Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. március 10., csütörtök

Hadar Judit: A zárban felejtett kulcs

Ma hajnalban azzal a szilárd elhatározással ébredtem, hogy nincs mese, agyon kell csapnom a szomszéd öreget. Vagy ő, vagy én. Nincs tovább.

Idestova nyolc éve, hogy felbukkant, azóta keseríti az életemet, csüng és lóg az idegeimen, mint egy szemölcs, levakarhatatlanul, fájdalmasan.

Az agyoncsapást a  macskapisa szagú, málladozó falú gangos bérház  jó néhány lakója pártolná, azt gondolom különösebb erkölcsi dilemma nélkül, ugyanis az öreg a világítóudvar miatt nemcsak az én életemet vágja gallyra nap mint nap, hanem a többi hagymaszagú, rántottazabáló, alkoholista, asszonyverő, gyermekterrorizáló, trombitáló tisztelt lakótársét is.

Nyomorúságunkon nem segíthet semmilyen feljelentés, bejelentés, fenyegetés, postaláda-rongálás és ablakbeverés sem, mert az öreg immúnis minden felé irányuló szóbeli, szavakon túli és obszcén megkeresésre. Közösségünk kívánsága pedig egyszerű: ne bömböltesse a rádióját nap mint nap, reggel hét óra nulla nullától este hét óra nulla nulláig.

A „Bartók Rádió Budapest” szlogent eddig többször hallottam, mint a vécém víztartályának töltődését, és soha nem kell híradót néznem esténként, mert percre pontosan tájékozott vagyok a napi tíz „Híreket mondunk”-ból. Leghangosabban a kívánságműsorokat és szív küldi műsorokat hallgatja, ráadásul a szobám falával határos helyiségében. A napi megnyugvást az este hét óra hozza el, akkor percnyi pontossággal kapcsolja ki a rádiót, és akkor minden zaj elcsendesedik odaát.

Az öreg egy magas, szikár, madárcsontú, mondhatni tisztességben megőszült öregúr lenne, ha nem viselkedne eszelősen. Nincs valami rendben a fejében, az tisztán látszik, furcsa, rövid mozdulatai, riadt tekintete van, és néha ok nélkül menekülőre fogja az utcán, pedig nincs is mögötte senki...Nem egyszer figyeltem már őt az ablakból, és furcsa, de a nevét...nem is tudom.

Egy héten kétszer, kedden és pénteken fél órára elmegy itthonról, egészen a közeli boltig merészkedik, és minden alkalommal félelmetesen megegyező nagyságú két bevásárlótáskával tér vissza. Persze távolléte alatt sem kapcsolja ki a rádiót, az tovább szól, talán számára így biztonságos, mert nem kell üres lakásba hazamennie. Otthon vannak a hangok, kitöltik a teret, sajnos a lichthofban is, és rajta keresztül az egész épületszárny emeletenkénti két lakásában, összesen tízben.

Tíz lakó nyugalma egy bolond hóbortjáért.

Hogy miért nem költözök el?

Nos, ez nekem is eszembe jutott, és másoknak is. Próbálkoztunk, keményen, pénz és időt nem spórolva, de persze nem ment, igazából a kudarc előre borítékolva volt. Az érdeklődök jöttek, láttak, hallottak és mentek. Kérdésük sem volt. Igazából nem haragszom rájuk, nekem sem lett volna a helyükben.

Ma reggel, a kulturális hírek közben tudatosult bennem, hogy az öreg az idegeimre tör. Az életemre. Kezdem azt hinni, szándékosan akar tönkretenni, és nincs segítség, nincs meghátrálás, nincs menekvés, nincs megoldás, csak az, ha agyon csapom.

Saját gondolataimtól kissé megrémülve ültem fel az ágyban, és elhessegettem ezt az őrültséget a szemem elől. Ha büntetlenül megtehetném, megtenném? Vajon van az a gyűlölet, ami engem erre rávenne?

Megráztam a fejem, ebből nem élünk meg.

Igyekeztem mielőbb elhagyni a lakást, száműzetésbe kényszerülök az öreg helyett, úgy, hogy semmit sem követtem el! Az előszobában hallottam, hogy az öreg kint áll a gangon és az ajtaját csukja be éppen. Kedd van, konstatáltam, a bevásárlás napja. Úgy döntöttem undok leszek, nem várom meg, amíg sietős léptei elhalkulnak a gang végében, gyorsan felhúztam a cipőmet, feltéptem az ajtót, és el akartam kapni az öreget. Előbb a tekintetét, aztán a karját is ha kell, nyomatékosan, csak azért, hogy fejezze be ezt a rohadt rádiózást, mert megőrjít. Ha kell, szépen megkérem, ha kell, adok neki pénzt, ha kell, az arcába ordítok, tisztelet ide vagy oda, mert az idegsejtjeim egyként üvöltik a fejemben: „Ezt nem lehet épp ésszel kibírni!”

Nos, nem voltam kellően gyors, nyilván ahogy meghallotta, hogy matatok az ajtó mögött, sietősre fogta, és mikor kinéztem a folyosóra, már csak a kanyarban eltűnő hátát láttam, és lépteinek üteme egyértelműen mutatta, hogy futott, előlem menekült.

Gondoltam, csupa mókából lehajítom a lábtörlőjét az emeletről, amikor az ajtajára esett a tekintetem.
A zárban benne maradt a kulcs.

Az öreg annyira megrémült és olyan kapkodva távozott, hogy ne kelljen találkoznia velem, hogy benne felejtette a kulcsot a zárban.

Remek! Sokkal jobb, mint a lábtörlő hajigálás!

Iszonyatos napja lesz az öregnek, mikor hazaér, és nem tud bemenni a lakásba! Itt fog vinnyogni a lábtörlőjén, ha szerencsém van, még szívrohamot is kaphat!

Csak oda kell mennem, és kivenni a kulcsot.

Pillanatnyi erkölcsi dilemma furakodott a kárörvendő gondolatok nyakába, és próbálta megtorpedózni a remek tervet. Hiszen mégiscsak egy idős ember, akinek ráadásul eggyel kevesebb kereke van a kelleténél. Bármilyen jól hangzik is, igazi szemét húzás volna ez a móka! Mint egy mozgássérülttől elcsórni a kocsiját…Ekkor azonban az elmúlt évek elhunyt agysejtjeinek emléke kerekedett felül, és így ment a birkózás, én közben pedig a soha vissza nem térő alkalom mámorában szinte magamon kívül tettem meg a három lépést az ajtóig, nyújtottam ki karom, és fogtam meg a zárban feledett kulcsot.

Csilingelve simult a tenyerembe a hideg fém, talán túlságosan is hideg. Összeütődtek a kopott réz és acél darabok, legalább öten csüngtek a nagy karikán, úgy tűnt, sok-sok éve együtt, jóban   rosszban, többet tudtak ezek a gazdájukról, mint a tulajdon tükörképe. Tenyeremmel elhallgattattam a csilingelését, mintha egy segélykérő száját fogtam volta be, aztán hiába minden hideg tiltakozása, megszorítottam, és éppen kihúztam volna a zárból a kulcscsomót, amikor eszembe jutott megnézni, egyáltalán ráfordította-e az öreg a kulcsot. Lenyomtam a kilincset. Nem engedett.

Akkor felötlött bennem az újabb terv. Jobb, mint a lábtörlő hajigálás és jobb, mint a kulcs lopás. Egyedül vagyok a kínálkozó alkalommal, eljött az én időm, a bátorság próbája.

Az irányítását átvette felettem a bennem lakozó gonosz kis lény, akit évek óta módszeresen kínoznak, nyomorítanak és semmibe vesznek, és most itt a szabadulás és a revans ideje. Nem tehettem ellene semmit.

Egyik kezem a kilincsre fonódott, a másik pedig elfordította a kulcsot.

Szívem a torkomban dobogott, és tudtam, hogy nincs visszaút, megbocsájthatatlan bűn volna, ha most ezt nem teszem meg.

Halkan benyitottam az öreg lakásába.

A rádió hangja felerősödött, éppen sporthíreket mondtak. Odabent félhomály terpeszkedett, és azonnal hatalmába kerített, ahogyan a lábam beraktam a szűk előszoba rojtos-foszlott szőnyegére. Furcsa, idegen szagok kavarogtak, leírhatatlanok és fojtogatóak, a belátható részletek minden sejtje feketeséget sugallt, mintha csak szellemek ültek volna odabent.

Magába szippantott a lakás.

Behajtottam magam mögött az ajtót, így félhomály még sűrűbb lett, még nyomasztóbb, és minden igyekezetem ellenére körbefolyt, hatalmába kerített, és a néhány másodperc alatt leigázott.

Kiszáradt ajkaimat nyálammal nedvesítettem, idegesen tekintgettem körbe, és próbáltam szabadulni a hangulattól, ami erőszakosan hatolt mélyebbre és mélyebbre bennem, a félhomály a szememben, a szagok az áporodott levegő keverékével az orromban és a nyelvemen, a hideg kulcs emléke a tenyeremen, az ordító rádió monoton híradása a fülemben.

Minden bátorságomra szükségem volt, hogy beljebb lépjek, de szilárd elhatározásom legyűrte a zsigeri menekülni vágyást: elindultam a zaj forrása, életem és a többi lakó életének megnyomorítója, minden gonosz forrása, a rádió felé, ami közém és a normális, jóravaló embereknek kijáró hétköznapok közé állt.

Elhatároztam, hogy ez ma így vagy úgy véget fog érni.

Rámeredtem a szobaajtóra, ahonnét a rádió hangja áramlott, és talán csak képzelődtem, de megpróbált távolt tartani, lassítani, akadályozni, akárcsak mintha erős széllel szemben haladtam volna. Teljesen szürreális élmény volt, nem is hittem benne.

Közben elhaladtam a konyha mellett. Belestem.

Egyszerű sötét fa asztal, viaszos vászon terítő, amiről már lekopott a minta. Az asztal mellett két szék. Kopottak azok is. Az asztal üres, a falak üresek, a kicsiny, öreg konyhaszekrény minden polca üres. Sehol semmilyen tárgy nem látszott, csak a félhomály mindenhol. A sarokban egy szegényes ágy, rajta szépen eligazgatott virágos ágynemű és egy kockás, kopott pléd, az ágy végében összehajtogatott ruhák, és egy könyv. Talán egy biblia. A falnak támasztva egy asszony fakult, fekete-fehér, régi képe, mosolygott, kedves arca volt. Úgy tűnt, az öreg itt lakik a sötét konyhában.

Nagyot nyeltem, és erőszakkal fordítottam el a tekintetem a konyhai dermedt csendéletről.

Még egy lépés, megfogtam a szoba ajtajának kilincsét, és benyitottam. Ezzel egy időben megfogalmazódott bennem a mondat: jóvátehetetlent cselekszem éppen.

A feltárulkozó szoba, várakozásommal ellentétben semmilyen fényt nem eresztett ki, éppoly félhomály trónolt benne, mint a lakás többi helyiségében. Szürkeséggel, magánnyal és ürességgel volt tele, nehéz lélegzettel és el nem mondott szavakkal. Titkok nehéz szaga vette be magát az orromba, és minden képzeletemet felülmúlta a nyomasztó és borzongató érzések kavalkádja.

Üres volt a szoba, régi kopott, majdnem feketére színeződött parkettával, nyomokban a hatvanas évek mintáival a falon, amit az idő nagylelkűen ott felejtett.

Évekkel korábban elporladt pókok időtálló hálójában gyűlt a kosz a magasban a falon és a mennyezeten. A szoba kongott az ürességről, berendezése egy falhoz tolt asztalka volt csupán, és rajta ott volt a rádió, a gyűlölet tárgya, az eddig láthatatlan ellenség, és most itt állok vele szemtől szemben.

Kétkazettás fekete darab, kopott, fakult, néhol törött műanyag házzal, talán a nyolcvanas évek végéről, nyugatról. Igazi retró darab és igazi csoda, hogy még működik. Amikor pillantásom először ráesett, a műsorvezető elhallgatott, hogy néhány másodperc szünet után hegedűszónak adja át a helyét. Lassan érkeztek a hangok a húrokról, a huszonéves kis hangszórókon át, mégis úgy éreztem, mintha a hegedű a szobában szólna. A dallam először fenyegető volt és ijesztő, akárcsak a félhomály, ami előcsalogatta, de miután meg sem moccantam, sírósra váltott, majd hirtelen könyörgőre fogta! Végül a gyűlölet dallama vonaglott a húrokon, amiket nem láthattam, csak a fejemben léteztek.

Megbabonázva néztem a rádiót, a hangja pedig ólommal töltötte meg minden tagomat: küzdött, harcolt ellenem, tudta mire készülök, mit akarok, mi fog következni, ezért minden hangerejét hadba küldve próbált távol tartani magától. Olyan erővel bömbölt, amilyen képtelenség: ekkora kis szerkezet sosem adhat ki magából ilyen erős hangokat! Küzdöttem ellene én is, észre sem vettem, de már ordítottam, de nem tudtam túlkiabálni a kis fekete, kopott berendezést.

Elvetemülten kiszakítottam magam a pillanatból, a gondolatokból, a szoba hatása alól, fülemre tapasztott kézzel, ordítva lépdeltem a rádióhoz, és kitéptem a falból az éltető energiáját adagoló kábelt.

Fülsiketítő csend állt be a mozdulat után. Fájdalmas, végleges, de az agyamban még visszahangzott a hegedű utolsó dallama, torkom sajgott az iménti ordítástól, reszketett mindenem.

A rádió csendben maradt immár, kezemben ernyedten lógott a vezeték, a köldökzsinór, megadta magát, nem ellenkezett többé, én vagyok az erősebb.

Végighúztam az ujjam a gombjain.

Hideg volt mind, akárcsak a kulcsok voltak az ajtóban.

Győzteseknek járó meghunyászkodással simult a kezembe törött műanyag fogantyúja; annál fogva emeltem fel a kis asztalról.

Mikor megfordultam, szinte nem is csodálkoztam, hogy ott állt az öreg a szobaajtóban.

Arcán elmondhatatlan félelem és zavarodottság, iszonyat és hitetlenkedés ült egyszerre, kimeredt szemmel bámulta a rádiót, és a kezemben lógó vezetéket. Beesett arca hófehérre sápadt, láttam, hogy mondana valamit, de nem találja a szavakat.

Határozott léptekkel indultam felé, kimeredt szemét továbbra is a rádión tartva húzódott el az utamból. Mellé érve éreztem, a félelem itatja át az egész lényét.

A szobából kilépve mellbe taszított a fény, ami a nyitva hagyott bejárati ajtó ömlött be, megtörve ezzel véglegesen a baljós hangulatot.

A lakásból a gangra lépve mélyet lélegeztem, nyugodtan, sokszor, kitisztítva a tüdőmből a romboló titkok és a félelem szagát.

A korláthoz sétáltam, szó nélkül ledobtam a rádiót az emeletről, le a bérház udvarára. A fekete doboz bucskázott egyet, ledobta az egyik kazettalejátszó ajtaját és a fogantyút, néhány gombot, majd magára tekerte a vezetékét, és végleg elcsendesedett.

Csendje átragadt a lépcsőház minden szegletére, ezúttal senki nem kiabált, senki nem csapkodta az ajtót, senki nem húzogatta a redőnyét.

Teljes volt a nyugalom.

Pár pillanattal később visszanéztem az öreg ajtajára.

Ott állt a bejáratnál, vádlón nézett rám, a fejét ingatta, a tekintete tiszta volt, azt sugallta: „Te, ostoba!”, aztán lassan, tőle szokatlanul lassan behajtotta az ajtót, majd hallottam, ahogyan elfordul a zárban a kulcs, majd csak a csend áramlott a gang végéről.

Félszegen álltam ott egy darabig, majd frissen szerzett nyugalmammal magamra maradtam.

Aznap nem ment a munka, nem ment a gondolkodás, nem ment az írás, hiába szűnt meg a tébolyító adás, csak a rádió és az öreg járt az eszemben, minden más gondolatot kiszorítottak a fejemből.

Nappal után következett a csenddel teli este, majd az álom nélküli éjszaka.

Ahányszor lelki fülembe tolakodott a hegedű gyűlöletes dallama, mindannyiszor belém hasított a felismerés: nem volt jogom ezt tenni. Nem volt jogom oda bemenni, nem tartozott rám, amit ott találtam. Mit tettem? Hogyan tehettem ezt? Honnan vettem én a bátorságot? Hát miféle alak vagyok én? Kísértett az öreg tekintete, ott az ajtóban...

Ilyen és ehhez hasonló gyötrő gondolatok villámlottak órákon át némán a fejemben, és az álmatlan hajnal elhozta a megoldás gondolatát: virradat előtt felöltöztem, néma csendben kilopóztam, le a gangon, le a bérház udvarára.

A rádió ott hevert, ahol hagytam.

Viszolygásomat legyűrve felvittem a lakásba, és alig egy óra alatt helyére szereltem a letört alkatrészeket, de vezetékét az aljzatba csatlakoztatni nem akartam, reméltem, hogy működik.

Korán volt még, amikor végeztem, elhatároztam, hét óra előtt bekopogok az öreghez, és lerakom az ajtaja elé. Volt még addig fél órám. Lefeküdtem egy percre.

Arra ébredtem, hogy besüt a nap, és emberek beszélgetnek a gangon az ajtó előtt. Az órára néztem. Tíz óra múlt, a fene’, alaposan elaludtam. Hunyorogva nyitottam ajtót, mi folyik kint a folyosón.

A gondnok toporgott kint, a felesége, a rántottazabáló szomszéd és két rendőr. Az öreg ajtaja előtt álltak, kopogtak és csengettek, kiabáltak.

- Tegnap is csend volt az öregnél reggel óta, meg ma is. Nyolc körül bekopogtunk, de semmi, hívtuk a rendőröket, szerintünk elpatkolt az öreg, ha van isten! - magyarázta érdeklődő pillantásomra a gondnok fogatlan felesége.

Egy órával később érkezett a fekete halottaskocsi, elszállították az öreget. Azt mondták, álmában érte a halál éjszaka.

Én pedig biztosan tudtam, hogy én tettem ezt vele, és a rádió.

Szörnyű bűnömért pedig a fekete, műanyag taláros bíró maga szabta ki rám életfogytig tartó büntetésemet: ott volt, ahol hagytam, az ágyam mellett, elhelyezkedett és rám várt. Arra, hogy megértsem végre. Hogy rájöjjek.

Nem tehettem ellene semmit. Tagjaimba ismeretlen akarat költözött, a szívembe rettegés, közelebb léptem hozzá, kezembe vettem a vezetékét, a köldökzsinórját, és csatlakoztattam az éltető dugaljba, ahogyan kérte.

Bemutatkozás

Hadar Judit vagyok, 37 éves, két gyermek édesanyja.
Néhány évvel ezelőtt kezdtem el írni, és az első nekifutásra megszületett kaland-krimi regényem (Daniel Barrow: Bóra) sikerrel járt, 2015 tavaszán az Aposztróf kiadó gondozásában megjelent. A történet folytatása elkészült, megjelentetése reményeim szerint nem várat sokáig magára.
2015-ben kezdtem „komolyabb” témákkal és rövidebb írásokkal próbálkozni, néhánnyal pályázatokon neveztem, több is van éppen bírálás alatt. Ezek a rövid történeket meghökkentőek, nem adnak magyarázatot a benne felmerült kérdésekre, a megfejtést vagy a tanulság levonását az olvasóra bízzák. 

Daniel Barrow: Bóra

Daniel Barrow, a dörzsölt, régimódi San Franciscó-i magánnyomozó egy napon igen kellemetlen gyilkossági eset kellős közepén találja magát: lakása közelében halálra gázolnak egy ismeretlen férfit, akiről kiderül, bérgyilkos, és éppen hozzá indult.
A baj nem jár egyedül, így Mr. Barrow lakását felforgatják, az életére törnek. Nyomozásba kezd hát a saját szakállára, és nem sokkal később az informátorát halálos baleset éri. A nyomok Horvátországba vezetnek, ahol a dörzsölt főhősünk ügyesen lavírozik a nehézfiúk között.
Gyilkosságok, verekedések, kiadós lövöldözés után jut el a megoldásig, és menti, aki menthető.
Lüktető történet, bunyók, kések, motoros fűrész, hullák és akasztófahumor egy régi vágású magánhekus szemszögéből, aki semmit nem bíz a véletlenre.
Ja, és miért Bóra? A történet végén az is kiderül…

Megvásárolható:
Szerzőtől, akár névre szóló, dedikált példány: ITT
Kiadótól: ITT

banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink