Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. március 24., csütörtök

Gwendoline Welsh: A tőr nyomában

/részlet/

A középkorú nyomozó komoly arccal ült le Kiddel szemben, majd a dossziét lapozgatta, amit magával hozott.
A srác közömbös tekintete teljes nyugalmat tükrözött. Várt.

– Juan Mendez… azt olvasom az anyagában, hogy mexikói származású…
– Nagy ész kell ám ennek megállapításához, hiszen a nevemből nem is derülne ki! – gúnyolódott a fiú.
– Nem látom az apja nyomát sehol az anyagban…
– Bennem van nyoma – nevetett a srác, aztán folytatta: – Anyám sem látta azóta, hogy hagyta magát felcsinálni… annyit tud róla, hogy jenki volt a fazon és részeg. Anyám nem volt utcalány, csak felszolgáló egy krimóban. Időnként elment egy-egy jenkivel… abban reménykedett, hogy férjet fog közülük és átmehet az Államokba legális úton. Valójában azt sem tudja, melyikük az apám. 
– Már terhes volt, mikor Angliába érkezett?
– Hát. Azért kellett elhagyni a hazáját, mert kitagadták a családjából. Nos, a Brit felségjel alatt lavírozó teherhajó legénységét nem nagyon zavarta a terhessége; használták az úton, aztán valahol Bristolban kilökték a szárazföldre. Stoppal keveredett el Londonig, ahol a nyomornegyedben élő mexikóiak befogadták. Én már itt születtem, angol állampolgár vagyok! – mesélte a srác, csupán az utolsó mondatnál nézett a nyomozóra, nem kis büszkeséggel.
– Igen, ezt tudom… mint az angol törvények megszegőjét ítélték el dílerkedésért.
– Nem árultam a drogot! Csupán elvittem egyik helyről a másikra egy csomagot; nem tudtam, hogy mi van benne! Anyám hazája az oka, hogy rögtön bekasztliztak, és senki sem hitt nekem! – hőbörgött a srác.
– De talán mégis hittek, hiszen félév után szabadult. Hol is lakik mostanság?
– Egy mocskos ház még koszosabb szobáját tudom csak megfizetni… még jó, hogy a csótányokért, poloskákért nem kérnek pénzt.
– A szabadulása óta lakik ott?
– Kezdetben anyám segített pénzzel, mert megígértem, hogy rendes életet fogok élni. Akkoriban albérletben laktam egy vénasszonynál. Abban a házban nem lehettem a régi önmagam, és képtelen voltam más lenni. Középosztálynak megfelelő öltözék, udvariaskodás minden lakóval, a hárpia háziasszonnyal… szinte belebetegedtem. A bontóban kapott fizetésemből semmi sem maradt, anyám már nem segített, hát leléptem.
– Vitt magával néhány emléktárgyat is…
– Egy ócska étkészletet, meg néhány rozzant tárgyat a lezárt szobából. Mivel lakattal zárta a vénasszony, arra gondoltam, valami értéket rejteget. Csupa ócskaságot találtam… az egész cuccért alig kaptam valamit. Értéktelen vackok voltak.

Sam szinte toporzékolt, annyira be akart folyni a kihallgatásba, de Leon nem engedte.

– Nem látod, hogy Kid még azt sem kérdezi, hogy miért hoztátok be? Nem is próbálja tagadni a lopást! Nagyobb sara van! Ezzel a piti üggyel eltereli a figyelmet!
– Várj, még nincs vége! – mordult Leon.
– Ki ajánlotta magának azt az albérletet?
– Hirdetés volt… úgy mentem el és leszerződtünk.
– Amíg ott lakott, milyen volt a viszonya a házinénivel?
– Viszonyunk? Röhögtet? Az egy hárpia volt! Állandóan bejárkált a szobámba mikor nem voltam otthon, kutatott a cuccaim között. Teljesen paranoiás volt a nyanya… sandán figyelte minden mozdulatomat. Ezért is vittem el néhány dolgot; valamiért azt gondoltam, nem fog a rendőrségre menni miatta. Ráérzek a hamisságra…
– Mégis adott magának kulcsot a lakáshoz, azért ez nincs ezzel összhangban, amit most lefestett róla.
– Eleinte nem adott, de miután már harmadszor keltettem fel késő esti hazatértemkor, mérgében átadta a férje kulcsait. Mondom, nem volt komplett, nem is gondolt arra, hogy köztük volt a lelakatolt szoba kulcsa is.
– Megtartotta?
– Mi a francnak?! Ménkű nehéz volt, mert számtalan zár volt a lakás bejárati ajtaján.
– Mit csinált vele?
– Valahol eldobtam egy kukába.
– Értem. Mondja, szokott maga biciklizni?
– Mi van? Soha sem tanultam meg, mint meséltem, nyomorogtunk. Hogy jön ez ide?
– Csak kérdeztem… mivel üti el a szabadidejét?
– Nem sok van. Estig melózok, aztán néha beülünk egy lebujba iszogatni a többiekkel. Nem sietek haza a bogártanyámra.
– Iszogatnak, beszélgetnek… miről?
– Az élet dolgairól. Elég unalmas nekem… mindenki idősebb nálam és családos, vagy éppen abban a stádiumban van, amikor változtatni akar eddigi rossz életén. Nincs annyi pia, ami vidámmá tenné ezeket a beszélgetéseket. Jobb híján tartok velük.
– Mielőtt lebukott, mivel foglalkozott?
– Lógtam a haverokkal; időnként dolgoztam a vásárcsarnokban, vagy elvállaltam néhány időszakos munkát. Egy lebontásra szánt házban vertünk tanyát néhányan, ott laktunk.
– Ismer egy Martin Mendez nevű illetőt?
– Mert a nevünk ugyanaz? Milliószámú mexikóinak ez a neve. Nem, soha sem hallottam még a nevét sem. Ki a fószer?
– Rosszfiú, aki nemrégiben itt járt Londonban néhány napig. Ray Becker nevét sem hallotta?
– Nem.
– James Hewitt sem ismerős?
– Mi van? Felolvassa nekem a telefonkönyvet? Nem, és még a régi cimboráimnak sem tudom a rendes nevét! Ember, a mifajtánknak nincs „neve”, csak becenéven ismerjük egymást! Akikkel együtt dolgozom, azoknak sem tudom a nevét, pedig szinte együtt élünk! – méltatlankodott Mendez.
– Rambo… őt csak ismeri?
– Ja. Láttam az összes részét.
– Nem a filmről beszélek!
– Tudom, csak hülyéskedtem… együtt dolgozunk egy idősebb alakkal, aki megszállottan edz… ezért kapta a Rambo nevet.
– Mit tud róla?
– Kocsilopó… ült, mert lebukott. Többször is. Már beleunt, rendes alak szeretne lenni… neki talán sikerül. Látom a tekintetén, nagyon elszánt.
– Szoktak beszélgetni?
– Meló közben… amit szükséges. Egyébként elég szűkszavú, még piázni sem nagyon szokott.

Samantha ránézett Haggertyre.

– Megnéztétek, kikkel raboskodott együtt Kid?
– Megnéztük. Hewitt és ő néhány hónapig cellatársak voltak.
– Tehát ismeri… csak talán a nevét nem tudja… mármint a valódit. Engedd már meg, hogy kérdezzek én is a Kölyöktől!
– Még várj egy kicsit.

A kihallgatóban éppen csend honolt. Mendez a falat bámulta unott arccal, a nyomozó a papírjai közt lapozgatott.

– Mehetek már, vagy még vannak kérdései?
– Nem, nincs több kérdésem. Intézkedem, addig várjon itt! – szólt a nyomozó, majd elhagyta a kihallgatót.
– Na, most mehetsz! – intett Samanthának a főnyomozó.

Sam belépett, majd rámosolygott a fiúra.

– Helló, Kid! Sam vagyok, privátkopó.
– Helló! Mit akar tőlem itt, egy ilyen?
– A kirabolt házinéni minket keresett meg azzal, hogy kerítsük elő… főleg az elmaradt lakbér és az ellopott eccájg miatt.
– Aha. És?
– Szereted az irodalmat?
– Miért? – nézett nagyot a srác.
– Olvastam a szerződést, amit a bérlet alkalmával írtatok. William Blake… ötletes.
– Röhej, nem? A vénasszony soha sem hallotta ezt a nevet! – vigyorgott büszkén Kid.
– Viszont te igen…
– Leérettségiztem!
– Bravó! És miért lettél bűnöző?
– Egyszerűbb volt, mint tanulni… – legyintett a fiú.
– Találtál hasonló kvalitású társat a cellatársak között?
– Vannak ott diplomások is… nem csak a tanulatlan alakokból lesznek bűnözők.
– Ebben egyetértünk. Kivel volt alkalmad irodalomról beszélgetni a zárkában?
– Nem jellemző az ilyen beszélgetés… a bunkók kiutálják az embert… amikor bezártak, egy jobb fazon volt a cellatársam. Szótlan, sótlan alak volt, de azért váltottunk néhány mondatot… művelt fickó volt, ezt levágtam azonnal.
– Neve is van?
– Biztosan, hiszen mindenkinek van.
– Néha több is, mint kéne… szóval?
– Loner… magánzó… ő ezt a nevet használta. Azzal magyarázta, hogy csak egyedül dolgozik, soha sincs társa. Rövid ideig volt velünk, mert szabadult. A többi surmó nagy örömére… mintha tartottak volna tőle.
– Tekintélye volt a többiek előtt?
– Nem, sőt, kerülték és nem is nagyon álltak vele szóba.
– Kérdezted az okát?
– Ott az ember nem kérdez. Pláne, mikor a társai marcona, kredencméretű alakok… én a hatvan kilómmal… – nevetett Juan.
– Miután szabadultál, nem találkoztatok Lonerrel?
– De… ez elég érdekes volt. Mikor már a vénasszonynál laktam, összefutottunk az utcán, a ház közelében. Úgy nézett ki, mint egy középosztálybeli alak. Felöltő, kalap… alig ismertem rá, amikor megszólított.
– Beszélgettetek?
– Ja, beültünk egy helyre sörözni. Kioktatott a megfelelő öltözködésről, viselkedésről, ami szükséges, ha valaki ilyen helyen él. Egyszer fel is vittem magamhoz, a vénasszony nagyon elégedetten nézte, hogy milyen megnyerő úriemberrel barátkozom.
– Jó az ilyen cimbora, aki beolvad a megfelelő környezetbe… segített a kiköltözésnél is?
– Már miért kellett volna segítség? Alig volt némi holmim, amit megfújtam, az sem volt nehéz.
– Elmondom, miként jutottam erre: az egész szoba, a fürdő és a ház minden zuga átnézése után egyetlen ujjnyomatot sem találtak a helyszínelők. Ebből arra következtettem, hogy alapos okkal takarította el valaki ezeket. Mivel te nem vagy elég körültekintő, kézenfekvő volt a válasz: valaki gondoskodott erről. Nem eléggé… a ruháidat is segített elcsomagolni?
– Nem értem, miről beszél… helyszínelők? Nem maguk nyomoztak?
– Kezdetben… akkor jöttek a helyszínelők, amikor megölték a háziasszonyt.
– Micsoda?! – kérdezte rémülten a srác.
– Én még az előző nyomozásunk alkalmával találtam egy ujjnyomot az egyik vállfán, amit beazonosítottunk. James Hewitt, vagy ha neked úgy jobban tetszik, Loner a gazdája.
– Megölték… én erről semmit sem tudok! – látszott a pánik Kid arcán.
– Bizony! Mivel te is érintett vagy, ezért ideje lenne, ha elmondanád az igazat!

Juan Mendez sápadtan – vagy inkább szürkére változott arccal – magába zuhanva ült egy ideig, aztán Samanthára nézett.

– Nem tudok a gyilkosságról…
– Az előzményekről mesélj!
– Meló és piálás után, enyhén ittasan tartottam a nyomortanyám felé, mikor elém állt az utcánkban. A frászt hozta rám, mert alig ismertem fel. Egy motelben laktam már egy hete, ott szerzett helyet a felügyelőtisztem. Ócska putri volt, de ezt tudtam megfizetni. Szóval, akkor találkoztam először vele. Bekísért a szobámba, aztán hagyta, hogy kialudjam magam. Reggel az ágyamon ülve találtam, mintha csak percek teltek volna el a találkozásunk óta. Teljesen értetlenül néztem rá: mit keres ez itt? Aztán munkát ajánlott. Nem akartam kötélnek állni, azzal hárítottam, hogy még cipőmön a kóter pora, de megnyugtatott: semmi törvénytelen dolog nincs abban, ha az ember nyitva tartja a szemét és a fülét, viszont szépen megfizeti.

– Kit kellett figyelnie?
– Először csak Rambo volt a célpont. Beszéltetnem kellett, mert az volt a cél, hogy megtudjam, hol dolgozik az anyja. Rambo csak az utcát tudta, meg a házat.
– Elégedett volt a megbízó ezzel az infóval is?
– Igen. Akkor egy ideig békén hagyott, majd egy idő után ismét felkeresett. Akkor szerezte nekem a vénasszonynál az albérletet. Segített ruhákat venni, fejembe verte a megfelelő viselkedést. Hiába kérdeztem, nem mondta, hogy miért kell ott élnem. Rendszeresen találkoztunk, olyankor mindenről kikérdezett.
– Mire volt kíváncsi?
– Mindenre. Milyen szokásai vannak a nyanyának, a lakásról, hány szoba van… járnak-e vendégek… mindenről tudni akart.
– Beszámoltál a lakattal lezárt szobáról is?
– Még be is mentem, amikor egyedül voltam otthon. Lomok és vackok voltak bezsúfolva. Ezért nem is értettem, mi a fenére kíváncsi, hiszen ott a legnagyobb érték az a készlet volt, már amennyi értéket az képviselt. Nem ezüst volt, csak lefújták vele, alig kaptam érte valamit.
– Mást nem akart tőled?
– Akkor még nem. Mikor utoljára beszámoltatott bitang módon összekaptunk, mert nem adott egy pennyt sem, pedig a vénasszony kérte a havi bért, én meg nem tudtam fizetni.
– Mit mondott, miért nem fizeti ki a munkádat?
– Mert még nincs vége… ezt mondta, de nekem már elegem volt az egészből.
– Akkor léptél le?
– Amikor fizetett a bontós főnök… addig várnom kellett, mert üres volt a zsebem. Azután egy vasárnap, mikor templomba ment a vénasszony, fogtam a holmim meg a szajrét és leléptem. Már kinéztem magamnak azt a koszfészket… erre elég a pénzem, ezért egyenesen odamentem.
– Akkor dobtad el a kulcsot?

Juan hallgatott, a körmeit vizsgálgatta, mint aki manikűrözésre készül.

– Folytasd, Kid! Igazat mondj, mert csak így úszod meg! Gyilkosságról van szó!
– Nem tudtam róla… nem is értem…
– Na, dalolj csak szépen! Mit kellett még tenned?
– Eltelt némi idő, mikor a melóból kijövet megláttam Lonert. Intett, hogy kövessem. Nem volt sok kedvem hozzá, de elköszöntem a többiektől és utána mentem. Egy sikátor szélénél várt. A vénasszony kulcsait követelte tőlem, de nem tetszett nekem a dolog. Vitatkoztunk, aztán megállapodtunk: elvégzek még egy apró feladatot, átadom a kulcsot és akkor megkapom a pénzem.

– Mi volt az apró feladat?
– Megfigyeltem, hogy az öregasszony csak akkor mozdul ki a lakásából, amikor nagy jövés-menés van a házban… amikor mennek reggelente dolgozni, vagy hazafelé jönnek délutánonként. Délelőtt biztosan vásárol, de azt tudom, hogy délutánonként a közeli parkban szokott galambokat etetni, bámészkodni, padon üldögélni. Arrafelé jöttem mindig haza, gyakran láttam. Egy délután a közeli mellékutcában kellett találkoznom Lonerrel, aki egy ócska kisteherautó platójáról egy versenybringát adott át, majd a kocsiban kellett átöltöznöm biciklis cuccba. Öltözködés közben mondta el, hogy mit kell tennem.
– Mit is?
– Bukósisakban, szemüvegesen bejutni a házba; a bringát berakni a tárolóba, visszaöltözni a saját holmimba, majd visszazárni a tárolót. Alapos körültekintéssel a mászkálás miatt kinyitni a lakást, aztán a lépcsőház földszinti ablakát is kitárni, ami a hátsó kertre nyílik, majd kisétálni a házból.
– Sikerült végrehajtani a feladatot?
– Tiszta idegroncs voltam, de minden flottul ment. A kulcsot az előszobaszekrényre dobtam, aztán igyekeztem eltűnni a környékről.
– Megkaptad a pénzt a munkáért?
– Nem. Lonert nem láttam azóta sem.
– Mit mondjak… jó nagy balek vagy te, Kid! Belerángattak egy gyilkosságba.
– Nem! Én nem tudtam a szándékról, igaz nem is akartam tudni semmiről! Én egy szimpla betörésre gyanakodtam, de valahogy nem értettem… nem volt ott semmi érték…
– Lehet, hogy hamar jóllaktak a galambok… Mit tudsz még Lonerről azon kívül, hogy jártas az irodalomban?
– Hát… csak sejtésem van. Mikor elmondtam, hogy milyen hülyén keveredetem drog miatt a sittre, akkor mondott valami olyasmit, hogy ha jól akarom csinálni és sok pénzt keresni, akkor ő tud nekem munkát szerezni. Olyan háttér lenne mögöttem, ami kizárja a lebukást, sittet. Talán látta rajtam, hogy nem repesek az örömtől. Nem mertem határozottan nemet mondani, de kirázott a hideg a tekintetétől.
– Mire következtettél?
– Maffiakapcsolatra… még most is lúdbőrzök tőle! – mutatta karját Juan.
– Látom… de azért kartellkapcsolattal fényezted magad a többiek előtt, mi?
– Részeg voltam, dühített, hogy takonypócként kezelnek…
– Nekem úgy tűnik, kiválóan működnek a megérzéseid; bizonyára jó megfigyelő vagy. Mondd, nem tűnt fel neked, hogy kikkel bratyizott még rajtad kívül Loner?
– Figyeltem én mindenkire… volt egy arc… azzal többször is félrevonulva dumáltak. Wary volt a neve a sitten. Szőke, értelmes tagnak látszott. Nem sokszor láttam őket, mert Wary szabadult a leghamarabb.
– Jól van Kid. Sokat segítettél, ezért itt tartunk a biztonságod érdekében. Lesz felelősségre vonás a bűnsegédlet miatt, de figyelembe fogják venni a nyomozáshoz nyújtott segítségedet.
– Itt legalább nincsenek bogarak… – szólt rezignáltan a srác, majd hagyta, hogy egy rendőr elvezesse.

A teljes könyv a linken érhető el. 



banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink