Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. május 6., péntek

Az őrültség fokozatai

Ken Kesey 1962-ben írt híres történetét, mely itthon Száll a kakukk fészkére címmel jelent meg, már számos alkalommal feldolgozták, elég, ha csak az Audrey Hepburn főszereplésével készült filmre gondolunk. A mű sikere azóta is töretlen, szinte nincs olyan év, hogy valahol az országban ne kerülne műsorra, akár kőszínházban, akár egy független társulat előadásaként. 2016 áprilisában Horváth Csaba rendezésében Székesfehérváron kerül színre ez a szívszorító történet, melynek szövegkönyvét Dale Wassermann írta, és Zöldi Gergely fordításában láthatjuk.


Horváth Csaba, az előadás rendezője, különös érzékenységgel nyúl ehhez a nem mindennapi témához, és úgy teszi élővé, maivá a történetet, hogy nem csúszik bele az elcsépeltség hibájába. Rendezése úgy lesz lendületes és megrázó, hogy közben minden pillanatban visszaidézi az eredeti mű szellemiségét, gondolatiságát.

A darab nagyon sok tekintetben szerencsés helyzetben van, hiszen a tény, hogy egy elmegyógyintézetben játszódik, érdekessé, misztikussá teszi a néző számára. Az intézményt irányító Ratched nővér (Varga Gabriella) saját (magán)életét áldozza fel azért, hogy az általa működtetett hely minden tekintetben úgy működjön, ahogy ő azt elképzelte. Ennek érdekében a legszigorúbb szabályok vonatkoznak minden dolgozóra és ápoltra, a történet pikantériáját pedig az adja, hogy az ittlévők számára ez nagyrészt önként vállalt fogság. Varga Gabriella még keresi a helyét a rácsok között. Megold mindent, amit a rendezői instrukciók szerint meg kell oldani, jó ritmusban lép be, magára zárja az ajtót. Egyetlen dolog hiányzik csupán, mégpedig, hogy a saját béklyóitól képes legyen megszabadulni, és elhinni magáról, hogy a partnerei a színpadon minden utasítását követni fogják. Izabella játéka olyan, mintha megijedt volna a feladattól, pedig ő lehetne egyszemélyben Ratched nővér, ha megengedné magának.

Hasonló problémákkal küzd a McMurphy-t alakító Sághy Tamás, ám neki nem a lazasággal, sokkal inkább a karakterrel magával akadnak problémái. „A dolog úgy áll, cimborák, hogy belekeveredtem egy pár bunyóba a sitten, és a bíróság úgy döntött, hogy pszichopata vagyok. Na, én se ellenkeztem.” – meséli, amikor bekerül, és valóban hitelesen cseng minden szava, de erőltetett „lazagyerek” stílusa életidegen tőle. Talán az a megkeseredett düh, az elfojtott érzések, a kényszeres fogadásokat kiváltó előzmények emlékei kelthetnek hiányt bennünk, amitől a már-már gyerekként toporzékoló férfi szenved. Sághy McMurphy-je mintha a jelenben vált volna ilyenné. Felmerülhet, hogy a kifelé mutatott kép álca, hogy a lazaság és motorikus szabályszegés egy megjátszott, felületes viselkedés, ám ahogy a történet halad előre, és a férfi rájön, hogy ezek a rácsok nem olyanok, mint a börtönben, hogy itt nem „ülheted le” a saját elmebetegséged idejét, úgy lesz egyre kétségbeesettebb. Az, hogy Sághytól mennyire idegen az utcagyerek személyisége, ellenben tökéletesen meg tudja ragadni a karakter tragédiáját mi sem bizonyítja jobban, mint amikor McMurphy-t először éri nagyobb csapás (elektrosokk-terápia), és először néz szembe azzal, hogy itt nem hónapokban, hanem gyógyulási mértékben mérik a fogságot, a figura elkezd élni. Nem szükséges rendezői instrukció ahhoz, hogy a férfi a földre kuporodva döbbenjen rá saját tragédiájára, nem kell színpadi KRESZ hozzá, hogy nekiessen Ratched nővérnek. Jön magától. Minden más pedig csupán illúzió.

Az őrültségnek több fokozata van, és Horváth Csaba törekszik rá, hogy ezeket a lehető legjobban kiaknázza. Mint kiderül, McMurphy-n kívül mindenki önszántából van benn, ez pedig már önmagában feltételezi, hogy ezek az emberek valahol elborult elmék, hiszen képesek rácsok közt élni az életüket. Mindnek van valamilyen kényszerképzete, és mindenkinek megvan a maga kis tragédiája.


Közülük is kiemelkedik Billy Bibbit (Krisztik Csaba) figurája. A dadogós fiú az anyja árnyékában él, retteg tőle, illetve attól, hogy csalódást okoz neki, Ratched nővér pedig minden elképzelhető eszközzel azon van, hogy erre a jelenségre rájátsszon, és csoportterápia ürügyén mind egyre jobban elmélyítse ezt a félelmet a srácban. A darab egyik csúcspontja, ami aztán egyben McMurphy tragédiájának valós kezdetét is jelzi, amikor a férfi egy prostituált ismerősét, Candy Starrt (Závodszky Noémi) hívja meg az intézetbe, aki rituális keretek között veszi el Billy szüzességét. A fiú azonban lebukik, és más kiutat nem látván elvágja a saját torkát.

A legnagyobb pillanatok egyértelműen a süket-némának hitt indiánhoz, Bromden törzsfőnökhöz (László Zsolt) kötődnek. Ilyen szintű színpadi jelenléttel ritkán találkozik az ember. László Zsolt a darab közel kétharmadában semmi mást nem csinál, csak egy seprűvel a kezében A-ból B-be megy, mégis, amikor lépcsőfokonként lépked felfelé a háttérben, miközben a színpad elején zajlik a jelenet, az ember önkéntelenül is a motorikus seprésre figyel, még akkor is, ha a mozdulat, a hang nem feltűnő.

Bromdent megtörték. Elvették tőle az identitását, a családját, az otthonát, a hitét, egyszóval mindent, amiért érdemes lenne küzdenie. McMurphy felbukkanása döbbenti rá arra, hogy soha nem szabad feladni. Felébreszti az emberségét, a maga módján lázadni kezd. Leleplezi magát, hogy segítsen a társain, hiszen azzal, hogy ő is megszavazza a focinézést, egyértelművé teszi, hogy tökéletesen tisztában van vele, hogy mi történik körülötte. Utolsó nagy hőstette McMurphy megölése. Ez egy paradox helyzetet teremt, hiszen a férfi a halál kapujából hozta vissza őt, Bromden pedig pont azzal szabadítja fel az „agyi kasztráláson” átesett társát, hogy átengedi őt a túlvilágra. Ezzel a törzsfőnök lelke is kiszabadul béklyóiból.


Horváth Csaba a fizikai színház mestere. Így hát nem is csoda, hogy az előadást átszövik a helyzetből fakadó, ritmusra építő mozgássorok. Olykor a Bromdent kísérő láthatatlan indiánszellemek indukálják ezt, máskor maguk a betegek kezdeményezik. Antal Csaba díszletei tökéletesen alkalmasak arra, hogy kiszolgálják a prózába ültetett mozgásszínház igényeit. A rácsos cellák mozgatása meghatározza a teret, közelebb vonz, majd eltávolít – meghatározza a szereplők viszonyát és a néző távolságát. Ha akar, kirekeszt, ha szeretne, bevonz.

Az előadást drámai komédiaként definiálták az alkotók, ám ez a darab kőkemény dráma, a nézőnek nincs kedve nevetni. A feszültség állandó, a poénok sokkal inkább pillanatnyi kitekintések, és céljuk a feszültség oldása, semmint komédiaként funkcionálni. Ehhez hozzájárul Ökrös Csaba zenéje is, aki az indián népzene motívumait felhasználva egészen különleges, már-már megfoghatatlan légkört teremt a színházban.

Írta: Vass Antónia
Fotók: Horváth Gábor
banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink