Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. február 22., hétfő

Dönts jól!- Tóth Norman novellája


Van egy ajtó. Egy szobába nyílik, melynek belseje sokkal több mindent rejt, mint amit egy külső szemlélőnek elsőre mutat. Ez a hely most élet és halál ura, ő dönti el, ki az, aki innen távozhat, és a fontosabb kérdést, hogy hogyan. Hogy mi van az ajtón és a szobán kívül? Nem fontos, nem számít már, a döntés az, ami itt igazán érdekes.
A szobában antik bútorok, kristálycsillár, méregzöld tapéta és hatalmas könyvespolcok, ahol a könyvek előtt kupák sorakoznak. Kicsit dohos a levegő, áporodott pipadohány-szag árad a bútorok kárpitjából. Itt-ott a nedvesség miatt a tapéta már elengedte a falat, felpöndörödve lóg a levegőben, már megjelentek a penészfoltok a sarkokban. A plafon egykor hófehér volt, de a sok pipázás megtette a hatását. Sárgán tompítja a fényeket.
A padlót sötétvörös szőnyeg fedi, melyen négyzetalakú minták keltik azt az illúziót, mintha az itt belépő személy egy óriási sakkbábu lenne. Vigyázni kell, hová lépsz. Lépés, érdekes ez a szó. Talán itt kezdődött az egész, mert miről is beszélünk most? Hatalmas lakkozott tölgyfa íróasztal áll a szoba hátsó felében. Könnyedén odajuthatunk az ajtótól, hisz mind a kanapé, mind a két fotel, amik körbe vesznek egy fekete üveglapos dohányzóasztalt, szépen tágasan vannak elhelyezve, hogy elférhessünk köztük. Az íróasztalhoz jutva, nem a megszokott bőrfotelt találjuk mögötte. Hanem egy kerekesszéket. Egy férfi ül benne. Jobb keze a szék mellett lóg, bal kezével az asztalon könyököl, homlokát a tenyerébe temeti. Apró rángások futnak végig a jobbján, gyengéd mozdulatokat tesz. Mintha lóbálna valamit, egy nehéz tárgyat, néha odakoppan a tolószék küllőihez, fémhang csörren a csendes szobában, többször is. A férfi a hangra tekintetét a szoba másik végében álló ajtóra emeli. A tárgyat, amit eddig a kezében szorongatott, az asztalra helyezi. Mintha csöngettek volna, de nem. Visszazuhan a kérdései közé. Mit keres itt? Hogyan juthatott el idáig? Miért nem jön be valaki azon az ajtón, hogy lebeszélje erről az egészről? De, nincs kiút. Lepillant a jobb kezére, majd újra az ajtóra emeli tekintetét. Nem tudja megtenni, érzi magában, hogy képtelen rá. Kihúzza a jobb oldali asztalfiókot, egy rozsdás kulcs és egy üveg whisky van benne. Félmosolyra húzódik a szája. Talán az ivás a kulcs az egészhez? Egy újabb kérdés. A hasonlat abszurditásán felnevet, majd lecsavarja az üveg tetejét és jó nagyot kortyol belőle. A kulcsot az asztal bal oldalára teszi. Gondosan visszacsavarja az üveg kupakját, majd visszatéve a fiókba, az asztalra tekint. Mennyivel egyszerűbb dolga lenne, ha csak megfogná a kulcsot, az ajtóhoz menne, kinyitná és kilépne rajta. Újra elneveti magát. Kilépni? Ismét egy kérdés. Évek óta ehhez a székhez van kötve, a baleset óta. Igen, az a baleset…
    Azon az ominózus estén a legjobb barátjával ültek egy autóban. Szakadt a hó odakint, csúszósak voltak az utak, veszélyesen csúszósak. Mikor a barátja begördült a ház elé, mit sem gondolkodva ezen vágódott be mellé. Szórakozni indultak egy bárba, de nem érhettek oda. Az az autó akkor egészen más helyre tartott, mint amit terveztek neki. Egy széles balos kanyarba túl nagy lendülettel fordultak, megcsúsztak és felcsavarodtak egy oszlopra. Napokkal később egy már-már szinte klisés jelenet zajlott le a szemei előtt. Annyiszor látta már ezt a filmekben, de soha nem akarta ezt átélni. Kinyitotta a szemét, először homályos és zavaros volt az élmény, zöld volt minden. Próbálta kivenni a képet, ami elé tárult. Felsejlettek a körvonalak, majd kitisztult a kép is. Egyedül volt, senki nem volt mellette. Egy kórházi szobában feküdt, ahova épp akkor lépett be egy nővér. Látta, hogy a barna hajú férfi magához tért, ezért sarkon fordult és pár másodperc múlva egy orvossal az oldalán tért vissza. Az orvos hangja kettészakította az eddig csöndes teret. Szó szót követett. A férfi megszólalni sem tudott a döbbenettől. Hisz épp most tudta meg, hogy deréktól lefelé lebénult az autóbaleset következtében és a legjobb barátja pedig életét vesztette. Senki nem volt ott körülötte. De miért is lett volna? Különleges barátság volt az övék. Két karrierista férfi, akik nem törődtek a családdal, mindig is a munka volt a legfontosabb számukra. Ott ismerkedtek össze, a munkahelyükön. Első pillanattól kezdve értették egymást már-már félszavakból is, minden mozdulatot, minden viccet. Évek teltek el így, minden hétvégét együtt töltöttek, nőket hajtottak fel maguknak, vagy néha éppen egymásnak. Élték a nagybetűs férfiéletet, vagy, ahogy mások nevezik, az „amerikai álmot”. „Éljünk, amíg élhetünk!” - ezt mondták mindig. Ez a mondat ott lebegett a kórházi ágyon fekvő férfi fejében. Nincs többé senkije, ennyi volt az, amit eddig felépített. Nem elég, hogy elvesztette azt a lehetőséget, hogy valaha is lábra állhasson, de a legjobb barátja sincs már többé mellette.

    A temetésre nem tudott elmenni, hisz még a kórházban kellett feküdnie. Amikor kikerült onnan, egyből belevetette magát a munkába. Egy jól menő cég könyvelője volt, ott nem sok minden juttatta eszébe, hogy kerekesszékes, hisz azok csak papírok és számok voltak. Évek múltak el így. Sosem fordult meg a fejében, hogy feladja. Nem tudta volna megtenni azt, hogy véget vessen az egésznek, az életének. Úgy érezte, tartozik annyival a barátjának, hogy beteljesíti a közös mondásukat: „Éljünk, amíg élhetünk!”
    Egy borongós délután volt, amikor az irodájában lévő számítógép pittyent egyet. Ez jelezte, hogy új email-t kapott. Megnyitotta és olyat látott, amit nem hitt el. Egy fényképet. Egy fénykép, ami megváltoztatta az életét. Egy közeli kép volt, mint egy lesifotó, amin a barátja egy padon ül és épp a kedvenc újságjukat olvassa. Talán ez nem is lett volna meglepő, de a kezében az ehavi kiadást tartotta. A levél szövege csak ennyi volt: „Azért, hogy tisztán láss. Itt megtalálod.”, valamint egy cím és egy időpont volt alá írva. A feladó helyett pedig csak ennyi szerepelt: „Egy jóakaró”. Órákat ült a gép előtt a fotót nézve, miközben egyre csak újabb és újabb kérdések fogalmazódtak meg benne. A „miért?” kérdés hangzott el a legtöbbször. Nem tudott válaszokat találni, de meg akarta tudni az igazat. A cím egy iroda címe volt, több száz kilométerrel arrébb. Minden lelkierejéhez szüksége volt, hogy elmenjen. Nem tudta, mi vár ott rá, de tudni akarta.
    Így került ebbe a szobába, melynek ajtaja nyitva volt, a kerekesszékével az íróasztal mögé. Így került a pisztolya az asztalra. Rengeteg minden átfutott a fejében az úton, amíg ide tartott, de érezte, hogy fegyvert kell hoznia. Nem bírt volna eljönni nélküle. Félt, igen félt, talán soha életében nem érzett még ekkora félelmet. Ott ült egyedül a szobában. Csönd volt. Síri. A folyosóról léptek hangjai hallatszottak. Egyre közelebbről és közelebbről, majd valaki megállt az ajtó előtt. Lassan nyikorogva kinyílt, egy másodpercre megállt, majd tovább lendült. Ott állt az a bizonyos jóbarát, kicsit megviseltebb arccal, pár ősz hajszállal, de még mindig ugyanazzal a külsővel. A férfi levette kabátját és nyugodt mozdulatokkal a fogasra akasztotta. Az ajtót csendesen becsukta maga mögött és a legnagyobb természetességgel indult az íróasztala felé. Lépés lépést követett, mígnem már a tölgyfa íróasztal előtt állt. A tolószékes férfi megragadta a pisztolyt és a férfire fogta, aki mit sem törődve a helyzet komolyságával, leült az asztallal szemben terebélyesedő fotelba. Farkasszemet néztek egymással. Épp mikor a csend kezdett volna kellemetlenné válni, a fotelban ülő férfi megszólalt.
    - Szép estét Carl, gondolom érdekel, hogy én mit keresek itt, illetve, hogy te mit keresel itt. A másodikkal kezdeném, hisz az sokkal egyszerűbb. Én hívtalak ide, én voltam a jóakaró, aki a levelet küldte neked. Azt akartam, hogy tudomást szerezz a dologról. Megértem a dühödet, talán még a pisztoly is érthető álláspont a részedről, de azt hiszem, erre igazán nincs szükség. A pisztoly meg sem mozdult, csöve továbbra is a fotel felé nézett.
    - Hát jó, ha így gondolod, akkor nem tudok mit tenni. Azért a saját részemet, ha megengeded, elmondom. Őszinte leszek, mert azt hiszem, ennyi hazugság után megérdemelsz ennyit. Gyáva vagyok, talán a világ leggyávább embere. Azon az éjszakán, amikor balesetet szenvedtük, együtt vittek be minket a kórházba. Engem csak könnyebb sérülésekkel, csupán azért, mert az autónkat az oszlop a te oldaladról érte. Már reggel kijöhettem, akkor azt mondták, hogy téged mesterséges kómában tartanak, hogy gyorsabban gyógyuljanak a sérüléseid. Akkor tudtam meg, hogy lebénultál deréktól lefelé. Carl, én ezt nem bírtam elviselni, képtelen voltam odaállni melléd abban a tudatban, hogy ezt én okoztam. Kiürítettem a bankszámlám és megrendeztem mindent, lefizettem minden embert a környezetedben, orvosokat, munkatársakat, mindenkit. Megrendeztem a saját temetésem, csak hogy ne kelljen újra a szemedbe néznem. Nem mondom, hogy az érzés, amit most érzek felemelő, hogy itt ülök veled szemben, de legalább elmondhattam az egészet, hogy végre tisztán láss. Sajnálom, hogy ezt kellett veled tennem, nagyon nehéz volt. Abban a pillanatban ezt éreztem helyes döntésnek. Igen, lehet, hogy mindenki más odaállt és segített volna neked, de én nem bírtam ezt tenni. Csak magamat tudom ismételni. Sajnálom.
    A férfi a tölgyfa asztal túloldalán leengedte a fegyvert és az ingzsebéből előhúzott egy borítékot „Francisnek” felirattal. Balkezével letette a levelet az asztalra. Majd jobb kezével a halántékához emelte a pisztolyt, szemével búcsút intett a vele szemben ülőnek és elsütötte a fegyvert. A lövés pillanatában kibukott a székből és élettelen teste a földre zuhant. Piros vére szinte meg sem látszott a padlón, inkább egybeolvadt azzal, mintha mindig is összetartoztak volna. Francis felpattant és Carl mellé rohant. Letérdelt a földre és megdermedt, nem tudta, mihez kezdjen. A padló tocsogóssá vált a rengeteg vér miatt és átáztatta a nadrágját. Sokkos állapotba került, kitágult pupillákkal meredt előre, szemében üresség volt. Körülnézett, majd az asztalon megtalálta a levelet. A kezébe vette, felállt és elindult a fotel felé. Már nem olyan kényelmesen ült le, mint az első alkalommal. Véres és remegő kézzel nyitotta fel a borítékot, benne egy A4-es lapon lévő kézzel írt levelet talált.

„Kedves Francis!


Sosem hittem, hogy viszontláthatlak. Soha nem gondoltam volna, hogy képes leszel ekkora hazugságot véghez vinni azért, mert félsz és gyáva vagy. Lehet, hogy nem ismertelek eléggé. Jöhetnék a nagy klisével, hogy igen, csalódtam benned. De nem, ez kevés, úgy gondolom, amit ellenem tettél, az nem megbocsátható bűn. Próbáltad kijavítani azt a hibát, amit elkövettél. Ezt értékelem. Mikor megkaptam az emailt, alig voltam képes felfogni azt, amit látok. A tudat, hogy te élsz, nem hagyott nyugodni. Tudod, a mai világban mindig van olyan, aki többet tud fizetni. Elmentem a kórházba és csak a megfelelő embernek kellett megtömni a zsebét, hogy pontosan megtudjam, mi történt. Ezután még volt egy hetem az emailen jelzett időpontig. Elhatároztam, lezárok mindent. Eladtam a lakásomat, felmondtam a munkahelyemen. Mivel a szüleim már nincsenek köztünk, családot pedig nem alapítottam, így ki merem jelenteni, hogy nincs senkim. Tudtam, miért jövök ide, nehéz volt meghozni a döntést. Önző ember vagyok, látható az életvitelemen is, saját magamnak éltem egész életemben, nem tudom meghazudtolni önmagam. Öngyilkos leszek, előtted fogom fejbe lőni magam. Hogy miért? Jogos kérdés. Azért, hogy érezd azt, hogy milyen elveszíteni valakit, hogy milyen érzés azt hinni, hogy meghalt a legjobb barátod. A munkába menekültem az elmúlt években, talán fel sem fogtam, hogy egy igazi kripli vagyok, aki nem tud járni és képtelen beilleszkedni a társadalomba. Nem kívánom senkinek azokat a szánakozó tekinteteket, amiket az utcán kapok a járókelőktől, hányingerem van tőlük, dugják fel maguknak a szánalmukat. Csak egy indokot kerestem egész végig, hogy ezt megtehessem. A balesetem óta azt éreztem, hogy Te vagy a hibás, amiért ilyenné váltam, használhatatlanná, félemberré. Azt hittem, hogy Isten megbüntetett téged, azért, amit velem tettél. Elvette az életed, mert te elvetted félig az enyém. Korábban ezért nem mertem elvenni a sajátomat, mert úgy gondoltam, hogy dolgom van még a világban, van értelme, hogy itt lehetek. És igazam is lett. Akit egykoron a legjobb barátomnak neveztem, félt tőlem, elmenekült előlem és most én büntethetem meg. Látni fogja, ahogy eltávozom az élők sorából. Egy dolgot fontos megjegyeznem, nem gyűlöllek, nem utállak, talán még szeretlek is, de nem maradhatnak a tetteink büntetlenül. Ma én vagyok a te hóhérod, láthatod a kihűlt testemet a padlón. Velem tartasz? Vagy együtt tudsz élni ezzel? Úgy érzem, most én is félemberré tettelek ezzel a cselekedetemmel. Így döntetlen az állás. Hisz tudod, az élet mindig X-re játszik. A pisztolyban van még egy golyó.
Dönts jól!
Egyszer még találkozunk!


Carl”

    Amint a levél végére ért, csak meredt maga elé, összeroppanva. Rengeteg gondolat járt a fejében, de egy mind felett volt. Egy szörnyeteget kreált, képes volt létrehozni egy emberi szörnyet, csak azért, mert képtelen volt vállalni a tetteit. Nem tudott felülkerekedni a gondolatain és azon, hogy ezt ő okozta, holott mennyivel egyszerűbb lett volna őszintének lenni és szembenézni a valósággal a baleset után. Francis felállt, letette a levelet és ismét az asztal másik oldalához indult, letérdelt és felvette a pisztolyt a földről. Szájába vette a csövét. Becsukta a szemét és az ujját a ravaszra helyezte.
    Halk kattanás hallatszott az ajtó felől, megmozdult a kilincs és lassan kinyílt. Francis elrakta a pisztolyt a háta mögé. Az öt éves kisfia állt az ajtóban. 
- Szia, apu, csak beugrottunk anyával, ő lent vár a kocsiban, azt szeretné tudni, hogy mit szeretnél vacsorára. – a fiú illedelmesen várakozott.
    Francist mintha kiragadták volna a korábbi közegből, betette a fegyvert a nadrágja hátuljába. Elindult az ajtó felé, ahol a kisfia várta, letérdelt elé és magához ölelte. Egy puszit nyomott a homlokára, majd végigsimított a fején.
- Szóval apa, mit kérsz vacsorára? – kérdezte a fiú ismét mosolyogva.
- Szia, Carl – suttogta.
- Mondd meg anyának, hogy azt főzzön, amihez kedve van, rábízom a döntést, de lehet, hogy ma este későn jövök.
- Rendben apu, akkor estére várunk haza. – majd elrohant a folyosón, le a lépcsőn és beszállt az ott várakozó autóba. A motor felpörgött és elhajtottak. 
    Francis becsukta az iroda ajtaját, majd újra a kezébe vette a fegyvert. Megnézte a forgótárat egy golyó volt csak benne. Ezután egy ronggyal letörölte az ujjlenyomatait. Visszasétált az asztalhoz és elhelyezte azt Carl kezébe. Ismét leült a fotelba. Majd halkan a következőket suttogta:
- Elég hibát követtem el az életben, nem fogok többet. 
Zsebéből elővette mobiltelefonját, majd tárcsázta a rendőrséget.
A vonal túlsó felén egy női hang felelt. 
Francis fakó hangon így szólt:
- A felelőtlenségem miatt megöltem egy embert.





banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink