Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. február 27., szombat

Primadonnák a Tháliában

Február 24-én kezdetét vette a Thália Színházban a IV. Humorfesztivál, melynek nyitónapján a Győri Nemzeti Színház vendégjátékát élvezhette a közönség. A Primadonnák jöttek, és elsöprő sikert arattak.

Első produkciónak lenni mindig nehéz, hiszen az ember nem tudja, mire számíthat, még nem lélegzik együtt a színészekkel, kimondatlanul is ott van a levegőben az a feszültség, hogy „mi történik, ha…”. Éppen ezért a szervezők biztosra mentek: egy bohócot küldtek a színpadra, mint afféle előfutárt. A hatás nem maradt el, a közönség az első perctől benne volt a játékban, talán csak a „happy tiger dance” feszélyezte őket.


Hogy a bohóc behozatala mégsem volt annyira jó ötlet, csupán egyetlen dologgal indokolható. Az előadás egy teljesen más ritmust követett, lassabb volt, másféle humorral, így aztán kellett pár perc, mire a félmosolyokból valódi nevetés serkent. Ráadásul a szemünk előtt kibontakozó alaphelyzetben két olyan figura – Meggie (Mózes Anita) és Duncan (Bródy Norbert) – lépett be a színre, akik a drámai ellenpólust képviselték. Mindemellett azonban mozdulataikkal, frappáns kiszólásaikkal meg tudták mutatni karakterük humoros oldalát is, kiváló alapot adva Leo (Nagy Balázs) és Jack (Járai Máté) megjelenésének.

A két lecsúszott színész – akinek előadásáról a színésznői babérokra törő Meggie is lecsúszik – rövidke Shakespeare-összese végleg lebontotta a falat, ami láthatatlanul a színpad és a nézőtér között feszült. A helyzet komikusságát az adta, hogy az alkotók fel merték vállalni azokat a kliséket, amit más színházakban irtanak az előadásokból, ezzel a saját oldalukra állítva azokat. Így válthatott ki nevetést, a báb-Nap, vagy tapsot az elállítódó, és reneszánszból ABBÁba váltó zenelejátszó.

A rendező, Simon Kornél, gondosan ügyelt arra, hogy a komoly és a komikus jelenetek közötti egyensúly ne bomoljon fel, így a fontosabb információkat mindig a szereplők életében bekövetkező „dráma” csattanójaként kaptuk meg. Éppen ezért hat felüdülésként, amikor a vasútállomáson reményvesztetten üldögélő színészek közé szó szerint beesik Audrey (Kiss Tünde), majd a férfiak figyelmét felkelti egy idős hölgy vagyonnal járó hirdetése (melyben rég látott szeretteit keresi). A probléma csupán az – pontosabban két ilyen művész számára gyerekjáték –, hogy a keresett személyek nők.

És ezzel az előadás bedobja azt az aduászt, ami minden körülmények között siker egy jól működő előadásnál: az álruhát. A klasszikus szerzők számtalanszor éltek a férfiruhába öltözött nők figurájával, Ken Ludwig pedig csavar ezen egyet. Így tehát Kleopátra-Leo és szárnyas Titánia-Jack bevonul a gazdag villába, mint két díva, és egy csapásra a család kedvencei lesznek. Természetesen egy vérbeli komédiában még csak most kezdődnek a bonyodalmak, ugyanis a Jóbarátok Joey-ját idéző Leo beleszeret a szép Meggie-be, Jack pedig a vörös hajú Audrey után epekedik titkon. Ám míg előbbi bizalmasa, „barátnője” lesz a Duncantől egyre inkább elhidegülő lánynak, Jack sehogy nem tud bájos szerelme közelébe férkőzni.

Ha az nem lenne elég, a gyanú is felüti fejét a házban, méghozzá a mélyen vallásos és erkölcsös antiférfi, Duncan képében, aki egyenesen a rendőrséghez fordul, hogy leleplezze a csalókat.


És természetesen előkerül a minden szálat összekuszáló titkos szerelmes levél is, ami rossz kezekbe kerül, valamint nem maradhat el a csalók leleplezése sem. Mindezt pedig úgy tálalja, hogy egy cseppet sem érezzük közhelyesnek, vagyis, hogy pontosan fogalmazzak, pont a közhelyek teszik igazán humorossá és egyedivé a darabot.

Ahogy egy jó komédiában lenni szokott, a végén a szerelmesek egymásra találnak, és a rosszak – esetünkben Duncan – elnyerik méltó büntetésüket.

Azonban nem mehetünk el szó nélkül azok mellett a finomságok mellett, amelyek kiemelik a Primadonnákat az átlag komédiák tömegéből. Egyrészről bátran mer nevetni magán, őszintén felvállalja azt, hogy a „csalókkal” szimpatizál, és olyan karaktereket is behoz a történetbe, akik egy komoly drámai színpadon sokkal jobban tudnának érvényesülni. Ez a „tragikus vonal” – jobb szó nem lévén nevezzük így – üdítően hat, és ahogy már korábban is említettem, segít megtartani a megfelelő arányokat.


Mindemellett nagy erénye az előadásnak, hogy nem próbál meg olyan látványelemekkel élni, amelyek elfedik az esetleges dramaturgiai vagy játékbeli hibákat, hanem egyetlen egyszerű térben – egy villa halljában – hagyják érvényesülni a szereplőket. Ők pedig láthatóan élvezik ezt a játékot, és otthonosan mozognak a statikus elemek között annak ellenére, hogy az előadás eredetileg nem a Thália Színház színpadára lett álmodva.

A Humorfesztivál tehát méltóképpen nyitotta meg kapuit a publikum előtt, és a szűnni nem akaró vastaps egyértelműen azt bizonyítja, hogy az előadás esélyes lehet a fesztivál-díjra is.

Írta: Vass Antónia
Fotók: Győri Nemzeti Színház
banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink