Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. március 24., csütörtök

Merklein Erika: A törpe az óriás

A tündér.
Selymes hajú tündér állt a patak partján. Amit látott, elégedettséggel töltötte el. Látta a patak csobogó vizét, a partján a virágokat, a füveket, látta az aláhulló napsugarakat, a levegőben cikázó madarakat és látta önmagát.
„Milyen szép minden” – gondolta, s nem győzött betelni a látvánnyal. – milyen szép és jóságos minden.”

A törpe.
Nehezen haladt a keskeny erdei ösvényen. A lombokon keresztül alig hatolt át világosság. Az ösvényt szegélyező tüskés ágak egyszer a bőrét sebezték, egyszer a ruhájába akadtak. Mérges volt. „Semmi nincs rendjén” – gondolta. Neki nem kellett volna itt lennie. Sőt, neki törpének sem kellett volna lennie. Megérkezett a tisztás szélére.

A tündér.
Könnyű léptei alatt épp hogy csak meghajoltak a fűszálak. Megcsiklandozták a talpát, bebújtak a lábujjai közé. Ha kedve támadt, gyönyörű szárnyakat varázsolt magának. Szivárvány színben pompázó áttetsző szárnyakat. Kecsesen repkedett a mező felett. Egyszer magasan a szél hátán ringva, majd mélyen, kezével érintve a rét virágait, beszívva illatukat.

A törpe.
Az erdő széli bokrokból most is a tündért leste, mint oly sokszor már. Figyelte, ahogy könnyedén repked a rét felett, táncol, virágokat tűz a hajába, vagy szitakötővel kergetőzik a patak partján. A törpe nem szerette a tündért. Nem szerette a nevetését, a szépségét, a boldogságát. De leginkább azt nem szerette, hogy ő, a törpe olyan rút és elviselhetetlen volt. Mennyivel másabb lett volna a világ, ha ő is szép, kacagós , kedves lett volna, nem pedig csúnya, púpos és rosszkedvű. Mérgében nagyot toppantott. Abban a pillanatban elkezdett valami nőni, növekedni toppantása nyomán. Füstszínű, kerekded valami. Mire befejezte a növekedést kitisztult, s egy átlátszó nagy üvegtojás lett belőle. Olyan nagy volt, hogy a törpe fel sem érte. Rácsodálkozott. Visszabújt a bokrok mögé, s onnan leste, mi történik ezután.

A tündér.
Épp egy fecskével kergetőzött a rét felett, amikor valami elvakította. Az erdő szélén a nap fénye újra megcsillant a valamin. A kíváncsiságtól hajtva, arra vette az irányt. Eddig nemigen járt az erdő felé. Minek is, hiszen a réten mindene megvolt. Soha nem vonzotta a sötét, rejtélyes erdő. Most viszont az a csillanás felkeltette a figyelmét és ellenállhatatlanul húzta magához. Odarepült. Az utolsó lépéseket már a földön tette meg. Az érdekes valami leginkább egy óriási tojásra emlékeztette. Óvatosan föléhajolt. Rátette a kezét. Az üvegtojás abban a szempillanatban elnyelte a tündért.

A törpe.
Maga is meglepődött, amikor a tündér hirtelen a tojásba került. Nem is tudta, mitévő legyen. Várt. Aztán várt még egy kicsit. Mivel még akkor sem történt semmi, előjött a bokorból és a tojáshoz lépett. A tündér észrevette. Elszörnyedve nézett rá és maga elé húzta a kezét.
– Mit tettél velem te szörnyű óriás? Azonnal engedj szabadon! – kiáltotta reszkető hangon. A törpe mérges lett. Csúfolódik vele a tündér? Nem engedte ki. Igaz nem is tudta, hogyan nyílik az üvegtojás-kalitka. A tündér egész nap könyörgött hozzá, de ő hajthatatlan maradt. Mire lement a nap, sejteni vélte a történteket. Hát nem erre vágyott mindig? Hát nem az ő toppantásából született a tojás? Hát nem az volt a legfőbb vágya, hogy a tündér ne legyen olyan elégedett és boldog? De ami a legjobban tetszett neki az az volt, hogy a tojás vastag üvegfalán, akár csak egy nagyítón keresztül, a tündér őt bizony óriásnak látta.

A tündér.
Amint megérintette az üvegtojást, megfordult körülötte a világ. Szédülni kezdett és elnyelte egy örvény. Mire elállt a forgás, különös helyen találta magát. Alig bírt mozdulni. Sokáig nem is történt semmi. Aztán nem messze tőle mozogni kezdett a bokor, és egy félelmetes óriás lépett ki belőle.
– Mit tettél velem te szörnyű óriás? Azonnal engedj szabadon! – mondta reszkető hangon, de az óriás nem mozdult. A tündér egész nap könyörgött neki, de az hajthatatlan maradt.

A törpe.
Az alig kitaposott ösvényen lépkedve már csak elvétve sértették fel a bőrét, akadtak a ruhájába az utat szegélyező tüskés ágak. Ha csak tehette, kincse mellett őrködött. „Óriásnak vél!” – gondolta újra és újra elégedetten.

A tündér.
Telt az idő. A hajába tűzött virágok elhervadtak. Pirospozsgás bőre kifehéredett. Ruhája kifakult, a szivárvány színei elhalványultak. Csak ült börtönében, és már nem gondolta, hogy milyen szép is a világ.


A törpe.
Életében először boldog volt.

A természet.
A rét virágai hervadozni kezdtek. Egyre mélyebbre hajtották fejüket. A fűszálak elszáradtak és kifakultak. A bogarak és madarak egyre gyengébbek lettek, egyre betegebbek. A vízben a halak alig mozdultak. A sás száradni kezdett. A patak vize leapadt, iszapos lett. A rét beteg lett. Egyre betegebb.

Az erdő is.

A tündér.
Nincs varázslat. Fogságban nem működik a varázslat. Fogságban nem működik semmi, csak a hit. A tündér hinni kezdett. Hitt és reménykedett abban, hogy az óriásnak megesik rajta a szíve és elengedi.

A törpe.
Nézte a tündért, aki már nem könyörgött, nem erőlködött, csak összekulcsolt kezekkel térdelt börtönében. 
„Ha lenne szívem, biztosan megesne rajta!” – gondolta.

A tündér.
Sok idő telt el, mire feladta az óriásba vetett hitét. 
Ehelyett inkább abban kezdett el hinni, hogy a természet nem tűri az igazságtalanságot és kiszabadítja. Lélekben megszólította az életet és erősen hitt benne.

Az élet.
Megszólították. Felkerekedett hát, hogy megtörje a zsarnokságot. Ahány állat csak volt a réten, az erdőben, ahány madár csak repült a levegőben, költött az ágakon, ahány bogár csak hallotta a hívást, mind elkezdett arrafelé ugrálni, szökdelni, repülni, futni, szaladni. Még a virágok is arra fordították kicsi fejüket, úgy igyekeztek segíteni a többieknek.

A törpe.
„Érdekes” – gondolta. – Milyen sok ma a szúnyog!”
Elhessegette a bogarakat, a nyulakat, a madarakat. A tündér hívására elindultak közül csak egy szarvasbogár ért el az üvegtojásig. Arra meg véletlenül rálépett, pedig nem is látta.

A tündér.
Keservesen megsiratta a szarvasbogarat. Még mindig nem tudott varázsolni. Szinte már minden hitét elveszítette. Nem maradt más hátra, elkezdett hinni önmagában.

A törpe.
Valami nyugtalanítani kezdte. 

A tündér.
Sápadt arcába halvány pír szökött. Kifakult ruháján a színek egyre erősebbek lettek. A hajába tűzött virágok újra illatozni kezdtek. 

A törpe.
Megkondult egy vészharang. Még erős óriás volt ugyan, de egyre inkább rút törpének kezdte magát érezni. Megrettent.

A tündér.
Az üvegtojás fala repedezni kezdett. Látszólag a semmitől, mint ahogyan látszólag is a semmiből lett. Mekkora erő is, ha valaki hisz önmagában!

A törpe.
Veszély közeledtét érezte. Köveket gyűjtött, hogy majd azokkal védje meg magát. 

A tündér.
Az üvegtojás széttöredezett darabjai egymás után hullottak alá. Börtönének romja felett a tündér most állt először szembe fogva tartójával. Erős nagy óriás helyett csak idegesen ugráló csúnya kis törpe hadonászott előtte. Rácsodálkozott. Hova lett az óriás? 

A törpe.
Kirabolták! Szidta a tündért és megdobálta a kövekkel!

A tündér.
Nem értette a törpe kiabálását. Megcsóválta a fejét és szárnyakat varázsolt magának. Meglibbentette őket és felszállt a magasba. A törpe innen még kisebbnek látszott és sem a hangja, sem az utána dobott kövei nem érték már el.

A mesélő.
Ha a tündér újra tud varázsolni nem ártana, ha a törpének valami büntetésfélét varázsolna. Az ugyanis már megint ott ólálkodik az erdő szélén. Leskelődik a bokorból, toppantásra készen és várja, mikor jár arra a következő csodálatos lény. 

banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink