Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. április 4., hétfő

Kirsch Ákos: Az ajándék

Magányos hajó törte át a csillagokkal telehintett űr fekete szövetét. Sarló alakú szárnyai a hajótest orra felé mutattak, kis híján megérintve azt. Dupla ionhajtóművével sebesen tartott az előtte elhelyezkedő bolygó felé, miközben ezüstös burkolatán megcsillant a rendszer napjának fénye. Az Argó egy mélyűri felderítőhajó volt, mely egy folyamatosan ismétlődő rádiójelet követve érkezett a Nexus 161 nevű planétához. Egy közeli bányászkolóniáról szállt föl, hogy kiderítse a jel forrását.

– Megérkeztem a bolygóhoz, Központ! – szólt a pilóta a rádiójába. – A radar alapján a felszínről érkezik a jel. A letapogató szerint egy szurdokból az egyenlítőhöz közel. Engedélyt kérek a leszállásra!
– Engedély megadva, Argó. Legyen óvatos! – jött a válasz néhány másodperc múlva.
– Mindig az vagyok – dörmögte a fekete hajú John Craven, majd felgyorsított.

Hamarosan belépett a légkörbe, amitől felizzott az Argó burkolata, és rázkódni kezdett a hajótest. John mindig is gyűlölte az atmoszférába való berepüléseket, ám igyekezett megőrizni higgadtságát, ahogy egyre mélyebbre hatolt a légkörben. Végül sikeresen átjutott a sztratoszférán, majd a jel forrása felé vette az irányt. 

Hatalmas óceán fölött repült, mely az egész bolygót beborította, ám ezernyi kisebb-nagyobb sziget emelkedett ki belőle. A tudósok szerint egykor összefüggő szárazföld borította a bolygót, de a rendkívül heves vulkánkitörések és földrengések következtében teljesen széttöredezett. John még most is látott néhány aktívnak tűnő vulkánt a horizonton, ahogy füstöt okádva, régi idők óriásaiként törtek a magasba. A Nexus 161 lakatlan világ volt, ammóniában gazdag légköre miatt az emberek itt nem vetették meg a lábukat, miután kiözönlöttek a Tejútrendszerből oly sok száz évvel ezelőtt. Ezért is furcsállták a mesterséges jel sugárzását az Androméda galaxis ezen távoli bolygójáról. 

Rábukkanva a szurdokra, ami az egyik nagyobb szigeten található hegyek között húzódott, John leszállt a közelben, aztán felvette vörös szkafanderét, és kilépett az űrhajóból. Homokos tengerparton állt, a hegyek és közte világoskék, fákra emlékeztető, de színtiszta kristályokból álló "erdő" borította a síkságot. A különleges ásványokat az erózió formálta oly hasonlóvá a földi növények jeles képviselőihez. A férfi határozott léptekkel indult előre, kezében szorongatva kézi számítógépét, ami a vidék térképét ábrázolta, s a jel forrásánál vörös pötty villogott a monitoron.

Egy órába is beletelt, mire eljutott a szurdokba, de addigra a földinél picit erősebb gravitáció miatt hamar elfáradt, így megpihent néhány percre a hasadék bejáratánál. Miután végtagjaiba visszatért az erő, John folytatta az útját. Belépve a kilométer hosszú szurdokba, hamarosan megpillantotta a jel forrását. Tágra nyílt szemekkel meredt az idegen űrhajóra, ami féloldalasan hevert a sziklafalak között. John úgy becsülte, legalább száz méter hosszú lehetett. Szögletes alakja egy lapított téglalapra emlékeztetett, fekete burkolatát ismeretlen rendeltetésű, dudorokhoz hasonló kitüremkedések borították. A férfi körbejárta a hajót, majd rábukkant egy bejáratra, és legnagyobb meglepetésére az ajtó magától feltárult előtte, ahogy megközelítette. 

Rövid hezitálás után belépett az űrhajóba. A kintről beáramló fény egy hosszú folyosót világított meg előtte, melynek falai egymás felé dőltek, mintha egy piramisba lépett volna be. A járat két helyen is elágazott, ismeretlen jelek borították a falakat. Váratlanul egy bemélyedésre figyelt fel, amiben kényelmesen elfért, és felnézve megpillantotta a fölső szintet. Ekkor fény gyulladt a talpa alatt, és egy kör alakú lift indult meg vele fölfelé. Csak most döbbent rá, hogy a hajó áramforrása működött, ráadásul mióta belépett egy mély, folyamatosan búgó hangot hallott. 

Felérve tágas teremben találta magát, ami valószínűleg a híd lehetett. Vajon hol van a legénység? Ki nem mondott kérdésére persze nem tudott választ találni. Furcsa, levél alakú tárgyak álltak ki a padlóból a terem végében, és John akaratlanul is a pilóták székeinek vélte őket, ezért közelebb ment. Felfigyelt a padlóba süllyesztett munkaállomásokra is – legalábbis feltételezte, hogy azok voltak. A konzolokra emlékeztető műszerfalakon fények villogtak, időnként egy-egy szikra csapott ki belőlük. 

Ahogy az ülésekhez ért, óvatosan megkerülte azokat, majd nyomban hátrahőkölt a látványtól. Két idegen lény összeaszalódott tetemére esett a pillantása. Az emberiség eddig csupán egyetlen földönkívüli társadalommal találkozott, a humanoid Mertaur fajjal, de ennek a hajónak a pilótái egyáltalán nem hasonlítottak rájuk. Habár két karral és lábbal rendelkeztek, rovarszerűek voltak, testüket kitinpáncél fedte, fejükből két összetett szem és veszélyesnek tűnő csáprágók álltak ki. Még holtukban is ijesztőnek hatottak, főleg John számára, aki gyerekkora óta irtózott a rovaroktól. Közelebb nyomult a műszerpulthoz, de vigyázott, nehogy az idegen lények maradványaihoz érjen véletlenül, majd megpróbált eligazodni a villogó pontok és vonalak labirintusában. Hosszú percekig tanulmányozta azokat, ám kénytelen volt feladni, mivel nem tudott rájönni a rendeltetésükre.

Miután végzett a híddal visszatért az alsó szintre, ahol felfigyelt a folyosót lezáró ajtóra, melynek szárnyai egymásba tekeredve zárultak össze. Ahogy közelebb ment váratlanul egy lézersugár tört elő a falból, ami végigvonult a testén, aztán semmivé lett. John még fel sem ocsúdhatott döbbenetéből, mikor az ajtó egy bizarr virág módjára kinyílt, és feltárult előtte a raktér. Kékesen derengő félhomály és a padlót megülő pára fogadta odabent, valamint egy legalább öt méter magas, meteoritra emlékeztető szikla. A hajó egyetlen rakománya. A férfi közelebb lépett a kőhöz, tágra meredt szemekkel pillantva végig nyálkásnak tűnő felszínén, amit több száz apró lyuk díszített, akár egy szivacsot. 

Maga sem tudta, miért, de kinyújtotta a kezét, hogy megérintse. Abban a pillanatban koromfekete füst robbant ki a szikla pórusaiból, teljesen ellepve Johnt, aki vadul hadonászott, hogy kitisztuljon a látása, de a füst egyre sűrűbbé vált, mígnem teljesen kitöltötte a rakteret. A férfi elvesztette tájékozódó képességét, és kétségbeesett menekülése közben összeakadtak a lábai, amitől hasra esett. Időközben a raktér ajtaja összezáródott, és John ott ragadt egyedül a sötétben, a hömpölygő feketeség szívében. Pánik kezdett úrrá lenni rajta, de igyekezett nyugodt maradni, ami nem volt könnyű az adott helyzetben. Sisakja kijelzőjén látta zakatoló szívének növekvő ritmusát, és a hirtelen húsz fokkal lecsökkent hőmérséklet értékét, ami így már fagypont alá süllyedt. 

Lassan felállt, és azon töprengett, merre lehet a kijárat, mikor a fekete füst lecsapott rá, akár ragadozó a zsákmányára. Egy láthatatlan erő ledöntötte a lábáról, majd a füst beszivárgott a ruhája alá, széthasítva a szkafander anyagát. John megrázkódott, mintha jeges ujjak érintették volna a bőrét, végtagjai elzsibbadtak, és tehetetlen bábuként remegett a padlón, miközben a füst lassan teljesen ellepte az arcát is. Különös módon továbbra is tudott lélegezni, ám ekkor egy rezonáló, túlvilági hang ütötte meg a fülét, mintha valaki közvetlenül a fejében szólalt volna meg.

John! John! Ajándékot akarok adni neked.

– Mi folyik itt? Ki vagy te? – kiáltott a feketeségbe a férfi.

A tudás vagyok. A kezdet és a vég. Már vártam, hogy jöjjön valaki, akivel megoszthatom az Univerzum titkait. 

– Nem... nem értem – nyögte a férfi, és megpróbálta megmozdítani a testét, de végtagjai nem engedelmeskedtek az akaratának. 

Hirtelen a füst behatolt a száján és az orrlyukain, mire John teste ívben megfeszült, elméjében fény robbant, és ürességet érzett, mintha a lelke külön vált volna fizikai valóságától. Téren és időn át utazva száguldott egy örvénylő alagútban, időnként lila villámkisülések keresztezték az útját, de meg sem érezte őket. A következő pillanatban milliónyi csillag gyulladt ki körülötte, és véget ért a száguldás. Nem tudta, hogyan, de az űrben lebegett, egy aszteroida mező közelében. 

Nézz körül, és láss, John!

A kísérteties hang a háta mögül érkezett, és ahogy megpördült saját magát pillantotta meg, de mintha csak a visszatükröződése lett volna. Próbálta megérinteni, a kezük egymás felé haladt, aztán a képmása fodrozódni kezdett, mintha egy tóba nyúlt volna, és a keze hullámokat vetett volna. A következő pillanatban a fekete füst leszakította róla a szkafanderét, és eggyé vált a bőrével. John tágra nyílt szemekkel figyelte átalakulását, ahogy eltűntek arcának vonásai, szája és az orra, mígnem csupán izzó szeme ragyogott, akár egy csillag az űrben. Ekkor meghallotta... a Kozmosz némaságát váratlanul megtörte a milliónyi galaxis, a bennük lévő naprendszerek, a bolygók, a fekete lyukak és anomáliák éneke, melyek gravitációs hullámai az öröklét óta alakították, gyúrták és formálták az Univerzumot, akár egy szobrász az agyagot. 

Érezte a hullámok erejét, látta a téridő szövetét, a valóság mögött örvénylő energia hálóját, melyet ép ésszel ember fel nem foghatott, és látta a párhuzamos dimenziók végtelen változatát, mindazt a bonyolult mintát, ami meghatározta az Univerzum egészét. Feltárult előtte az igazság, és John rájött, hogy képes manipulálni a dimenziókat elválasztó téridő falát. Egyetlen érintéssel kapukat nyithatott, bárhová akart is eljutni...

– A világ nyugszik a tenyeremben... – suttogta maga elé, ahogy lepillantott koromfekete kezére.

Ha elfogadod, mindez a tiéd lehet... döntened kell, itt és most!

A szavak gyökeret vertek John elméjében, és mindaz a vágy a hatalomra, ami egész életében a lelke mélyén lapult, most a felszínre tört. Azonnal meghozta döntését, elfogadva ezt az ajándékot, mit sem törődve riadót jelző ösztönével. Szomjazta a tudást, akár kiszáradt föld az esőt, de abban a pillanatban, ahogy elfogadta az ajánlatot, elméje felsikoltott, és semmivé lett. A fekete füst, az entitás, melynek hangja beszélt a férfihoz, átvette annak megüresedett testét, és a koromfekete alak megindult az aszteroida mező felé. 

Csillagok gyermeke volt, a Kozmosz szabályai fölött állt, de erejét a Sötétség táplálta, mindaz a negatív energia, mely az Univerzum egyensúlyának része volt, és ami örökké arra törekedett, hogy felülkerekedjen a Fényen. Most, hogy testet öltött, készen állt végrehajtani tervét, utat biztosítani mindannak, ami felborítaná az egyensúlyt.

A Káosz hírnökévé vált, amiből létrejött az Univerzum, és melybe rendeltetésszerűen vissza is kellett zuhannia egy napon, mert a körforgás nem szakadhatott meg. Ő volt a hajtóerő, mely beindította a folyamatot, amit az űrön túli mesterei elrendeltek, ahogy tették azt újra és újra, mióta megalkották legnagyobb művüket: a csillagok végtelen mezejét.

banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink