Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. március 14., hétfő

Hetedhét Ösvény - Hover Zoltán műve

Amint a poros utcákon haladtak előre, iszonyú nagy civakodások, perpatvarkodások hangja ütötte meg a fülüket. Az utcán egyszerű, kopottas ruhában járkáltak az emberek. Leplezetlen irigységgel nézték a közeledő idegeneket, pedig ők maguk sem festettek valami jól. Az ország lakosai úgy néztek ki, mint a kéregető koldusok hada. Az ereklyeőrök megálltak egy nagyobb téren, amit a helybéliek piacként használtak. Civakodások, alkudozások hangja töltötte be az egész teret. A portékák nem voltak ugyan a legsilányabbak, de szemmel láthatóan nagyon nehezen ment a kereskedelem. Sem az árus, sem a vásárló nem akart engedni a negyvennyolcból, így valóságos csodaszámba ment, ha egy portéka elkelt. 

Az egyik utcasarkon egy rongyos öreg gatyamadzagot árult. Azt remélték, hogy ettől a szerencsétlen teremtéstől majd útbaigazítást kaphatnak. Senki más nem akart velük szóba állni, amikor megtudták, hogy nem vesznek semmit. 

– Jó napot, öreg! Hát te kinek árulod ezeket a rongyos zsinórokat? – kérdezte Horka a gatyamadzag-árustól.
– A jó kereskedő mindenből pénzt tud csinálni – morogta az öreg nem túl meggyőzően. Talán lehetett valami igazság abban, amit mondott, de ő egyáltalán nem úgy festett, mint egy tehetséges kereskedő. 
– Figyelj, megveszünk tőled néhány gatyamadzagot, ha útbaigazítasz minket – mondta Nemere, némi szánakozással a hangjában.
– Rendben, de először az üzlet – mondta az árus. – Egy aranyat kérek két madzagért.
– Tessék, itt az arany – vett elő a tarisznyájából Nemere egy sárga pénzérmét.
– Ez így nem lesz jó! Alkudoznod is kell – mondta sértődötten az árus.
– Jó, akkor kapsz fél aranyat – türelmetlenkedett Nemere.
– Mi??? Fél aranyat akarsz adni érte?
– Az utunk sietős, öreg! Vedd el az érmét, mondd meg, hogy merre kell mennünk, és szórakozz mással, nincs időnk alkudozni – mondta Perfidusz, majd a többiek nagy meglepetésére előrántotta kardját a hüvelyéből, és a madzagárus torkának szegezte. Ha a bajtársai nem ismernék régóta az ereklyeőrt, megesküdtek volna, hogy menten el akarja metszeni a nyomorult öreg torkát. Szemében ismeretlen indulat csillant meg, amely valóban azt sugallta, hogy ölni is képes, ha kell.
– Jól van, na, nem kell annyira méregbe gurulni – válaszolta az öreg sértődötten.

A torkának szegezett kard egészen segítőkésszé tette. Végre megmutatta nekik az utat, és néhány jótanáccsal is ellátta őket. Az árustól megtudták, hogy a következő világ kapujánál két dologtól kell tartaniuk. Egy varázslat védi a kaput, amit viszonylag könnyen hatástalaníthatnak, ha egy rakás pénzt hagynak az ajtó előtti barlangban. A második próba már nem lesz olyan könnyű. Egy kapzsi kis manó őrködik a kincs felett. Mindenkit betolakodónak tekint, aki arra jár, és félti tőle a kincsét. Meg kell győzniük, hogy nem tartanak igényt a vagyonára, amit egyáltalán nem lesz könnyű véghezvinni. 

– Ki a leggazdagabb ebben az országban? – kérdezte az állát vakargatva Nemere. Kevés pénzük maradt, és valahonnan meg kellett szerezniük a vámra való összeget.
– A piac túlsó végében van egy kis vityilló. Egy összetákolt nádkerítés mellett, egy zsindelyes, ócska házikóban lakik Avaritia leggazdagabb embere, akit mi csak Fukar uraságnak hívunk. Minden garast rendesen a fogához ver. Annyira fösvény, hogy a nagy palotáját bérbe adta, és a viskóban él a feleségével együtt. Persze, semmire sem használja a temérdek kincset, csak gyarapítja, és gyönyörködik benne. Nagy csodának kellene történnie, hogy őtőle pénzt kicsikarjatok. Betörni hozzá lehetetlen, mert hét lakat alatt van a ládikó, amiben a kincset őrzi, és azon ül szinte egész áldott nap. 
– Majd meglátjuk – mondta Nemere. – A kapzsiság nagyon meggondolatlanná is teheti az embert.

A vitézek otthagyták a madzagárust, majd Nemere utasítására bevásároltak néhány dolgot. Egy halászembertől vettek egy szép nagy halat, a péktől egy kenyeret, a kocsmárostól pedig némi bort. Nem volt könnyű a vásárlás, mert Avaritia lakói imádtak alkudozni. Szinte lehetetlen volt tőlük megszabadulni, annyira belemerültek az alkudozásba. A lovasok kénytelen-kelletlen belementek a játékba, hogy hozzájuthassanak az áruhoz. Amikor mindennel megvoltak, Nemere előadta a tervét:

– Zete, Perfidusz és én tiszteletünket tesszük Fukar uraságnál – magyarázta. A többiek várnak bennünket ott, ahol az Ösvény folytatódik. Ha megszereztük a kincset, a kapuhoz sietünk mi is. Onnan együtt folytathatjuk az utunkat. 
– Addig mi csak ölbe tett kézzel várunk? – kérdezte Menyétke.
– Heten nem ronthatunk rá Fukarra, mert a végén még szélütést kapna. Ti készenlétben álltok, hogy segíteni tudjatok, ha valami fennakadás lenne – mondta Nemere.

A rövid eligazítás után mindenki követte a vezér utasításait. Ők hárman elindultak a kapzsi ember háza felé, míg a többiek az ország határán kívül, az Ösvényen várakoztak. Szerencsére a zsugori úr házától nem messze kanyargott az út, amely a kapuhoz vezetett. Amint a rozoga kis házikóhoz értek, bekopogtattak a kopott ajtón, amely majdnem porrá tört az erős döngetésre. Zetét kint hagyták a kapuban, ők pedig várták, hogy valaki ajtót nyisson. Bentről hangos morgolódás zaja hallatszott, aztán egy sovány, aszott képű öregember nyitott ajtót. Arcát sárgára festette a kincs utáni epekedés. Rengeteg órát töltött el az arany fölé görnyedve, örvendezve a megszerzett vagyonnak, miközben még több kincset akart megszerezni.

– Adjon Isten. Nagy hatalmú mágusok vagyunk, messze földről érkeztünk, hogy megpihenjünk nálad. Ha vendégül látsz minket, teljesítjük minden kívánságodat – szólt kissé modorosan Nemere.
– Ó, milyen nagy megtiszteltetés, hogy igazi varázslókat láthatok vendégül – motyogta a kapzsi öreg, mert már szeme előtt lebegett a rengeteg arany- meg ezüstkincs, amit majd fizetségként kérhet a mágusoktól. – Kerüljetek beljebb szerény hajlékomba. 
– Kedves tőled, hogy befogadsz minket. Ha valami harapnivaló akadna, azt nagyon meghálálnánk. A kedvencünk a finom sózott hal.

Az öreg bármennyire is örült annak, hogy minden kívánsága teljesülhet, vonakodva teljesítette a vándorok kérését. Azt remélte, hogy megpihennek nála kicsit a mágusok, aztán továbbállnak, miután bőséges fizetséget hagynak hátra neki. A felesége egy aszott, száraz halat vett elő, hogy megsüsse. Olaj vagy zsír helyett csak vízben főzte meg az ételt, hogy azzal is spóroljon. Amikor az asztalra került az eledel, Nemere a fejét csóválva fejezte ki elégedetlenségét. Kezébe vette a száraz, ízetlen halat, és Perfidusz felé nyújtotta.

– Eredj ki ezzel a hallal, és add a kint várakozó bajtársunknak, hogy bűvölje meg. Ez így a fél fogunkra sem lesz elég. 

Perfidusz értette a célzást, és mielőtt még a kapzsi házigazda egy szót szólhatott, kilépett az utcára. Ott aztán Zete elővette a piacon vásárolt gyönyörű halat, és Perfidusz azzal tért vissza néhány pillanat múlva. Fukar uraság tágra kerekedett szemekkel nézte a finom kövér halat, amit a varázslók megbűvöltek. Kissé gyanakodva megkérdezte, hogy a kint várakozó társuk miért nem jön be. Attól tartott, ha valaki meglátja az utcán a mágust, akkor mindenki idecsődül. Nemere azt mondta, hogy a társuk fogadalmat tett: negyven napig nem eszik, és nem lép be emberi kéz által készített hajlékba, ezért várakozik odakint. Ő a legerősebb varázsló hármójuk közül, és nagyon komolyan veszi az ilyen fogadalmakat, magyarázta Nemere. Nekiláttak az evésnek, de az ereklyeőrök vezére ismét csak a fejét csóválta elégedetlenkedve.

– Hát, ennél a háznál még nem találták fel a kenyeret? – kérdezte sopánkodva. 

A háziasszony egy lapos, odaégett lángost vett elő, amit koromfeketére festett a kemence füstje. Nemere ezt is átnyújtotta Perfidusznak, és intett, hogy vigye ki a társuknak. 

Zete hamar kicserélte a lángost a ropogós, meleg házikenyérre. Amikor a háziak meglátták az aranybarnára sült kenyeret, még jobban elkerekedett a szemük. Jóízűen megebédeltek, és miután mindnyájan jóllaktak, Etele ⃰azt mondta a házigazdának, hogy egy ilyen jó ebédet csak valami finom házi borral lehet leöblíteni. Az öreg elő is hozott valami lőrét, ami olyan savanyú volt, mint az ecet. Ekkor már a gazda javasolta a mágusoknak, hogy bűvöljék meg az itókát. Perfidusz harmadszorra is kiment, és visszatért a borral, amely úgy csillogott a pohárban, mint a rubin. Miután a szomjukat is oltották, így szólt a házigazda

– Kedves mágusok, én vendégül láttalak titeket szerény hajlékomban, ahogyan kértétek. Azt ígértétek, hogy ti is teljesítitek az én kérésemet. Azt kérném tőletek, hogy bűvöljétek meg az én kincsemet is. Én akarok a hétvilág leggazdagabb embere lenni. 
– Akkor legyen, ahogy óhajtod – szólt Etele. 

Nehéz volt a kincses láda, ketten is alig bírták kicipelni a kapu elé. Fukar úr feleségével bent várakozott. Mintha már nem is ezen a világon lennének, úgy ábrándoztak a temérdek kincsről, amit majd a mágusoktól kapnak fizetségként. A kapzsi házaspár így álmodozott némán, amíg egyszer csak arra nem eszméltek, hogy odakint beesteledik, és a mágusok még sehol sincsenek. Azt gondolták, biztosan nem bírják becipelni a temérdek kincset, amit nekik varázsoltak. Kiléptek az utcára, hogy utána járjanak, mi történik, de ekkor már hűlt helyük sem maradt a vitézeknek. Amikor végre ráeszméltek arra, hogy mi történt, egymásnak estek. Azon marakodtak, ki tehet az egészről. A kapzsi ember tehetetlenségében a feleségnek esett. Megragadta a torkát, és fojtogatni kezdte. Az asszony a férje szeméhez kapott, és hüvelykujját belemélyesztette az ember szemgödrébe. Vér és könny csorgott ki a férfi szeméből, és egy pillanatig lazított a szorításon, de aztán nem törődött a sérülésével, és teljes erejével az asszony nyakára nehezedett. Élettársa egy ideig még vergődött, majd élettelenül elernyedt. Fukar úr eszét vesztve nézett körül, hogy gyilkos dühét kin tudná még kitölteni, de senki sem volt a közelben. Nyakán kidagadtak az erek, szeme is véreressé vált. Mellkasába éles fájdalom nyilallt, annyira, hogy felüvöltött. Hirtelen a szívéhez kapott, majd ő is élettelenül terült el a földön. 

Bemutatkozás

Hover Zsolt református lelkész Kalotaszegen. Teológiai tanulmányait 2001-ben végezte Kolozsváron. A Babes–Bolyai Tudományegyetemen 2013-ban végzett újságírás szakon. Riportjai rendszeresen megjelennek a Szabadság című kolozsvári magyar napilapban. Első regénye 2015-ben jelent meg Budapesten, melynek címe: Hetedhét Ösvény, legendás kalandregény.

Művek profiljának megjelölése: Kalandregény, Fantasy

Szerzői oldala: http://hoverzsolt.ro/
Kiadó neve, kiadás éve: Romanika Kiadó, Budapest, 2015.

Fülszöveg:
„A fény birodalmának féltett ereklyéje, a Menny-kő eltűnik, így az ország megismerkedik a sötétséggel. A lopás gyanúja az Északi Királyságra terelődik. A király fia a felső világban, az ereklyeőrök az alvilág bugyrain, a Hetedhét Ösvényen indulnak az ereklye felkutatására. Ezzel kezdetét veszi a végeláthatatlan, izgalmas és fordulatos kalandok sora, amelyekben visszaköszönnek a magyar történelem és a keresztény szentek életének mozzanatai, legendáink részletei, az erdélyi nép hiedelmei és a népmeséink világa is.

Hover Zsolt az erdélyi Kalotaszegen található Magyargyerőmonostor református lelkésze. A romanika hegyek ölelésében magasló nyolcszáz éves, ódon egyháza igazán ihletet adó környezet Szt. Mihály arkangyal sárkánnyal harcoló domborművével, a géniuszarcot hordozó kettős oroszlánnal, a torony ikerablakának sárkányos oszlopfejezetével, a belső faberendezést ékesítő pompás növényi ornamentikával és a különleges, kígyókat szoptató nőalak, a Madárleány domborművével, aki a sárkányokkal, az oroszlánnal együtt szintén átrepül a szerző alkotta világba, e legendás kalandregénybe.”

Megvásárolható: ITT

banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink