, hogy a színe szürke, noha nem láthatta. Követte kedvét. Semmit sem érzett a ránehezedő sötétben, mégis tisztában volt a körülményekkel.

Így nyomta el az álom a meleg porágyon.

Arra ébredt, hogy orra csíp, tüsszentenie kell. A porhalom megvolt, még ha kicsit szét is dúlta. Feltápászkodott, leporolta magát. Nem siette el, egy hangot várt.

Hiába. Csak valami surrogást vehetett ki, ahogy tétova topogása lepergette a port. Kiélesedett érzékei inkább csak megriasztották: szinte biztos volt benne, hogy nem került el az elalvás előtti helyszínről, de az előbbi fókuszáltság elmaradt. Nem volt teljesen alaktalan tekintete alatt a mindenség, viszont halott volt, valami utáni. Ezt nem lehetett mássá, vagy önmaga lényegévé változtatni.

Ez valami új? – szeretett volna rákérdezni, miközben sejtette a nemleges választ. A magárahagyatottság lassan félelemnek adta át a helyét. Aztán megemberelte magát és tett néhány gyámoltalan lépést, legalább, hogy kiérjen a porhalomból. Hasztalan próbálkozott, mivel a felkavart szemcsék üldözőbe vették, s még sokáig kaparták a torkát.

Elöl valami formálódott a szürkéből, lassan pergett lefelé az anyag. Gigantikus lény csontváza emelkedett ki belőle, egész város elfért volna bendőjében. Lenyűgöző volt, akár a bordázatát szétzúzó sújtás nyoma.
https://www.facebook.com/daniel.timar.5?fref=ts
A csontok megroggyantak és a kupacba hullottak.

Talán egy temetőbe csalta őt a vezető?

Ezúttal célzatosan megpróbálta megváltoztatni a látványt, visszaforgatni az idő kerekét, színt és életet vinni bele, megmozgatni az elfáradó anyag omlásán túl, de nem ment semmire. Az a gondolat hasított belé, hogy ő itt az egyetlen élő. Megpróbált belemélyedni a részletekbe, nyomokat keresett, de azok nem cáfoltak rá.

– Meguntam – suttogta el a hazugságot, majd hangosabban: – Ráuntam, hallod?

– Jó reggelt, jó reggelt! – köszönt ekkor a vezető.

A vezetett éppen annyira könnyebbült csak meg, hogy hangja meg ne remegjen:

– Merre vagy? Indulhatunk? Ez a porágy kényelmes, de mindenem olyan lesz benne… nem az igazi.

A kezére tapadt por mintegy nyomatékosításképpen viszketni kezdett. Ruhájának dörzsölte, de ezúttal sem tudott tőle maradéktalanul megszabadulni. A vezető nem reagált – neki, a vezetettnek kell hát szóval tartania, hiszen addig biztosan megvan az elveszettnek hitt kapcsolat. Több mint a semmi.

– Kiút? – tette fel a rövid, lényegre törő kérdést, ám a csend hosszúra nyúlt.

Gondolt egyet, és elindult, hátha eltalálja az irányt. A biztonság kedvéért folytatta az egyoldalú beszélgetést.

– Mindenhonnan van kiút.



Gondolatai ormótlan lassúsággal kavarogtak a fejében. Mit mondhat még?

– Aki keres, az talál – erősítette meg váratlanul a vezető. – Aki nem, azzal is történik valami.

A vezetett elnyelte első, goromba gondolatát.

– Kösz a semmit – epéskedett azért, s folytatta volna, de valami nyikorgás megszakította.

Gondolkodás nélkül követte a friss nyomot, kezének lágyan nekiütődött egy lapos tárgy, amit aztán könnyedén kitárt. Belépett, s egy folyosóra jutott, amelynek feketeségébe még számos hasonló nyílás ásított bele. Mindezt inkább érzékelte, mint látta, mintha valós időben rendelkezett volna biztos tudással róla.

– Mik ezek?

– Lehetőségek. Épp olyanok, mint az eddigiek. Csak egy kicsit kevésbé fennköltek – ahelyett, hogy az új helyen ébrednél üdén, felfedezésre készen, ezeken át kell haladnod. Ne zavarjon meg, hogy nyekeregnek, vetemednek…

– Mint az ajtók… mint a legközönségesebb ajtók… visszatérek? Úgy értem: haza?

– Legalábbis a tudatod szeretne. De magukon a lehetőségeken, létükön, s kínálatukon ez nem változtat. Talán az otthonod is egy közülük…

– Nem, az más. Az a kiindulópont.

– Bizonyíthatatlan.

A vezetett a fejét rázta.

– Mi van, ha ezúttal nem választok semmit?

– Az is egy döntés – mondta a vezető, majd megjegyezte: – Ezek szerint tetszik az, ahol most vagy.

Lehet, hogy még nem jutott ki az előbbi, temetőszerű világból?

Ezúttal a vezető hangja után eredt. Látni nem láthatta, mégis tudta, merre és meddig menjen. Lábai felütköztek a semmin, léptei olyan hangot hallattak, amiből nem tudta kikövetkeztetni sem a padozat anyagát, sem a folyosó méretét.

– Csak lesz ebből valami – kezdett el fecsegni –, ennél csak jobb lehet.

– Miért hiszed azt, hogy én jó helyen vagyok?

– Csak nem ijedtél meg? – kérdezett vissza, s elkezdett kinyúlkálni maga elé, hátha elkaphatja a közelről hangzó másikat.

– Te vagy az, aki fél – ezúttal távolabbról.

A por valahogy bejutott ruhái közé, szúrt, homoknál apróbb szemcséi kínozták, akár az apró, de annál gonoszabb böglyök. Nem lehetett nyugodása. Szabadulni akart, ugyanakkor tudta, hogy ennek a gyötrő, s egyben ösztökélő érzetnek „igaza van”. Valami nincs rendjén.

Aztán alig tett egy lépést, máris megtorpant.

– Olyan, mint valami útvesztő így, hogy nem tudok semmit ezekről az járatokról. Bolyongok! Mégsem maradhatok egy helyben… Úgy biztosan nem jutok közelebb a megoldáshoz.

– Ami mozgásban van, az él – erősítette meg a hang, de már nem volt benne biztos, hogy ténylegesen hallja-e, vagy csak az idegei mentek tropára.

Hirtelen gondolt egyet és berontott az egyik ajtón. Nem járt jól a sietséggel: nyirkos forróság akaszkodott rá, köhögött, füst mart a torkába. Hamar elvesztette ösztönös tájékozódási készségét, valóban vak volt.

Mégsem adta fel.

– Merre tovább? – kérdezte felegyenesedve, mire a füst és a hő meghátrált. Annyi csoda megtapasztalása után nem fog csak úgy összeomlani ennyitől…

– Valami újat akartál – hangzott a közelből. Beleremegett. – Fogadd tőlem szeretettel! Nincs több gondtalan, tét nélküli álom. Mostantól te döntesz.

– Hol vagy?! – rivallt rá és ütött. – Elég a játszadozásból! Döntöttem: vissza akarok térni. Haza!

– Végre valódi akaratot hallok, ami célzatos, akár a vágy. Ám el kell, hogy szomorítsalak: sóvárgás lesz belőle… Látom, nem érted. Figyelj, ha megváltoztathatnád a mostanit, ha visszatérhetnél, úgy ez sem lenne más, mint egy álom, esetleg rémálom. Csakhogy te már felébredtél. Legalábbis ezt az élményt kínálom most neked. Részletkérdés, hogy hiába keresed az otthoni ágyadat.

– Azt mondtad, van kiút!

– Ééén? – kérdezte ártatlanul, majd a hatásszünettel játszva megjegyezte: – Mindenesetre akad. Ám ennek az ajtónak nincs kilincse, sem zsanérjai, de még egy párnán sem találod meg.

– Nem leszek öngyilkos – kockáztatta meg a másik.

– Nem is segítene rajtad – hangzott a higgadt kijelentés. – Hogy a végső válaszra rájöjj, ahhoz mindenképp el kell indulnod – ha mégoly csekély is az esélyed. Emlékezz: ami mozgásban van, az él. Láthattad, mit okoz a tétlenség. Nehogy maga alá temessen az összeomlás!

Eszébe jutott a csontváz. Majd a saját ingatag elméje.

– Rendben, megyek már… Akkor legyen ez… – bökött rá az egyik nyílásra, de ujja továbbimbolygott egy másikra.

Eddig olyan könnyű volt a választás, de most, hogy csapdába esett, honnan is tudhatná? Hogy illeszthetné be döntésébe az ismeretlen, de nagyon is valós tétet? Hiszen űzték…

Ekkor szél csapott ki valamelyik nyílásból, port pergetett le a bőréről. Fellélegzett: végre tisztult. Majdnem belefeledkezett az érzésbe, mikor feltűnt neki: sehogy sem akar elfogyni az így keletkező, szürkéllő szél.

Ennyi por biztosan nem került a bőrére…

– Érted már? – lehelték élesen a fülébe. – Pereg az idő.

Görcsös félelmei is megbomlottak a felismeréstől. Elindult a széllel együtt, így az nem emésztette annyira. Sorra suhantak el a lehetőségek, ígéreteik szinte utána kaptak.

– Válassz! De ezúttal jól figyelj a részletekre, nem tudhatod, meddig nézheted őket.

Mintha levált volna hályog, látta, mire képesek valójukban, mennyivel érdekesebbek lehetnek valóságosként, tapasztalva. Hogy ő adja meg az értéküket az idővel, amit rájuk szán. A végzet árnya immáron nem taszította – az hozzá tartozott.

Bánta eddigi tékozló, felületes létét. Valami igazit akart, amin próbára teheti új szemléletmódját. S ehhez most már tudta, hogy választania kell.

Találomra, de bátran kinyúlt az egyik ajtó felé. Kezek kulcsolódtak.

– Becsüld meg és éld is át! – visszhangzott utána. – A lebegés maga az elmúlás.


Ha tetszett, és érdekel a novella tágan értelmezett világa, egy abban játszódó, nagyszabású történet, akkor ajánlom figyelmedbe az

banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink