Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. március 22., kedd

„Mert vihar készül, félelmes vad dörgés…”

Lévay Szilveszter és Michael Kunze szinte már háziszerzőnek mondhatók a Budapesti Operettszínházban, hiszen márciusban a negyedik bemutatójukat tartották a teátrumban. A szerzőpáros ismét történelmi témához nyúlt, a külföldön számos alkalommal sikerre vitt Marie Antoinette dallamai csendültek fel a falak között.


A véres halált halt királyné történetét számos rejtély, monda övezi, ám az alkotók nem törekednek efféle misztifikálásra – egyértelmű tényként kezelik a bemutatott helyzeteket, miközben különös gondot fordítanak arra, hogy közelebb hozzák a francia forradalom eseményeit, megismertessék az emberekkel az akkor aktuális társadalmi és politikai viszonyokat.

Azonban a műfaj adottságaiból adódóan ez a bemutatás nem jelent teljes körű elmélyedést a történelem viharában, a 18. század Franciaországának e jelentős történelmi momentuma ugyanolyan vízióvá korcsosul, mint a Marie Antoinette halálos ítéletének indoka.

A Lévay-Kunze páros nem akar realista, történelem- és korhű musicalt csinálni, még csak a „szabadság, egyenlőség, testvériség” eszméjét sem kívánják követni – sokkal inkább görbe tükröt kívánnak mutatni a nézőnek, önvizsgálatot tartani, ráébreszteni saját szűklátókörűségére.

Elvégre mindennek az elindítója az a sajnálatos esemény, hogy míg Marie Antoinette fényűző életet élt, és a divatnak hódolt, az egyszerű emberek éheztek, és mindezért az udvart tették felelőssé.

A két részre szakadt nép egyik oldalán maga a királyné (Polyák Lilla) áll az arisztokráciával a háta mögött, míg a sanyarú sorsú emberek élére egy fiktív alak, Margrid Arnaud (Gubik Petra) lép, akiről kiderül, hogy Marie Antoinette nyomorban élő féltestvére. Ez a kitalált szál a történettel párhuzamosan fonódik össze Marie sorsával, és a börtönben kapcsolódik össze végérvényesen. Az egymásra találás kevésbé idilli, sokkal inkább egy kétségbeesett utolsó kapaszkodó a királyné számára. Margrid részéről viszont egy illúziót vetít előre, a valahova tartozás reményét, amiért minden haragját képes lenne félretenni. Ezt az idilli képet azonban a fejük fölött lebegő penge metszi el végérvényesen.

„Hát szemet szemért, és fogat fogért!” – hangzik el Margrid szájából. Végtelen gyűlöletét az udvar irányába csupán saját kivetettsége táplálja. Az élet kővé dermesztette a szívét, ám a lány ennek ellenére sem közömbös az események iránt. Ez az átmenet – vagyis, hogy a legfontosabb pillanatban mégis képes Marie oldalára állni – szépen kirajzolódik előttünk, bár nem felejteti azt, hogy az alkotók a „keménységet” a nőiességet minden formájában nélkülöző, már-már férfi-módra viselkedő utcagyerek képében találták meg. így, bár komikusnak hat, amikor Margrid elvonul estélyibe öltözni, gyengíti a róla alkotott „erős nő”-képet.

Mégis szükség van erre a fajta vadságra, ha hangsúlyozni akarják Marie Antoinette valódi személyiségét, aki – ahogy azt a korabeli források is említik – kedves, finom hölgy volt. Polyák Lilla mindent elkövet annak érdekében, hogy hitelesen formálja meg az uralkodásra tökéletesen alkalmatlan, ám jólelkű királynőt, aki azzal vívja ki maga ellen a nép haragját, hogy túl sokat költekezik, szórja a pénzt. Ráadásul férje, XVI. Lajos (Mészáros Árpád Zsolt) éppoly bárgyú, komoly döntéseket hozni képtelen személy. A vidéki, egyszerű életről ábrándozó király nem tudja felmérni a helyzet súlyát, ez pedig tragédiába sodorja őket. Félreállítása ebből a szempontból nem indokolt, hiszen gyakorlatilag bárki egy hangos szóval elvehetné tőle a trónt. De a guillotine lecsap.

Míg Lajos esetében némi megnyugvást is érzünk, amikor feje a porba hull, Marie sorsa iránt valódi aggodalommal vegyes reményt táplálunk. A végsőkig hisszük, hogy megmenekülhet, hogy jó musicalhez méltó happy enddel zárul a történet, ám a feloldozást ezúttal nem kapjuk meg. A Marie Antoinette monogramját formáló díszlet A betűjén a guillotine felnyílik, és egy váratlan pillanatban lecsap.

Pedig Margrid a tárgyaláson már tudja, hogy ki mellett kell állnia, így nem adja át az árulást igazoló levelet, melyet Marie a börtönben a kezébe ad. „Szerelmeslevél” – mondja a királynő a fogságban, és mondja később a testvére a tárgyalás után is.

Akármi is lett volna benne, ha a bíró kezébe jut, az utolsó reménysugár is elveszett volna. Így viszont a királynő úgy vonul a vesztőhelyre, hogy a lelke nyugodt. Bár a történelmi hitelesség azt kívánná, hogy Marie Antoinette felemelt fővel lépjen az emelvényre, az alkotók még az utolsó pillanatban is igyekeznek hangsúlyozni a nő minden gőgöt nélkülöző, esendő voltát, végső gesztusként pedig Margridot állítják elé, aki úgy segíti őt fel a porból, amikor megbotlik, ahogy Marie emelte őt fel a tiszta lelkével.


Nem csak Marie Antoinette-t éri el a végzete, hanem az ármánykodókat is, a trónra éhes Orléans herceget (Szabó P. Szilveszter), és a vele szövetséget kötő Hébert-t (Kocsis Dénes) is, akik az akkoriban kialakuló bulvársajtó szennylapjaival igyekeznek meggyőzni mindenkit - akár direkt módon is – az igazukról. Ármánykodásuk ugyanarról a tőről fakad, mint Margrid gyűlölete.

Természetesen a darab nem nélkülözi a szerelmi szálat sem, az alapvető emberi ösztönökkel sem rendelkező XVI. Lajos mellett Marie Antoinette számos szeretőt tartott, közülük a legismertebb Axel von Fersen (Gömöri András Máté). A férfi és a királyné között a viharos titkos viszony helyett egy rózsaszín cukormázba csomagolt szerelmi kapcsolat tárul elénk. Kapcsolatukat még a forradalom sem képes megmérgezni. „Tudjuk jól, nem lesz az álmunkból sohasem tartós boldogság” – éneklik olyan könnyedséggel, mintha az elillanó bárányfelhőkről társalognának. Ez a minden és mindenki fölött állás egy percig nem veszik ki a közös jeleneteikből, a börtönben is éppoly szenvedélyesen omolnak egymás karjaiba, mintha a palotában lennének – ez az utolsó ölelésük.


„Könnyek és vér!” – zengi a tömeg a forradalom után, a háttérben pedig két gépfegyveres alak tűnik fel a jövőből, megerősítve, és talán némiképp el is túlozva az üzenetet: ez bármikor megtörténhet újra, az ember önző, és az éhezés, a korrupció jelen van, köztünk él, és élni fog.

„Könny, könny, ha rémült a szív,
Hallod, egy csillag, ha hív.
A mindenségnek útja vár,
A szíved is hazatalál.”

Írta: Vass Antónia
Fotók: Budapesti Operettszínház, Musicalinfo.hu
banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink