Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. február 6., szombat

„Csak tovább, csak tovább!”

A Woyzeck különös darab. Nem csupán a benne rejlő értelmezési lehetőségek miatt, hanem legfőképpen a keletkezési története okán: Büchnernek ugyanis már nem volt ideje befejezni – meghalt, mielőtt a mű összeállt volna.


A mű számos változatban jelent meg ezután, voltak, akik a jelenetek sorrendiségében látták a tökéletlenséget, míg megint mások egyértelműen rámutattak a szöveg- és tartalombeli hiányosságokra. Nem csoda hát, ha a darab egyszer érdektelenségbe fulladt, máskor pedig megosztotta az embereket.

Hol máshol lehetne hát bemutatni egy ilyen „fél-drámát”, ha nem a nagyszínházi csillogástól távol, egy dohos pincehelyiségben, ahol minden néző szó szerint egy karnyújtásnyira ül a játszóktól, és ahol a melletted ülő bátran ropogtatja a sósmogyorót. Az RS9 Színház pince a színházban… színház a pincében.

A légkör pont olyan nyomasztó, mint a gyilkosság története, melynek nyomán a dráma született: mindenki néz, és ettől az ember feszeng. Mert bizony, aki ebbe a színházba belépett „fel lett mérve”, végig érezte a vizslató tekinteteket. A játéktérbe érve már a játszók fogadnak – az előadás elkezdődött, még akkor is, ha ez pár nézőben nem tudatosult elsőre (ide úgy tűnik, nem gyakorlott színházlátogatók járnak). „Csak tovább, csak tovább!” – hangzik a kapitány parancsa, és válik ez a mondat az események mozgatójává.

Sem az Anyaszínház társulata, sem a hely nem alkalmas arra, hogy felvonultassák az összes szereplőt, és ez a szűkítés igen jót tesz a darabnak: egységesebbnek látszik a kép. Csupán öt (pontosabban hat, de erről majd később) szereplőre koncentrálnak, és némi hangsúlyeltolás után bemutatkozik nekünk a kísérleti patkányként vergődő Woyzeck, az eltaposott kisember, akit marionett-bábuként rángatnak. Ám ahelyett, hogy szánalmat keltene, ez a figura maga mellé állítja a nézőt, és az őrült orvos képében tetszelgő doktor hirtelenjében visszataszító lesz. A nyájasságból olykor-olykor felszínre törő agresszió betudható az őrültségének, és egyszersmind tehetetlenségének is.

Másodpercek alatt, a szemünk előtt, mégis észrevétlenül változik a kép, s lesz a kísérleti alanyból a kapitány borbélya. Elvághatná a felettese torkát, egy pillanatra talán meg is fordul a fejében, aztán mégsem teszi. Gyávaságból? Nem, ő csupán egy tisztességes kisember, aki nem tesz ilyet. Ilyen egyszerű.


Szinte látomásként tűnik fel a feleség, Marie, aki kisbabájukat csitítva testesíti meg Woyzeck minden vágyát. A férfi – talán naivságból, talán mert nem akarja – nem veszi észre a nő elhidegülését. Marie azonban mást akar, többet, és hamarosan szeretője karjaiba menekül, akinek testi ereje teljesen megbabonázza: „Úgy áll a lábán, mint egy oroszlán”.

Tette – amelyről Woyzeck csak „mellékesen” értesül – magával hozza a gyanút és azt a vágyat, mely kirántja a férfit az eltiport kisember állapotából. Woyzeck eszeveszett dühe azonban nem fajul rögtön tettlegességig. Előbb csak a fülbevalót veszi észre, aztán a hazugságokat, végül pedig ott áll előtte teljes valójában a szerető, aki szó szerint kiveri őt saját otthonából. Egyetlen megoldás maradt csupán, és a kisembert a hangok nem hagyják nyugodni. Kicsalja a nőt a házból, és elvágja a torkát. Ugyanígy végez a szeretővel, a doktorral és a kapitánnyal is. Természetszerűleg végül neki is meg kell majd halnia, ám ebben a végjátékban egy pillanatra felülkerekedik mindnyájukon.


Az előadás meglehetősen realista, annak ellenére, hogy számtalan momentumot a szimbólum szintjén a levegőben lebegve hagynak. A rendező, Menszátor Héresz Attila, kiváló érzékkel alkalmazza ezt – az eredeti drámában is jelenlévő – kettősséget, ráérezve arra, hogy hol van a néző „tűréshatára”, és mikortól lehet bizonyos mondatokat úgy a szereplők szájába adni, hogy azok ne csupán elejtett félmondatok legyenek. Ebben az előadásban nincs mellébeszélés, egy névelőnek is jelentősége van.

Az öt kulcsfigurán túl megjelenő alakokat egyetlen személyre, Bakonyi Alexára bízzák, aki ezzel nagy felelősséget vállal magára. Egyrészről hitelesen kell belesimulnia történetbe, másrészről minimális (a szó legszorosabb értelmében vett) eszközkészlet áll rendelkezésére, hogy megtestesítse az alakokat. Nem az ő hibája, hogy ez csak néha sikerül neki. Az viszont mindenképp becsületére szolgál, hogy a színpadi jelenléte páratlan, ráadásul az önkéntelenül maga köré emelt láthatatlan fal is lebomlott az előadás végén a dal közben. Ugyanakkor pontosan ez a jelenet volt a darab egyetlen (számomra) értelmezhetetlen pontja, mivelhogy semmilyen indokot nem láttam arra, hogy a hulláknak (?) táncra kéne perdülniük, és egy „hullajó” partit kéne csapniuk. Szétrombolta azt a feszített, koncentrált légkört, amiben a történet tökéletesen megtalálta a helyét.


Ennek ellenére egy igazán színvonalas előadást láthattunk, ami jókor jó helyen, megfelelő közönségnek szólalt meg, egyszóval úgy volt ez, mint „a borsó, meg a héja”.

Írta: Vass Antónia
Fotók: Juhász Éva
banner
Previous Post
Next Post

Partnereink

Partnereink