Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. február 28., vasárnap

Lamantin a kertemben és Az idő emléke - Juhász Adrienn novellái

Lamantin a kertemben

Hideg volt, mindenkit fűtött az alkohol. Olyan zizegős, recsegős, ropogós, mogyorós fagy volt ez. Kimentünk a hátsó kert, csillogó-villogóan, színesen kivilágított tisztására, amit beborított a frissen hullot hó. Ruhácskák lecsúszott pántjai, csokornyakkendők szétbicsaklott megkötései, nevetés, tánc következett. Hangosabbra vettem a zenét odabent, hogy kint is jól hallhassuk – electroswing szólt, szaxofon szóló indította meg lábam alatt a talajt. Egy pörgetés közepette hátranéztem a kert legvégébe, és mi volt ott? Egy lamantin. Egy lamantin volt a kertemben.

Ahogy így pörögtünk, ránéztem barátaim arcára. Huszas éveinkben jártunk, mindenki csillogó szemmel kellett volna élvezze a csípős évszak és a forró hangulat kontrasztját. Ha valaki a szomszédos tévétorony legtetejéről nézett volna le ránk, talán úgy is tűnt volna. Viszont mindenki tekintetét alaposan megszemlélve valami egészen mást találtam. Sokkal több, sokkal nehezebb lapult meg a fehér, kék, barna, fekete, lila, szürke szemek mögött. Kertem végében még mindig egy lamantin lapult a havas bokor alatt.

Gargalizáltam pár gondolatot, és arra jutottam, hogy mindenki vagy folyamatosan alvajár, tehát csak álmában van ébren ahol nem tagad, vagy mindenki csak ostoba. Kicsit reméltem, hogy inkább az első. Ha a második igaz és minden barátom ostoba, akkor talán én is az vagyok. Viszont hogyha az első igaz, akkor hogyan ébredtem fel az alvajárásból, míg ők nem? Lényegtelen. Ami fontos az az, hogy nem értem, miért csinál mindenki úgy, mintha ennek a táncnak fanztasztikusan kéne mennie.

Belepottyantam a hóba, gyorsan elkezdett olvadni alattam. Seggem alól facsarni lehetett volna a vizet. 

- Mit csinálsz itt, lamantin? – kérdeztem, pedig csak arra tudtam gondolni, milyen kellemetlen a nedves alsónemű és a rátapadt ruha párosítása.
- Csak lapulok – válaszolt.
- Az látom. Kérdezem akkor máshogy. Miért pont itt lapulsz?
- Kényelmes. A szomszéd kertben csak homok van, azt nem szeretem igazán.
- Jogos.


Az idő emléke

- Van olyan, hogy azt kívánod, bárcsak előbb véget érne a nap?
- Nem. Akkor annyival kevesebb időm maradna a végig.
- Szóval néha azt kívánod, hogy ne érjen véget a nap?
- Nem-nem. Az se lenne jobb. Mármint persze, van olyan, hogy a pillanat heve magával ragad és nem akarom hogy véget érjen. De általában úgy érzem, minden pont addig tart, hogy egy kényelmes méretű emléket tudjunk kovácsolni belőle. Az Idő megtanít szembesíteni és elengedni is.
- Tudom, hogy közelebbről ismered az Időt, mint én, tehát igazad kell hogy legyen. De azért beszélhetnél vele erről, találni valami kiskaput...

Így beszélgetett tovább a rövid-és a hosszútávú memória.

banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink