Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. február 4., csütörtök

Amit a tenger adott 2. rész - Sütő Fanni és Szaszkó Gabriella kisregénye

A történet első része ITT olvasható.

–16–

Trevor egy szempillantás alatt alakult át megtört felnőttből kalandvágyó kamasszá.
  Biztos, hogy jól vagy? – kérdeztem, és bűbáj jeleit kerestem rajta. Bár valószínűsítettem, hogy ha Echo hatása alatt állna, le se tudnám vakarni magamról.
  Jól? Mi okom lenne rá, hogy jól legyek? – kérdezte miközben dudorászva kivette a Wagner válogatást a lejátszóból, és egy laza mozdulattal a kukába dobta, és benyomta a rádiót. Csak hápogtam, és amikor nem nézett oda kikukáztam a CD–t. Nem akartam, hogy később meggondolja magát. Annyi minden történt az elmúlt napokban, amit megbántam, kutyakötelességem volt az ő ballépéseit enyhíteni.
–Nem tudom, de nem tudsz különösen összetörtnek vagy idegesnek – kockáztattam meg pár perc csend után.
–Ó, kedves Susan, nem tudsz rólam te az égvilágon semmit. Honnan tudnád, mikor vagyok szomorú? – mondta, és eltűnt a gardróbszekrényében. Ez kicsit fájt. Még akkor is, ha történetesen igaza volt.
–Bocsánat, hogy érdeklődtem – motyogtam, és leültem a kanapéra. Majd fel is pattantam, mert eszembe jutottak a múlt éjszaka eseményei, amik egyszerre voltak csodálatosak és rémálomba illők. És a kanapén kezdődtek.
Legnagyobb szörnyűségemre észrevettem egy elkenődött rúzs lenyomatot a vajszínű műbőr huzaton. Vadul tisztogatni kezdtem, a folt könnyen eltűnt, de az emlékeket nehezebb volt kitörölni. Hogy eltereljem a figyelmemet, a fapados légitársaságok last minute ajánlatait kezdtem el nézegetni, hogy megtaláljam a legolcsóbb járatokat Párizsba.
–Ne haragudj, nem akartam bunkó lenni – bukkant elő Trevor a szekrényből teljesen újjászületve. Valószínűleg elég idióta fejet vághattam, mert Trevor jól a képembe nevetett.
–Ezek szerint jól sikerült az álcám – nyugtázta elégedetten.
Fehér pólót viselt, bőrdzsekit és pilóta napszemüveget, pont úgy nézett ki, mintha most lépett volna ki egy tinifilmből. A komoly tanár bácsis ruháit hátrahagyta, inkább tűnt végzős gimisnek, mint valakinek, aki a katedra túloldalán áll. Szinte gyanúsan jól érezte magát a szerepben.
–Hát senki sem mondaná meg, hogy unalmas kisvárosi tanár vagy.
–Unalmas? – kérdezte színlelt sértődöttséggel, aztán elkomorult. – Lehet, igazad van. Bármilyen szörnyen is hangzik, rég éreztem magam ilyen elevennek. Jenniferrel annyira nyugodt és rendszeres volt minden. Szombat esténként mindig puccba vágtuk magunkat, együtt vacsoráztunk a szüleivel valami jó hírű étteremben, aztán minden második héten irány az opera. Pedig én nem is szeretem.
Aha, ez megmagyarázta a kukában landoló Wagner lemezt, gondoltam.
–Te meg mit csinálsz a laptopomon? – kérdezte.
– Olcsó járatokat böngészek a nagy kalandunkhoz…   válaszoltam félénken.
–Ne aggódj, arról már gondoskodtam! Van egy nagyon jó barátom, az egyik testvére a sok közül az Air France–nál dolgozik. Adott párat a millió hűség pontjából, az öccse pedig elszállásol minket. Talán még segíteni is tud az ügyünkben. Bár biztosan nem hagylak vele egyedül egy légtérben, Bernard nagy hóhányó.
–Hóhányó, ki használ manapság ilyen szavakat? – nevettem, de nem sokáig, mert Trevor fejbetalált egy pár zoknival, miközben eltűnt egy fiókban.
–Aha! – mondta, és felém hajította az útlevelét. – Remélem, a tied is nálad van. Még összeszedek pár cuccot, aztán indulhatunk.
Nekem nem sok összeszedni valóm volt, úgyhogy Trevor útlevelét lapozgattam.

Trevor Jonathan Miles, született 1994. Hirtelen fel se tűnt a dolog, de aztán fejben elkezdtem utánaszámolni. Az azt jelentette, hogy Trevor tényleg sokkal fiatalabb, mint gondoltam, alig töltötte be a huszonegyet. Ilyen fiatalon be se fejezhette az egyetemet. Hirtelen pánik uralkodott el rajtam. Csak nem egy csalóval van dolgom? Próbáltam megnyugtatni magam, hisz pont nem azon kéne aggódnom, hogy Trevor a feketepiacon vette–e a diplomáját, vagy milyen egyéb oka van idősebbnek kiadni magát.
Észre se vettem, amikor visszajött a szobába, és meglátta az arcomon a szörnyülködést.
–Francba, nem kellett volna odaadnom. Még szerencse, hogy semmi okod nincs szétkürtölni a dolgot, különben most aggódnék. – Kínosan felnevetett.
– De hát hogy? – kérdeztem.
–Általánosban átugrottam két osztályt. Túl gyorsan megtanultam olvasni, és unatkoztam. A többiek meg csak csúfoltak, úgyhogy átírattak felsőbb tagozatba. Így egyetemre is korábban kerültem. Az iskolában igyekeztem hallgatni a koromról, nehogy azt gondolják, túl fiatal vagyok a felelősséghez. Manapság az a trend, hogy nem írod rá az önéletrajzokra a korod, csak a végzettségeid. Nem volt nehéz.
Alig hittem el, amit hallottam. Trevor, aki annyira szabálytisztelőnek tűnt, hogy egy pár hónapja még azt sem tudtam volna elhinni róla, hogy túllép egy sebességkorlátozást vagy elfelejt időben visszavinni egy könyvtári könyvet, igazából némi kegyes hazugsággal szerezte a munkáját.
Nem tudtam tovább agyalni, mert a zsebemben megzizzent a telefon. Rettegtem, hogy a szüleim hívnak, de nem az ő nevük állt a kijelzőn. A második, illetve hát Echo után a harmadik, rémálmomé. Regina.
„Nem mondod komolyan, hogy Mr. Milesszal kavarsz? Mit gondolsz, mit szólna az igazgató vagy éppen a szüleid, ha elküldeném nekik a pár képet, amit tegnap lőttem?” Olvastam halkan az SMS–t.
Láttam, hogy csatolmány is érkezett, de nem volt lelkierőm megnyitni. Trevor még mindig ott sertepertélt a szobában, vidáman hümmögve, semmit sem tudva arról, hogy az életünk akár romokba is dőlhet.
Hirtelen eszembe jutott valami. Nem volt túl eredeti húzás, és kevés esélye volt, hogy bejöhet, de kész voltam bármit megpróbálni.

– Hé, mosolyogj a kamerába!   kértem Trevort, aki megállt előttem, és belevigyorgott a lencsébe. Tökéletes.
„Ugyan, már ribi! Nem gondolod, hogy annyira ostoba vagyok… mint például ti. Szétszívattunk titeket tegnap, láttátok volna a döbbent fejeteket. Akit láttatok, Mr. Miles öccse volt, Jonathan. Egyáltalán nem hasonlít a poshatag bátyjára.”
Fájt a szívem, ahogy leírtam a Trevort szapuló szót, de nem tehettem mást. Végezetül csatoltam a frissen lőtt képet, és repülő üzemmódra állítottam a telefonom.
–Minden rendben? – kérdezte Trevor.
–Persze, csak majd a repülő várójában csinálnunk kell egy Facebook profilt az öcsédnek.
–De hát egyke vagyok – rázta Trevor a fejét.
–Tegnap óta nem – mondtam Mona Lisásan mosolyogva, és elindultam az ajtó felé.

–17–

Párizsban olyan erősen csapott meg a kánikula szele, hogy nem győztem az aprópénzt az ital automatába dobálni egy kis felfrissülésért. A fejemet szétfeszítették a gondolatok, túl soknak tűnt, hogy betörjünk a Hadtörténeti Múzeumba, ráadásul egyre erősebben éreztem Echo jelenlétét. Sejtettem, hogy nem kell sok idő ahhoz, hogy felfedezze a gyűrű véletlen megrongálódását.
Trevor óvatosan átkarolta a vállamat, és meglóbálta előttem a bérelt autó kulcsát. Hatalmasat nyeltem a hideg ásványvízből, az Angliához szokott vastag nadrágom itt túlzásnak tűnt, a hosszú hajam kellemetlenül melegítette a vállamat, amikor kiléptünk a szikrázó napsütésbe.
– Akkor irány a Hadtörténeti Múzeum? – kérdeztem halkan, ahogy bekapcsoltam az övemet az új illatú, forró autóban.
Trevor lassan a karórájára nézett, amit annyi tanórán keresztül véstem az elmémbe. Kicsit lesült bőrén csodálatosan festett az elegáns, fekete szíjas, ezüstös óra.
– Szerintem ahhoz még túl korán van – sóhajtott fel. – Ha már betörünk, akkor egyszerűbb lesz zárás után, nem?
Hatalmasat dobbant a szívem a betörés gondolatától. Szeptember elején töltöttem a tizenhetedik évemet, a legkevésbé se volt kedvem máris beszerezni egy priuszt, esetleg bekerülni valami nevelőintézetbe. Trevor pedig ment volna egyenesen a börtönbe.
– Voltál már Párizsban? – kérdezte Trevor, miközben beindította a motort.
  Csak átutazóban Disneylandbe.
Majd elmosolyodtam, ahogy a bekapcsolt rádió kellemes akkordokat sodort magával a nyári melegben.
– Akkor a Hadtörténeti Múzeum előtt elviszlek valahova, nem is árt, hogyha bekapunk valamit, és pihenünk egy pár órát a nagy kaland előtt.
– Trevor – szólaltam meg félénken. – Echo bármikor visszajöhet.
– Tudom – mosolyodott el. – Akkor a kezedbe veszed az irányítást, eddig is megoldottad.
Bizonytalanul ingattam meg a fejemet, nem éreztem úgy, hogy eddig igazán a kezemben lett volna a dolgok menete.
– Lazulj el egy kicsit, ha már itt vagyunk!
Bele is taposott a gázba, és egyenesen Párizs felé vettük az irányt, hogy belekezdjünk életünk első igazi, közös kalandjába. A langyos szellő átjárta az autót, végigsimította az arcomat, és percekre elfeledkeztem a káoszról, ami már szinte a védjegyem lett.

Trevor nem az Eiffel–toronyhoz vitt, hanem Párizs legromantikusabb városrészébe. Sohasem hallottam azelőtt a Jardin de Cluny–ről, de teljesen letaglózott a varázslatos atmoszféra. Délután négy órakor egy kellemes, franciás ebéd után andalogtunk közösen a Szajna partján. Evés közben végig könyvekről beszélgettünk, ugrattuk egymást, mintha évek óta ezt csinálnánk.
A Szajna szellője folyamatosan az arcomba sodorta a nyári napfénytől kiszívott hajamat, amit zavartan söpörtem ki. Hűsítő mentafagyit nyaltam, és végignéztem a régies épületeken. Úgy éreztem, hogy itt végképp el tudnám képzelni az életemet. Távol a szüleimtől és az idióta osztálytársaimtól.
– Régen éreztem ilyen jól magam – motyogtam magam elé, mire Trevor elmosolyodott. A lábamból kiszaladt az összes megmaradt erő.
– Én is – bólogatott. – De még csak most jön a java! Sohasem törtem még be múzeumba. Kellene valami álruhát is keresni.
Hangosan felnevettem, majd rájöttem, hogy Trevor teljesen komolyan gondolta, amit mondott. Bennem rekedt a nevetés, amikor hirtelen közelebb hajolt hozzám, és belenyalt a mentás fagyimba. Megcsapott férfias illata, a szívem azonnal hevesebb ütemre váltott. Az arcunk csóknyi távolságba került. Igazi csóknyira. Semelyünk sem állt bűbáj hatása alatt, csak ketten voltunk ebben a csodálatos városban. Nem gondolkoztam: egy kicsit megemeltem tornacipős lábamat, majd hosszan megcsókoltam Trevort. Meglepő módon nem ütköztem ellenállásba.
Kipirult arccal néztem rá, a fagyi végigcsepegett a kezemen.
– Ugye te vagy? – kérdeztem halkan.
Trevor éppen szóra akarta nyitni a száját, de a szeméből is tudtam a választ, hiszen egyáltalán nem látszott rajta az a ködös bűbáj. A meghittségnek egy fekete hajú nő vetett véget. Magassarkú cipőben, rövid szoknyában és bájos rózsaszín blúzban állt karba tett kézzel a Szajna partján.
– Ez hihetetlen, Trevor! – szipogta színpadiasan. – El se akartam hinni!
Trevor arca hirtelen lefehéredett. Az ő fagyija is csepegésnek indult.
– Jennifer, hát te meg hogy kerülsz ide?
– Ennyit tudsz mondani? Lekövettelek a telefonod alapján, mert aggódtam érted! És aggódnak ezért a kislányért is a szülei, akit elraboltál! Már felhívtam a rendőrséget, pár percen belül itt lesznek.
Tágra nyílt tekintettel néztem Trevorra, aki hirtelen nemcsak a diákjával kavaró tanár, hanem még gyerekrabló is lett. A szívem a torkomba ugrott, menekülésre készen állt minden egyes porcikám, így megragadtam fagyis, ragacsos kezét, és azonnal futásnak eredtünk.

–18–

Végigrohantunk a Szajna parton a turisták bosszús ciccegésétől és Jennifer ideges kiabálásától követve. Mindig is csodáltam azokat a nőket, akik egyáltalán járni tudnak tűsarkúban, nekem általában tíz perc álldogálás is meghaladta a tűrőképességemet, Jennifer meg úgy szaladt utánunk, mint valami aranyérmes gátfutó. Nem értem rá nagyon az üldözőnk atletikai eredményein töprengeni, mert belerohantam egy látkép grafikákat áruló hölgyemény portékájába. Csak úgy repültek a Notre Dame–ok és az Eiffel tornyok meg a merdék és a putainek, amiket még a nagyon gyatra gimis nyelvtudásommal is tökéletesen megértettem. Az árusnőnek biztos nem én lettem a kedvenc embere a világon, de legalább Jennifer fennakadt a szerteszét szálló szuveníreken.
Befordultunk egy széles útra, ahol még több ember hömpölygött, tehát ideális volt a felszívódásra még akkor is, ha páran oldalba könyököltek. Hirtelen ötlettől vezérelve berántottam Trevort az első ruhaboltba. Lefékeztünk a nagyon aktuális télikabátok mellett, hogy végre levegőhöz jussunk. Minden lélegzetvétel szúrt, és konkrétan olyan volt, mintha a tüdőm ki akarta volna préselni magát a bordáim közt.
Miután kipihegtem magam, felnéztem Trevorra, aki legnagyobb meglepetésemre rázkódott a nevetéstől.
– Ez egyáltalán nem vicces – sóhajtottam. – A barátnőd fúriaként lohol a nyomunkban, téged minimum gyerekrablásért köröznek, engem meg hét generációra visszamenőleg megátkozott egy francia utcai árus, csak hogy a legkisebb problémámat említsem.
Trevor felnézett, és a morcos arcom láttán tovább röhögött. Legszívesebben megütöttem volna, de láttam, hogy a szigorúra sminkelt eladó vészjóslóan közeleg, szóval karon ragadtam, és elvontattam a férfi ruha szekció felé. Véletlenszerűen összeszedtem egy halom ruhát, és a kezébe nyomtam.
– Tessék. Ezeket mind próbáld fel szépen! Párat meg is vehetsz az alibi kedvéért, meg hogy jobban elvegyüljünk.
Trevor érthetetlen módon nagyon élvezte a próbálósdit, miközben nekem a boltban szóló popslágerektől már idegrángásom volt. Abban reménykedtem, hogy amíg mi a próbafülkék homályában bujkálunk, odakinn kicsit lecsillapodik a helyzet. Bár arról fogalmam se volt, hogy hogyan tovább.
Trevor végül vett magának egy svájcisapkát meg egy csíkos pólót, annak ellenére, hogy minden erőmmel próbáltam lebeszélni. Mondtam neki, hogy hülyét csinál magából, mert ilyeneket igazából senki nem hord, de hát beszélhettem neki. Valahol menetközben elveszett az összeszedett, komoly fiatal tanár, akiért annyira odavoltam, és itt maradtam egy megvadult kamasszal.
–Turista vagyok!– vont vállat,– úgy csinálok hülyét magamból, ahogy akarok.
Túl fáradt voltam, hogy rámutassak, nem nyaralni jöttünk. Ajándékba kaptam tőle egy óriási bogárszemüveget, ami eltakarta a fél arcomat meg egy romantikus szalmakalapot. Belenéztem a csillogó spotlámpáktól megvilágított tükörbe, és alig ismertem fel önmagam. Hol volt az a lány, aki pusztán pár nappal ezelőtt még a szürke életén nyavalygott a megfáradt autóillatosító szagú Opel hátsó ülésén? Fizetés után óvatoson az ajtóhoz osontam, és kilestem. Éreztem a tarkómon az eladó csaj rosszalló tekintetét, de nem érdekelt. Az utcán továbbra is színes hullámokban folyt le az embertömeg. Néhányan csokiszirupos gofrit majszoltak, mások meg a limonádét szürcsöltek. Boldognak tűntek. Hirtelen nem láttam semmi ránk leselkedő veszélyt, bár ennyi ember közt kiszúrni bárkit is, körülbelül olyan volt, mint megtalálni az idióta csíkos sapkás Vilit az újságlapjain.
– Gyerünk! – szóltam hátra Trevornak, aki a boltos csajjal bájcsevegett. Nem tetszett a lány csábosan rebegő szempillája, még kevésbé Trevor flörtölő hanglejtése. Hát ezt nem hiszem el, sziszegtem, majd visszaszaladtam megbízhatatlan bűntársamhoz. Legszélesebb műmosolyommal belekaroltam eltévelyedett angol tanáromba, és elterelgettem az ajtó felé.
– Na, ezt most miért kellett? Olyan jól elbeszélgettünk – méltatlankodott Trevor.
Nagyon furcsán viselkedett. Nem is tudom, melyik lehetőség ijesztett meg jobban: hogy igazából ilyen vagy, hogy valahogy Echo keze van a dologban. A Boulevard Saint–Michelről kisebb utcákba kanyarodtunk, és úgy tűnt, tényleg magunk mögött hagytuk az üldözőinket. Trevor is lenyugodott az adrenalin sokkból, és kezdett ismét normálisan viselkedni. A terveinket beszéltük át, miközben Trevor a telefonján sebesen pötyögve próbált kapcsolatba lépni Bernard nevű barátjával, de úgy látszik nem járt sikerrel.
– Biztos dolgozik – sóhajtotta Trevor. – Majd elütjük valahogy estig az időt.
Átkeltünk egy csendes utcácskán, amikor bevágódott elénk egy visító szirénájú rendőrautó. Épp időben ugrottunk hátra, különben a szélvédőn kötöttünk volna ki.
Hát ennyi volt. Vége mindennek. Trevort börtönbe dugják, ahol majd minden nap péppé veri a többi rab, engem meg életem végéig terrorizálni fog egy őrült szirén. A fagylalt emléke megkeseredett a számban.
Az autóban hangosan bömbölt valami francia party zene és a napszemüveges rendőr vadul ingatta a fejét a ritmusra. Amikor vége lett a számnak, komótosan kikapcsolta a rádiót, leállította a motort, majd kiszállt. Lassú mozdulattal levetette a szemüvegét, és egy fogkrémreklám mosolyt villantott Trevorra, akiből megint kibugyogott a nevetés. Lehet, a francia levegőben van valami, gondoltam, mindenki elveszti az eszét. Más magyarázat ugyanis nem jutott eszembe.
– ’allom már gyerekrabló lettél, Trevorkám. Mondjuk csinos a kiscsaj, én is elvinném egy körre. – mondta a pasas, és úgy végigmért, hogy belepirultam.
Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de nem találtam a hangom, így csak tátogtam, mint valami ostoba hal.
– Bernard, hát te, hogy kerülsz ide? – kérdezte Trevor.
Kifújtam a hosszú ideje benntartott levegőt. Szóval ő Trevor haverja. Nem mondom, hogy boldogsággal töltött el a gondolat, hogy egy ámokfutó zsaru lakásában kell majd meghúznom magam, de még mindig jobb opció volt, mint a sitt.
– Nem kéne Facebook Messengeren bekapcsolva hagyni a GPS–t, ha éppen a nyakunkon egy őrült ex és fél Nagy–Britannia. – csóválta a fejét Bernard. – Na, pattanjatok be, hazaviszlek titeket!
Kellemes meglepetést okozott, amikor kezet csókolt, majd kinyitotta nekem az ajtót.
– Bernard, te mióta vagy rendőr? És hogy engedtek téged a volán mögé? – kérdezte Trevor túl kiabálva a rádiót.
– Tavaly óta. Mi az, hogy hogy engedtek a volán mögé? Remekül vezetek! – mondta, miközben áthajtott egy erősen piros lámpán. – Szerencsétek van, mert épp véget ért a műszakom, úgyhogy, miután hazaértünk, elmesélhetitek, mi ez az egész. Azért Trevor belőled néztem ki a legkevésbé, hogy lányszöktetésre adod a fejed, aztán üldözéses jelentekkel tarkított romantikus párizsi randevúra hozod a kishölgyet. Az utóbbi években olyan unalmas voltál, hogy nem is láttam értelmét tartani veled a kapcsolatot.
– Kösz… – morogta Trevor.
– Bezzeg gimiben, amikor itt cserediákoskodtál fél évet, és beszöktünk a lányok zuhanyzójába…
– Khm – köhintettem, mert úgy tűnt, rólam teljesen elfeledkeztek. Valahogy nem voltam kíváncsi Trevor kamaszkori csínytevéseire.
– Az már régen volt, Bern, és végtelenül hálás lennék, ha az utat figyelnéd.
– Minek, mindjárt otthon vagyunk. Itt már ismernek engem, még a nyugger mamik is félreugranak az útból, ha meglátják, hogy jövök. Jól nevelt népek laknak itt.
Egy elegáns lakóház előtt parkolt le, gazdagság sugárzott még a szabályosra nyírt útszéli fákról is. Rég voltam olyan hálás, hogy letehettem a lábam a földre. A röpke negyed órás út alatt hirtelen újra visszataláltam a valláshoz, és buzgón imádkoztam, hogy egy darabban megússzam az utat. Bernard elégedetten vigyorgott, én pedig egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy a jó emberre bíztuk a sorsunkat. De hát nem volt más esélyünk.

–19–

Bernard lakása pontosan olyan volt, mint képzeltem. Ruhák szerteszét dobálva, koszos edények a stratégiai fontosságú pontokon és állott, köhögésre ingerlő dohányszag. Ehhez a rendezetlenséghez nem voltam hozzászokva, ugyan tiniként én sem voltam a rend igazi megszállottja, de ez már nekem is sok volt.
Szinte, ahogy becsukódott a lakás ajtaja rám telepedett a fáradtság. Kiszaladt belőlem az addigi adrenalin, és a konyhaszéken ülve bámultam magam elé egy kellemetlenül forró kávéval a kezemben, miközben Trevor részletesen elmesélte Bernardnak a kalandunk részleteit, és azt, hogy merre is tartunk. Bernard olyan figyelmesen és érdeklődve hallgatta, mintha nem is lenne olyan borzalmas badarság, hogy egy szirént akarunk megölni egy lopott tőrrel. Ahogy Trevor befejezte a mondatot, Bernard azonnal elvigyorodott.
– Ennek a jelvénynek – mutatta magán. – előnyei vannak, kis barátaim! Marha egyszerűen bejutunk a múzeumba, elmondom a biztonsági őrnek, hogy egy gyilkossági ügyben nyomozunk, ezért kell körbenéznünk. Csak nektek kell valami új fizimiska és valami jó álca.
Bernard hosszasan méregetett. Átható kék szemétől azonnal zavarba jöttem, még akkor is, hogyha előző nap elveszítettem a szüzességemet, és az elmúlt napokban olyan dolgokat tapasztaltam meg, amiket valaki sohasem élete során.
– A kiscsaj pötit fiatal, hogy eladjuk valami másnak. Van egy ötletem – emelte fel az ujját, majd tárcsázni kezdett a telefonján.
Aggódó szemekkel Trevorra néztem, aki szelíden elmosolyodott. Abba már bele se akartam gondolni, hogy merre is haladt ez a kapcsolat. Egyáltalán nem olyan irányba tartottunk, amire számítottam.
– Ne aggódj, Bernard nagyon jó fej és segíteni fog, hogy megoldjuk ezt a káoszt!
– Örülök, hogy te ennyire bízol ebben – motyogtam magam elé, és végiggondoltam, hogy mennyi megoldhatatlan problémát halmoztunk fel a pár napos utunk során.
Bernard visszatért a másik szobából, miközben jókedvűen mosolygott.
– Hamarosan jön a nővérem, aki sminkesnek tanul. Fél óra és tíz évvel öregebb leszel, kislány! Neked meg hozok egy egyenruhát – nézett egyenesen Trevorra.

Nem sokkal később egy magasított széken ültem Bernard nappalijában. A hatalmas hangszórókból hangosan dübörgött a diszkózene, a nyári éjszaka illatával cigifüst keveredett. Hideg sörösüveget szorongattam a kezemben, amelyet Bernard és Trevor is kortyolgatott. Ahogy húztam le az italt, annál valószerűtlenebbé vált a világ.
Trevor gyereket rabolt, és elvonszolta egy idegen országba, mi pedig ittasan készülünk álrendőröknek kiadni magunkat egy párizsi múzeumban. Kit érdekel? Magamban arra gondoltam, hogy mindig is kalandra vágytam. Be voltam zárva az apró ketrecembe, és most végre kiszálltam belőle. Megkaptam a magam kalandját. Mellettem volt álmaim férfija, akit ugyan kirúgnak a munkahelyéről és börtönbe is zárnak, hogyha nem alakulnak jól a dolgok.
De ahogy a púderréteg egyre vastagabb lett az arcomon, a sörösüveg pedig egyre könnyebb a kezemben, úgy kezdtem távolodni a megszokott és unalmas Susantől. Amikor pedig Bernard gyönyörű nővére egy kézitükröt nyomott a kezembe, akkor egy pillanatra a lélegzetem is elakadt. Óvatosan tapogattam az arcomat, mintha összetörhetne az érintésemtől. Egy felnőtt nő nézett vissza a tükörből, tökéletes sminkkel.
– Hoztam neked pár ruhát is, hogy hivatalosabbnak tűnj. Bernard! – ordított ki a világosbarna hajú, szabályos arcú lány a konyhába. – Mi is lesz Susanből?
– Én doktorizó egyetemistának képzeltem, aki segíti a nyomozást – mondta a férfi, majd lassan kifújta a cigifüstöt.
– Rendben – mosolygott rám a lány, mintha minden nap ezt csinálná. – Akkor nem kell túl hivatalosra venni a ruhát.
Bernard nővére egy könnyed nyári darabot húzott elő, ami egyáltalán nem volt kihívó, de sokkal nőiesebb volt a farmer–trikó párosításnál.
– Gyorsan vedd fel! – mondta. – Kíváncsi vagyok.

Lassan, bizonytalanul lépkedtem ki a magassarkú cipőkben Bernard említésre sem méltó fürdőszobájából. A nyári szellő belekapott a könnyed anyagba, barna hajam selymes érintését éreztem a csupasz vállamon.
Trevor éppen Bernarddal beszélgetett a terv részleteiről, de, amint meglátott, megdermedtek a mozdulatai. Szeme kikerekedett, szája egy kicsit kitátva maradt.
– No, de Trevor! Nem kell ilyen feltűnően bámulni a lánykát – bökte meg Bernard. – Még zavarba jön a kisasszony!
Trevor mosolyogva megvakarta a fejét.
– Mindig is szépnek találtalak, de ez elképesztő!
– Arról nem is beszélve, hogy végre elmegy huszonöt évesnek! – törte meg a meghittséget is a rendőrfiú. – Szerintem lassan indulnunk kéne, mert még a végén úgy bebaszok, hogy vezetni se fogok tudni, nemhogy hiteles rendőrnek látsszam.
Egy apró fintort vágtam, majd végigsimítottam a ruhám sima felületén. Trevor mellém lépett, mire megcsapott férfias parfümjének illata, amely már szinte a bőrébe ivódott. A fejem egyszerre kótyagos lett a sörtől és a nyári levegő könnyedségétől.
Egy pillanatra elfelejtettem Echót, a bonyodalmak messzire távoztak, és engedtem magam elveszni Trevor tekintetében, aki kisimított egy tincset a szememből.
– Meg fogjuk oldani – mosolygott rám, majd tiszta tekintettel és annál tisztább szándékkal megcsókolta szájfényes ajkamat.
Elmosolyogtam, majd megszorítottam a kezét. Készen álltam arra, hogy elinduljunk a párizsi éjszakába.

–20–

Így magassarkúban imbolyogva eszembe jutott az egyik kedvenc mondatom a Harry Potterből. Valahogy így hangzott: vannak olyan helyzetek, amit ha együtt éltek át barátok lesztek akár tetszik, akár nem. Például, ha megküzdötök egy hegyi trollal. Vajon, ha Trevor meg én együtt legyőzünk egy őrült szirént, akkor az instant szerelmet generál? Lopva Trevorra pillantottam, aki vidáman lépkedett mellettem. Annyi arcát láttam már ez alatt a pár rövid nap alatt: a kiskutya tekintetű hősszerelmestől kezdve, a heves szeretőn át a felelőtlen kamaszig. Melyik volt az igaz? És vajon valahol mélyen a sok álarc és álca közt volt egyáltalán valami, ami az enyém lehetne? Fellestem az égre, hátha kapok valami mennyei választ, de a hold elutasítóan a fejére húzta felhőtakaróját, és makacsul hallgatott. Visszatértem tehát a földre. Másik oldalamon Bernard fütyörészett, és a pisztolyát tisztogatta a pólójával.
– Nem félsz, hogy ellövöd a f… valamelyik fontos testrészedet? – kérdezte Trevor felvont szemöldökkel.
Bernard csak röhögött. Nem nagyon csinált mást, amióta kiszálltunk a kocsiból. Talán jobb is, már nagyon fárasztottak a hülye dumái. Szerencsére elég közel lakott a tett helyszínéhez így egész keveset kellett elviselnem a hajmeresztő vezetési stílusát. Ha eddig azt hittem, hogy apám erőszakosan vezet, akkor most át kellett értékelnem magamban. Bernardhoz képest szolid volt, mint egy első bálozó. Erről eszembe jutottak a szüleim. Biztos halálra aggódják magukat. Ha csak nem megint veszekednek, vagy az apám az igazgatónővel hetyeg, anyám meg kiüti magát a piruláival. Átfutott a fejemen, hogy felhívom őket, de a telefonunk már több ízben elárult minket, úgyhogy nem kockáztathattam. Majd utólag kimagyarázom valahogy, gondoltam.
A párizsi este tele volt misztikummal és romantikával, szinte éreztem a nyakamon a halott költők abszintszagú leheletét. Mégse ragadt rám sok a romantikus hangulatból, és szerelmes lányregény helyett úgy éreztem magam, mint egy rosszul sikerült Dan Brown regényben. Én nem voltam harvardi tudós és a mozdulataimat nem egy happy endre hangolt író irányította. Fogalmam sem volt, hogy lehetne ennek a balul sikerült nyári kalandnak jó vége, de egyelőre azon voltam, hogy a legkevésbé katasztrofális megoldás felé haladjunk. Aztán majd lesz valami. Erőszakkal elfordítottam a gondolataimat a távoli jövőtől, és az előttem szürkéllő járdára koncentráltam. Egyik lépés a másik után. Jobb és bal. A cipőm egyenletes kopogása segített a jelenhez horgonyozni az elmém. A lábfejem már ettől a pár métertől a kínok kínját élte át, de Trevor elismerő pillantásai még a fájdalmat is elfelejtették velem.
– Meg is érkeztünk – mondta Bernard, és kihúzta magát.
– Ez most komoly? – fakadtam ki, ahogy végigfutattam a szemem az óriási épületen. – Ez hatalmas!
– Minden lány ezt mondja az első randin – mondta Bernard vigyorogva, és biztos voltam belőle, hogy nem egy dologról beszélünk. – Mi, franciák szeretünk nagyban gondolkodni.
– Ez csodálatos, de hogyan fogjuk megtalálni az egy nyamvadt tőrt, ebben a … hodályban? Ehhez még a kínai Vörös Hadsereg is kevés lenne, nem hogy mi hárman. – kezdett eluralkodni rajtam a pánik.
– Vigyázz a csöpp szádra kisasszony! – mondta Bernard enyhén idegesen, – Ez nem egy hodály, hanem a nemzetünk dicső múltját őrző műintézmény! Beszélj róla tisztelettel, vagy lesheted, hogy segítek. – Várakozás teljesen rám nézett.
– Oké. Bocsi. Szóval mi a terved? Mert lássuk be, ez nem lesz egyszerű.
– Csitu van, paragép! Figyelj, és tanulj! – mondta, és elindult a bejárat felé, miközben a bajsza alatt arról mormogott, hogy most már egészen biztos nem fog fiatalabb csajokkal kezdeni.
A távolban elemlámpák fénye tűnt fel. A gyomrom gombostű méretűre zsugorodott, és úgy éreztem, ha kinyitom a szám, kiesik rajta. Lebuktunk. Bernard előresietett, és csak gyorsan pergő szóváltást hallottam, majd nevetést.
– Gyertek, lúzerek, Jules barátom bevisz minket!
Trevorra néztem, aki megeresztett egy magabiztos félmosolyt, majd megragadta a kezem, és a bejárat felé vontatott.
– Jules nyugalmazott rendőr, ugyanazon az örsön szolgált, mint én. Sokszor együtt söröztünk műszak után. Most meg itt vigyázza a rendet és a törvényt – magyarázta Bernard, és látszott, hogy volt kollégájának jól esik a dicséret. Ragyogott az arca, mintha csak hájjal kenegetnék. Minden további kérdezgetés nélkül beterelt minket.
– Szóval, hallom a kisasszony diplomamunkájához kell egy a múzeumunkban őrzött darab – mondta az öregúr. – Általában nem adunk ki semmit egy halomnyi aláírt, lepecsételt papír nélkül, de mivel Bernard–t ismerem régóta, és tudom, hogy megbízható fiatalember. Na, meg minek kéne amúgy az embernek egy bronztőr… nem jó az semmire! Ha egy géppuskát kérne a kisasszony… na, azon azért jobban elgondolkodnék.
Jules nagyon szimpatikus, jó kedélyű bácsinak tűnt, szégyelltem is magam, hogy így átvágjuk a palánkon, de nem igazán volt más választásunk. A múzeum falai finoman lélegezték ki a hűvösséget és a történelmet. Kár, hogy nem napfényben, normális körülmények közt látogattunk ide.
Valami motoszkált a fejemben, de nem tudtam behatárolni, mi az. A hasamra tettem a kezem, és éreztem, hogy remeg a gyomrom. Pedig nem is voltam már annyira ideges. Vagy mégis?
– És miről írja a szakdolgozatát, mademoiselle…? – folytatta a csevegést Jules.
A kérdés teljesen váratlanul ért, de a válaszok még is ott ültek a nyelvem végén. Ha már hazudunk, csináljuk nagyban.
– Jones. De szólítson csak Robertának. A harvardi egyetemen tanulok történelmet és kriminálpszichológiát. – Ugyan fogalmam sem volt, hogy azt tényleg oktatják–e ott, de jól hangzott, és reméltem, Jules barátunk nincs tisztában a karok listájával. – Kicsit későn találtam rá a megfelelő témára, és ezért kértem egy kis lastminute segítséget Bernard barátomtól. Arra lennék kíváncsi, hogy egy régi gyilkosságról mennyi mindent tudunk megállapítani a modern technika segítségével. Ösztöndíj támogatást is kaptam a projectemre, a hadsereg nagyon érdekesnek találja a kutatást.
Trevor felszisszent. Talán egy kicsit túl sok volt a rizsa, de nem számított. Végül is igaza volt Jules–nek, ez csak egy egyszerű bronztőr, nem a Mona Lisát akarjuk elvinni egy körre. A gyomrom megint megremegett, de még mindig nem tudtam értelmezni a testem kódolt jelzéseit. Biztos a stressz, abból jócskán volt részem az utóbbi időben.
Mire kettőt pislogtam, készen is voltunk. Aláírtam egy kisebb halom papírt a nagyon kreatív álnevemen, aztán a kezembe nyomtak egy helyszínelős zacskóba csomagolt csillogó tárgyat. Nagyot nyeltem. A tőr csodaszép volt. Igaz, hogy a fényét megcsorbította az idő, de még így is ragyogott a múzeumi lámpák fényében. Hirtelen elöntött a megkönnyebbülés. Milyen jó, hogy ilyen könnyen ment minden. Mekkora mák, hogy Bernardnak mindenhol vannak ismerősei, és nem kellett Ocean’s Elevent játszanunk. Minden simán ment, mint a varázslat. Hirtelen megcsapott egy hideg fuvallat, de elhessegettem a rossz érzést. Echoról már jó ideje nem hallottam, és miért akkor segítene, amikor épp az ő ellene használandó fegyvert vadásszuk le?
Kedvesen elbúcsúztunk Julestől, megígértem, hogy mindenképpen megemlékezem róla a diplomamunkámban, majd Bernard kocsija felé vettük az irányt. Hazafelé menet beugrottunk egy mekibe vacsoráért, majd mint, aki jól végezte dolgát lezuttyantunk a tévé elé. Éppen a Taxit néztük, és az elhűlőben lévő sült krumplit rágcsáltuk, amikor csengettek– Ki a fene lehet az ilyenkor? – morogta Trevor, miközben a vállamat simogatta.
– Jaj, a nagy felfordulásban elfelejtettem szólni, hogy áthívtam a csajom. Azt mondta, majd’ meghal a kíváncsiságtól, hogy találkozzam veletek – mondta Bernard, és felpattant, hogy kinyissa az ajtót.
–Ej, bébi, de dögös vagy ma este! – hallottam a folyosóról, majd hosszú percekig csend volt. Megpróbáltam, hátralesni, de Trevor befogta a szemem.
– Ne nézz oda, ez nem gyerekeknek való! – mondta nevetve, én meg jól oldalba böktem. Már éppen birkózni kezdtünk, amikor hallottuk, hogy megállnak felettünk. Trevor karja alól néztem fel Bernard és a jövevény arcára.
– Hé, srácok viselkedjetek! – mondta Bernard – Hadd mutassam be Párizs legvagányabb nőjét és mellesleg a csajomat! Ez itt Elyse, az a kettő szerencsétlen pedig Trevor és Susan.
Hidegen villant az ismerős kék szempár és a gúnyos mosolytól az arcomra fagyott a döbbenet.
– Enchantée – mondta Echó, és megszorította a kezem.

–21–

Mondhatjuk azt, hogy az este további része nem alakult olyan fényesen. Hosszasan bámultam a meleg nyári szellőben ringatózó cigaretta füsttől terhes függönyöket. A számba egy vastag törlőruhát tömtek, amelynek hipós szagától erősen öklendeznem kellett, de több perces küzdelem után nagyjából megszoktam a jelenlétét, és igyekeztem szabályosan venni a levegőt. Egy óra után már jobban zavart, hogy a kezemből teljesen kiszökött a vér, mivel Echo egyetlen kézmozdulattal erősen a merev székhez kötözte őket. Nem járt jobban Trevor sem, akivel gondterhes pillantásokat sem tudtam váltani, mert pont mögöttem raboskodott. Ezzel szemben Bernard arcának minden gondterhelt barázdáját képes voltam magamba vésni. Őt Echo az asztal lábához rögzítette. Mindez percek leforgása alatt történt, miután belépett Bernard barátnőjének a képében. Ezek után legalább egy órára felszívódott a lakásból, így a fiúkkal csak kínos nyöszörögések formájában próbáltunk kommunikálni egymással. Bernard különös fejmozdulataiból azt szűrtem le, hogy Echo felvette barátnője alakját. Persze ebben nem lehettem biztos, de a hümmögések, fejbiccentések és lábkapálózások erre utaltak.
Velem szemben az óra mutatója lassan elérte az éjfélt, akkor már több mint egy órája raboskodtunk a varázskötésekben. A réztőr a táskám mélyén pihent, amit a nappali foteljébe dobtam le. Talán a legrosszabb érzés az volt, hogy Trevorral egyáltalán nem voltam képes kapcsolatot teremteni, néha megszorítottuk egymás kezét, de ennél sokkal többre nem telt tőlünk.
Pontban, amikor éjfélt ütött az óra, Bernard függönye erősebben kezdett táncolni, és megjelent Echo a szobában. Továbbra is Bernard párizsi barátnőjének képében feszített, ami igazán illett személyiségéhez. Hirtelen csettintett az ujjával, mire mindannyian megszabadultunk a konyhai törlőkendőktől. Hangosan köhögni kezdtem, a számban undorító íz terjengett, bármit megtettem volna egy pohár vízért.
Echo megköszörülte a torkát, miközben határozott léptekkel sétált körbe a szobában.
– Susan – rázta meg a fejét. – Ezt sohasem gondoltam volna rólad! Amikor üzletelni kezdtünk, akkor azt hittem, teljesen tiszta a helyzet. Egy jó kislány mindig tartja magát a szerződésekhez. De te! Meglepetést okoztál nekem – vigyorodott el. – És tudod, mit? Én szeretem a meglepetéseket! Bár rohadtul nem volt egyszerű átverekednem magam ide! Párizs egy kicsit messze van a tengerparttól, és nem bírom az ilyen száraz helyeket. Ráadásul az évszázadok óta jól működő gyűrűmet is elrontottad! Igazán le vagyok nyűgözve a mai tinik képességeitől, még akár el is engedhetnélek, de nem teszem. Tudod, miért? Mert a szerződés az szerződés!
Egyre hevesebben dobogott a szívem, mire Trevor erősen megszorította a kezemet mintegy biztatásképp. Én csak néztem Echo ördögi arckifejezését, és próbáltam kifürkészni, mi is fog történni ezután.
– Nem gondoltam volna, hogy csak azért eljössz Párizsig, hogy ne halljalak, drága Susy!
Egy ritmust kihagyott a szívem. Szinte biztos voltam abban, hogy Echo tud arról, hogy megtaláljuk a módját annak, hogy elpusztítsuk, de erről szó sem volt. Echo nem hallott bennünket, túlzottan messze voltunk a tengertől.
– Csak azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, hogy a szerződés továbbra is áll.
Echo előkapta miniszoknyája zsebéből az összegöngyölt papírköteget, mint egy varázsló.
– De úgy döntöttem, hogy megváltoztatom a feltételeket. Valójában rettenetesen élvezem a kis kalamajkát, amit magatoknak okoztatok. Utazás közben hallottam, hogy még a rendőrség is keres titeket! – hangosan felnevetett. – Új szerződést fogunk kötni! Hogyha rendesen végigolvastad volna az előzőt, akkor láthattad volna, hogy a szerződésszegés azt vonja magával, hogy én, Echo – mutatott magára. – Megváltoztathatom a feltételeket. Épp ezért rohantam idáig, hogy ezeket megtehessük.
– Mik lennének ezek a változtatások? – kérdeztem bizonytalanul.
Echo szája ördögi mosolyra húzódott.
– Bevallom, hogy mostanra sokkal izgalmasabbnak találom az életedet, így úgy döntöttem, hogy minden péntek este birtokba fogom venni a testedet. Emellett nem foglalkozom többé Trevor megbűvölésével, úgyis borzalmasan hálátlan voltál ezzel az ajándékkal kapcsolatban. Ez mindent sokkal egyszerűbbé fog tenni. Még egy nagyon fontos kitételem lenne: holnap délre el kell tűnnötök Párizsból, és kiválasztani bármely tengerparti települést. Hogy lásd kegyességemet, nem kötöm meg, hogy ennek melyik országban kell lennie.
– És mi történik akkor, hogyha nem leszünk a tengerparton?
Echo felemelte az egyik ujját.
– Ez benne a legszebb: akkor Trevort magammal viszem a tenger mélyére. Nem szórakozok tovább hülye gyűrűkkel.
Trevor széke hirtelen eltávolodott mögülem, nem éreztem többé teste melegét, de újra láttam gondterhelt, lefehéredett arcát. Echo egy határozott mozdulattal Trevor mellkasára helyezte a kezét, pontosan a szíve felé, mire fiatal arca egy pillanatra eltorzult a fájdalomtól, majd fojtottan felordított. Echo lehúzta a Trevor pólóját, ahol egy kígyó alakú tetoválás jelent meg a bőrén.
– Úgy érzem, hogyha a tanár bácsi élete lesz a tét, akkor sokkal engedelmesebb leszel.
Nyeltem egy hatalmasat, igyekeztem nem gondolni a táskámban lapuló bronztőrre.
– És meddig tart a szerződés?
– Ezt teljes mértékben én határozom meg – vigyorodott el újra ördögien, majd mellém lépett. Erősen megragadta a jobb vállamat, amelyben égető fájdalom gyúlt. Echo keze vörös lett a véremtől, tenyerét a fehér szerződés lapjára illesztette, amely hirtelen világítani kezdett az esti sötétségben, majd eltűnt a semmiben.
Bernard szája először tátva maradt, majd egy halk „baszki”–t hallatott. Valószínűleg ő is félt Echótól, hiszen még sohasem fogta be a száját két percnél hosszabb időre. Echo figyelmét egy pillanatra magára vonta Bernard. Odalépett a fiúhoz, majd óvatosan végigsimította az arcát.
– Nemsokára péntek. Akkor majd szórakozunk – mosolyodott el, mire végigfutott a hideg a hátamon.
– Remélem, érthetőek a szabályok. Holnap délben legyetek a tengerparton. Most mennem kell. Nem bírom ezt a szárazságot – legyezgette meg az arcát színpadiasan. – Au revoir!
Echo pillanatok alatt eltűnt a semmiben. A kötelek felszabadultak a kezünkről, így mindannyian vad dörzsölgetésbe kezdtünk.
– Basszátok meg, hogyha ezt nem látom a saját szememmel, akkor nem hiszem el! – szólalt meg Bernard. – Be kell szívnom, hogy jobban érezzem magam.
Trevor arcára azonnal kiült a düh.
– Nem hallottad? Takarodni kell a tengerpartra, mert különben ez a menő vízikígyós tetkó elintéz örökre!
Óvatosan dörzsölgetni kezdtem a karomat. Nem mertem semmi különöset mondani, féltem, hogy Echo még a közelben van. Éppen tervezgetésbe akartam kezdeni, amikor megláttam a félhomályos szobában a kék fények táncát, amíg a fiúk a háttérben vitatkoztak, addig gyorsan az ablakhoz futottam. Az utcán anyám, apám és Trevor csodálatos barátnője szállt ki a rendőrautóból.
– Itt vannak a rendőrök! – ordítottam fel.

–22–

– Itt vannak a barátaid… – mondtam Bernardnak, aki még mindig a fejét fogta.
– Barátai a tökömnek. Ők a sors mocskos keze, ami most éppen azon van, hogy letépje a golyóimat.  Ha ezek minket így itt találnak, engem kirúgnak, lecsuknak, tönkretesznek. Aztán jön az anyám, aki megöl. Aztán felpofoz. Aztán a maradványaimat sóval szórja be, és megeteti a sirályokkal.
– Fogd már be! – kiáltott rá Trevor. – Sikerült felfognunk, hogy szarban vagy, de emlékeztetnélek rá, hogy, ha ezek ideérnek, engem bevarrnak gyerekrablásért és pedofíliáért, aztán elvisz magával egy őrült csaj a tenger fenekére.
– Vitatkoznék, hogy melyik a rosszabb a szirén vagy az anyám, de a lényeg, hogy tipli van. Kislány szedd össze a cuccotokat egy hátizsákba, dobálj be kaját is meg egy pár doboz sört. Én addig bereteszelem az összes zárat az ajtón, az talán visszafogja őket kábé három percre.
–Csodás, és aztán? Felmegyünk a tetőre, jelzünk Batmannek, és ő majd megment minket? – morogta Trevor.
Soha nem láttam még ilyen feszültnek, mondjuk valószínűleg én is az lettem volna, ha kijelöl magának egy kissé labilis és nem kissé vérszomjas szirén.– Oké, lúzerkéim, kövessetek – mondta Bernard, és elindult a hálószobája irányába. Felvontam a szemöldököm. Csak remélni tudtam, hogy nem valami orgiával akarja vigasztalni magát, de hál’ istennek nagy ívben elkerültük az ágyat (óriási, királyi méretű ágy, gyűrött szatén lepedővel és a kovácsoltvas fejtámlán fityegő bilinccsel). Pislogtam egyet, de inkább nem kérdeztem semmit, és nem is gondoltam bele, hogy mit keresett a munkaeszköze ennyire nem rendeltetésszerű helyen. A gardróbszekrény mellett megálltunk, Bernard elégedetten vigyorgott.
– Mi van, megszöktetsz minket Narniába? – kérdezte Trevor idegesen.
– Heh? – mondta Bernard, és a falat borító lambériát tapogatta. – Csitt egy kicsit, keresem a bejáratot.
Legszívesebben a fejemet vertem volna a falba. Ez tényleg megkattant. Már éreztem a törvény forró leheletét a nyakamon, amikor Bernard diadalittasan felkiáltott. Aztán kinyitotta a falat.
– Mi a...– morogta Trevor, ahogy Bernard berángatta egy nagyon rosszul megvilágított lépcsőházba.
– Mi lenne, tanulatlan barátom? Titkos lépcsőház. Egy nagyon híres kurtizán lakott itt, és nem mindenki nézte jó szemmel az... üzleti tevékenységét, ezért kénytelen volt így leplezni a hozzá bejáró uraságokat. Nem véletlenül csengettem ki ennyit ezért a lakásért. És milyen jól jött, amikor intimebb viszonyba keveredtünk Madame Martinnel. Aztán sajna lecserélt valaki gazdagabbra. Vagy fiatalabbra. Már nem emlékszem. Tragikus sztori – mondta röhögve.   Mondjuk, azért még jóban vagyunk. Remélem, most is segíteni tud.
Az ajtót óvatosan becsuktuk magunk után, és én csak remélni tudtam, hogy elég gyorsan eltűnünk az épületből, mire a rendőrüknek eszébe jut, hogy a többi lakást is átkutassák.
– Meg is jöttünk! – mondta Bernard vagy három emelettel lejjebb, és berobbant egy díszes hálószobába, ami éppen használatban volt.
– Nahát, Bernard! – mondta egy negyvenes nő, akiről feltételeztem, hogy Madame Martin, kikukkantva a hozzásimuló srác válla fölött. – Quelle... surprise. Minek köszönhetem látogatásod ezen a kissé szokatlan órán és nagyon alkalmatlan pillanatban. Oké, Henri most kicsit állj le, nem látod, hogy épp társalgok? – szólt rá a srácra, aki nem zavartatta magát a jelenlétünkben sem.
– De cherie... – morogta Henri elégedetlenül.  – És különben is, hogy kerül ez a két pojáca meg egy kölyöklány a hálószobád közepére?
Kölyöklány? Hát megáll az eszem, morogtam magamban, de a jelenet annyira bizarr volt, hogy hamar túlléptem a megjegyzésen.
– Bocsi Charlotte, ha valami nagyon izgalmasat szakítottunk félbe, – kezdte Bernard vigyorogva – de nyakunkon a rendőrség.
– De hát drága Bernard, azt hittem, te vagy a rendőrség! – mondta Madame Martin színlelt felháborodással.
– Ez most elég hosszú történet. A lényeg az, hogy el kéne tűnnünk a házból lehetőleg gyorsan és valamiféle álruhában.
– És miért gondolod, hogy segítek? Rám törtetek egy kellemes pásztoróra közepén, egy puszit se adsz, be se mutatod a jóképű ismerősödet…
– Utólag mindent megmagyarázok, esküszöm, de ez most nem éppen a legalkalmasabb idő egy teadélutánra. Igazából a te érdeked is, hogy minél előbb eltűnjünk innen, különben még titeket is bevisznek bűnpártolásért…
– Nahát, ifjú Bernard, te fenyegetsz engem? – kérdezte vészjósló hangon Madame Martin. Kikelt az ágyból, mondanom sem kell tök meztelenül, és megállt Bernard előtt. A srác csak nyelt egyet, én meg becsuktam a szemem, mert akármi is történt Trevorral, még mindig feszélyezett a pucér testek látványa.
– Nem, nem Charlotte, csak úgy mondtam – mekegte Bernard.
– Helyes, jobb szeretem, ha a fiúcskák kedvesek velem – kacagta a nő, aztán a hangból ítélve megpaskolta Bernard fenekét. Úgy döntöttem, túllépek a prüdérián, és inkább nyitott szemmel követem az eseményeket elvégre az én életem is a tét. – Jól van, nem bánom, segítek nektek. De elvárom, hogy utána kamatostul megháláld a jószívűségem!
Egy percig csak járkált körbe a szobában, magára kapkodván a ruháit. Megesküdtem volna, hogy hallottam, ahogy három emelettel feljebb a sok rohamcsizmás lábtól reng a padló.
– Na, kislány, te vedd fel ezeket –fordult hozzám hirtelen, és a kezembe nyomott egy csomó cuccot.
– De hát azok az én ruháim! –tiltakozott Henri az ágyból. Szinte el is felejtettem, hogy ő is ott volt.– Ugyan, kedves, neked még egy darabig nem lesz rájuk szükséged – búgta Madame Martin, aztán kicsapta a szekrényét, és Trevor és Bernard kezébe nyomott egy–egy estélyit.
– De hát ezek a te ruháid! – tiltakozott Bernard.
– Így van. Senki nem gyanakodna két nőre meg egy kisfiúra.
– Hogy mi? – fakadtunk ki egyszerre.
– Nem kell rám hallgatni, ha ti jobban tudjátok… Tessék, masírozzatok egyenesen az üldözőitek karjába, mit bánom én! – mondta a nő sértetten, mire mi mind behúztuk a nyakunkat, és vártuk a további parancsokat.
– Ti ketten, nyomás az öltözőszobámba, találtok parókákat is! Barnát vigyetek, az volt a legolcsóbb. Én addig megnyírom a leányzót.
Tiltakozásra nyitottam volna a számat, de tudtam, semmi értelme, úgyhogy inkább hallgattam. A hajam volt az egyetlen dolog, amit igazán kedveltem magamon. Nem volt semmi extra, de egészségesen fényes volt, és olyan szépen hullámzott. Mindegy, majd visszanő.
– Előbb a fodrászkodás, aztán átöltözhetsz! – mondta, és lenyomott egy székbe a fürdőszoba tükör előtt. – Ha nem mocorogsz, pár perc alatt kész.
Kegyetlen gyorsasággal, és pontossággal nyírdosta le a tincseim, és nagyon rövid időn belül, tényleg úgy néztem ki, mint egy tini fiú. Egy egész helyes tini fiú. Mielőtt időm lett volna szerelembe esni saját magammal, Madame Martin félretolt, hogy összesöpörje a lehullott hajat, én meg felöltöztem Henrinak. Egész jó ízlése volt ruhák terén, bár a modora hagyott némi kívánnivalót maga után.
A hallban két ízlésesen, bár kissé erőteljesen sminkelt nővel találtam szembe magam.
– Azért ellestem pár trükköt a nővérkémtől – mondta Bernard büszkén. – Még jó, hogy borotválkoztam reggel, szarul néznék ki borostás nőnek.
– Ez mind igazán csodálatos, de hogyan tovább? – kérdeztem.
– Keresünk valami tengerparti helyet – mondta Trevor.
– Jó, mi van a legközelebb?
– Hát, Normandia például, de oda tuti, nem megyünk, ha csak nem akarsz partra szállni. Ha-ha. Ott olyan hideg a víz, hogy befagy a seggünk.
– Nem nyaralni megyünk, Bernard – sziszegte Trevor.
– Nyaralás, nem nyaralás, én oda nem megyek.
– Micsoda egy primadonna – csóválta a fejét Madame Martin.
– Na, induljatok lefelé a titkos lépcsőn a garázsba, elviszlek titeket a legközelebbi metrómegállóba, aztán addig kitaláljátok, hogy mit tesztek.
– Van egy vonat Cannes–ba, negyven perc múlva – szólalt meg hirtelen Bernard, aki a telefonját pötyködte, miközben vonultunk le a lépcsőn, és mindeközben, úgy lépkedett a magas sarkújában, mint aki egész életében ezt csinálta. – Persze, a Gare d’Austerlitzről megy, ami a város másik vége. Bár legalább kellően logikátlan lépés ahhoz, hogy bárki arra következtessen, hogy odamegyünk. Már meg is terveztem az útvonalat. Csak a jegyet kell majd helyben kápéban megvenni, mert mostanra már biztos figyelik a bankkártyánkat. – A hangjában vidámság és elszántság csengett.
– Téged amúgy ennyire nem zavar, hogy kockára teszed a munkád, a szabadságot, az életed? – kérdeztem hitetlenkedve és kissé bosszúsan. Míg nekem az életem szélsebesen hullott darabokra, Bernard szinte élvezte a kalamajkát.
– Ugyan, itt a nyár, már vágytam egy kis kalandra. És én régebb óta ismerem Trevort, mint te. Csináltunk egy–két rázós dolgot fiatalkorunkban, de ha Trevor ott volt, sose féltem, mert tudtam, valahogy megoldjuk.
Ezen akár meg is hatódhattam volna, de nem volt idő, mert megérkeztünk a ház alatt elterülő mélyparkolóba.
– Ezt pár éve ásták ide, jó nagy munka volt. Azt hittem, összedől a ház. De legalább nem a főútra nyílik a kijárat.
– Na, nyomás az autóba – mutatott Madame Martin egy Mini Cooperre. – Kicsit szorosan lesztek, de majd összesimultok.
Bepréselődtünk a kocsiba, majd szélsebesen kivágtattunk a parkolóból. Csak, hogy egy rendőrautóval találjuk szembe magunkat. Egy fiatal rendőr kopogtatta meg az ablakot.
– Jó estét, Charlotte. Hová ezen az estin órán? Szép ruha egyébként – mondta a srác olyan hangon, amiből bárki kitalálhatta volna, hogy ismerik egymást. Elég közelről.
– A két kedves barátnőm hivatalos egy buliba a Latin negyedben, csak beugrottak hozzám, hogy összeszedjék az unokaöccsüket. Én babysitterkedtem.
Nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne hördüljek fel, de valahogy sikerült.
– Hát jól van. Nem láttad Bernardot amúgy? Miatta van ez az egész hacacáré! – mondta a rendőr, és gyors pillantást vetett ránk.
– Délután beugrott szólni, hogy majd néha locsoljam meg a virágait. Azt mondta, elmegy nyaralni, mit is mondott, hová…– csettintett az ujjaival.
– A Pireneusokba? – mondtam olyan rekedten és fiúsan, ahogy csak tudtam.
– Igen, oda. Okos fiú vagy te – csicseregte Madame Martin.
– Á, a Pireneusokba. Köszönöm, Charlotte. Csodás vagy, mint mindig.
Ahogy kikanyarodtunk az utcából, Madame Martin letörölt egy izzadtságcseppet a homlokáról.
– Elvihetnélek titeket a pályaudvarra, de nem teszem, mert szegény Henri már biztos unatkozik. Kiraklak valahol a Concorde metróállomásnál, onnan elkavartok a Gare d’Austerlitzre, aztán adieu Párizs.
Meg kell hagyni Madame Martin is elég dinamikusan vezetett, de korántsem volt olyan halálfélelmem, mint Bernarddal a volán mögött. Jó ötletnek tartottam, hogy vonattal megyünk, ráadásul egy elég váratlan úti céllal. Talán egy időre lerázzuk az üldözőinket. Elég gyorsan elértünk a pályaudvarra, minden nagyobb atrocitás nélkül. Két fél részeg srác beszólt Bernardnak, de amikor a nagyestélyibe burkolt srác kiosztott nekik két balegyenest, már nem viccelődtek tovább. A hátizsákból előhalásztam a pénztárcát, és összekapartam annyi pénzt, hogy kiperkáljam a három last minute jegy árát. A hölgy hosszasan morgolódott azon, hogy éjnek évadján is dolgoznia kell, mert a nyárra megsűrűsítették a vonatok számát. Éjjel vonatozgatni, ki hallott már ilyet?Kétemeletes gyorsvonattal mentünk, ami reggelre ért le a tengerpartra. Így az éjszakát békésen a vonaton tölthettük. A fiúk az első adandó alkalommal átöltöztek a mosdóban, aztán elfoglaltunk egy négyes ülést. Üdítően csend volt. Bár sosem tudtam vonaton aludni, most olyan kimerült voltam, hogy rögtön elnyomott az álom. Trevor fejével a vállamon ébredtem arra, hogy a napfény a szemembe tűz és pálmák szegélyezte út mellett robogunk be a városba. Amikor lekászálódtunk a vonatról, megcsapott a naptej és a sülő croissant édes illata. Ha nem az egész életem és Trevor testi épsége lenne a tét, úgy éreztem volna, hogy életem legjobb nyaralása kezdődik.

–23–

Dél előtt tíz perccel a tengerparton hunyorogtunk a tűző napsütésben. A hajnal könnyed illatát és a frissítően hideg szellőt elsodorta a harmincöt fokos kánikula, amitől olyan nehéznek éreztem az angol időhöz edződött tagjaimat, mint az ólmot. Bernard fürdőnadrágra öltözött és egy átlátszó, zöld levelekkel borított alkoholos koktélt szopogatott. Trevor kókadtan ült, közel a tengerhez, mintha azon gondolkodna, hogy milyen is lenne ott leélni az élete további részét. Egyelőre nem kerestünk szálláshelyet, csak a tengerpartra igyekeztünk, majd az egyik büfében bőségesen megreggeliztünk. Napok óta először nem loholt a sarkunkban senki, így kiszállt a testemből az erő, és átadta a helyét a fáradtságnak. Semmire se vágytam jobban egy elsötétített szobánál, ahol át akartam aludni legalább egy fél napot. Szerencsére aznap még csak kedd volt, a péntek biztonságos távolságban pihent a horizonton.
Kinyújtottam a lábam a puha homokon, és hagytam, hogy magával sodorjon a sós, tengeri szellő. Csak egyszer voltam azelőtt Dél–Franciaországban. A szüleim nem igazán bírták a meleget, és általában mindig ugyanabba a tengerparti nyaralóba mentünk el, amit annyira untam, aztán mégis megváltoztatta az életem. Azt hiszem, ez már kijelenthető volt. Soha többé semmi sem lesz ugyanolyan.
Résnyire nyitottam a szemem. Trevort fürkésztem, aki ujjaival csendesen köröket írt a homokba. Még Bernard is kevesebbet beszélt. Fáradtak voltunk. A gondolataim egyik problémáról a másikra pattogtak, de Echo, a rendőrség és a szüleim közül a Trevorral kibontakozó kapcsolatunk kötette le legjobban a figyelmemet. Titokban hosszasan néztem szabályos vonásait. Halvány bűntudatom volt, amiért ekkora kalamajkába sodortam csak azért, mert hoztam egy bugyuta döntést.
A kezembe vettem egy marékkal a selymes, forró homokból, majd kicsorgattam az ujjaim között. Közelebb akartam ülni Trevorhoz, megkérdezni, hogy érzi magát, amikor felélénkült a puha, tengeri szellő. A homok támadást indított a szemem ellen, ezért szorosan becsuktam. Amikor kinyitottam, akkor teljesen kiürült a part. Csupán én, Bernard és Trevor maradtunk, no meg persze Echo, aki a hullámokból lépkedett elő. Továbbra is Bernard barátnőjének alakját viselte magán.
– Látom, végre engedelmeskedtek a kéréseimnek – mosolygott ránk. – Nem is fogom sokáig rabolni az időtöket. Élvezzétek szépen ezt a csodálatos francia napsütést! Bevallom, még szívességet is tettetek, hogy átszöktetek ide! Hát mennyivel jobb ez, mint az a brit szürkeség!
A szívem azonnal hevesebben dobogott Echo látványától, Trevor egy lépést hátrált, majd legnagyobb meglepetésemre megfogta a kezemet, ami egyetlen pillanatra sem nyugtatta le az idegeimet.
– Ne feledd, Susan, hogy péntek este találkozunk! – tekintete azonnal a hatalmasra tágult, kék szemű Bernardra vándorolt, aki az eltűnt embereket fürkészte a parton.
Echo egy lépést közeledett Bernard felé, majd lassan végigsimított arcán. Megnyalta a száját. Nyelvét csupán egyetlen pillanatra láttam, de megesküdtem volna rá, hogy tengerkék színe volt, mintha egy festős nyalóka fogta volna be.
– El sem hiszed, milyen jót fogunk szórakozni péntek este!
A lebénult Bernard kilöttyintette koktéljának egy részét a földre, Trevor pedig úgy megszorította a kezem, hogy szinte megfájdult. Újra feltámadt a szél, a felforrósodott bőrömet úgy simogatta, mint a lágy selyem.
Pillanatokon belül visszazökkent a tengerpart a helyére. Az emberek napkrémmel kenték magukat, kisgyerekek kacagva menekültek a hullámok elől, mi pedig úgy álltunk a forró homokban, mint akiket megbabonáztak.
– Most komolyan! – szólalt meg Bernard, majd újra beleszippantott a koktélba. – Ezért kellett ennyire sietnünk ide?
Legnagyobb meglepetésemre Trevor azonnal odalépett legjobb barátjához, majd erősen megragadta a karját.
– Hogyha bármit is csinálsz Susannel pénteken, akkor kicsinállak! Érted, hogy kicsinállak?
Kikerekedett a szemem, majd gyorsan a fiúk között termettem.
– Nem látjátok, hogy ez a célja? Azt akarja, hogy nálunk is legyen balhé, és akkor sokkal jobban szórakozik!
Trevor a hajába túrt, majd legyezni kezdte magát a pólójával.
– Rohadt melegem van és nagyon fáradt vagyok. Ki kell aludnunk magunkat valahol.
– Egyetértek, haver! A péntek még messze van – szélesen elvigyorodott, majd egy hatalmas, tengerparti szálló felé biccentett. – Szerencsére mindenhol vannak ismerőseim!

Este tizenegykor kászálódtam le a luxusszálloda második emeletéről, ahol egy közös apartmanban tartózkodtunk a fiúkkal. Saját szobám volt, a fiúkkal közös fürdővel és egy nappalival, a szobám erkélye a tengerre nézett és a szálloda medencéjére, amely estére kékes fénnyel világított. Mint kiderült Bernard nagybátyja szállodákban utazott, ezért bárhol meg tudott szállni kedvezményes kártyával nevetséges árakon.
Odalent csupán pár ember lézengett, ezért azonnal helyet is foglaltam az egyik műanyag napozószéken. A fejem nehéz volt a majdnem tízórás délutáni alvástól. A hajam azonnal hullámos lett a párás, sós levegőtől. A nyáreste illata megtöltötte az orromat, ellazította kipihent tagjaimat. Nem akartam gondolkodni, csak nézni a pár fényes csillagot az égen.
– Felébredtél? – kérdezte Trevor, mire erősen összerezzentem. Azonnal a kezembe nyomott egy jéghideg üdítőt, amit hálásan bontottam fel.
– Kialudtam magam.
– Én is – mosolyodott el. – Egy fokkal jobban érzem magam, hogy még nem vitt el ez a hülye szirén a tenger mélyére.
– Nem is fog – mondtam magabiztosan, miközben a szemét kémleltem, amiben táncoltak a medence kékes fényei. Nagyot kortyoltam a narancsos üdítőből, és azonnal tisztábbnak éreztem a fejemet.
– Nem akarsz fürdeni? – kacsintott rám.
– Nincs is rajtam fürdőruha – nevettem fel, mire Trevor körülnézett. Senki sem volt odalent egy távolban sétáló párocskát leszámítva.
– Kit érdekel?
Igazából engem nagyon is érdekelt: egy béna sportmelltartót viseltem és egy cicás bugyit, amit három napja nem cseréltem le. Figyelmeztettem magam, hogy másnap ruhákat kell vásárolnom a nem tervezett nyaraláshoz. De nem volt időm ellenkezni. Trevor levetette a pólóját, majd a rövidnadrágját is, és hatalmas csobbanással a medencébe vetette magát.
Nem gondolkoztam tovább, előbányásztam az új, féktelen Susant, levetettem ütött–kopott trikómat és rövidnadrágomat, majd csatlakoztam a hűs, tiszta vízbe Trevor mellé. Felfeküdtem a víztükörre, onnan néztem a csillagos eget, kizárva mindent magam körül. Trevor óvatosan megfogta a derekamat, majd magához húzott.
– Tudod, mire gondoltam, amikor Echo azt mondta, elvisz?
Megráztam a fejem, először nem akartam elrántani a tekintetemet az övéről.
– Először is arra, hogy megszabadulnék a rendőrségtől meg az iskolai gondoktól, de aztán eszembe jutott, hogy nem akarok. Miattad nem akartam.
A szívem kihagyott egy ütemet, majd újra megiramodott a mellkasomban, amikor Trevor újra megcsókolt. Lassan, selymesen, mint egy simogató nyári koktél. A szájában éreztem a narancs ízét, miközben átkaroltam a lábammal a derekát a víz alatt. Az arcom felforrósodott a hűs medence ellenére is.
– Nem bűvölt meg a tetoválás? – nevettem fel, de lesütöttem a szemem.
Trevor megrázta a fejét, de tekintete komoly maradt.
– Elalvás előtt sokat gondolkoztam. És eszembe jutott, hogyan tudnánk megszabadulni Echótól.
Ránéztem Trevorra újra, de a szívem nem akart lenyugodni. Továbbra is olyan közel voltunk egymáshoz, hogy éreztem bőre kipárolgását.
– Nagyon kockázatos, de egyedül ez működhet – folytatta szárazon. – Akkor kell megölnünk, amikor benned van.

–24–

A napfény és klórszagú medence vízén ringatóztam, és eszelősebbnél eszelősebb elméleteket gyártottam. A leghajmeresztőbb talán az volt, hogy igazából mégis meghaltam, és ez most a purgatórium vagy a Paradicsomnak álcázott pokol. Nem mondom, hogy épp felhőtlen volt a kedvem, de koránt sem aggódtam annyira, mint ez ebben a helyzetben egy normális embertől elvárható lett volna. Én, aki egy matekdolga előtt is nyöszörögtem a gyomorgörcstől, és nem bírtam mást enni csak zabkását, most meg szemrebbenés nélkül tömtem magamba a szálloda svédasztala által kínált dolgokat. Egyik vacsoránál még egy osztrigát is megkóstoltam, mert Bernard addig piszkált vele, amíg mar meguntam a szívatását. Undorító volt. Majdnem vissza is köszönt az ebédem többi részével együtt, de aztán erőt vettem magamon. A fiúk bezzeg úgy tömték magukba a tengergyümölcseit, mint valami egyszerű fish and chipset.
– Hehe, ez afrodiziákum– röhögte Bernard, miközben átvigyorgott a sok kaja fölött a pultos lányra.
– Áruld már el, hogy voltatok ti legjobb barátok? Ez egy igazi idióta – suttogtam Trevor fülébe. Rám sandított a sűrű szempillája alól, és szinte magam egy citromcsepptől remegő pucér osztrigává váltam.
– Fiatalon én is elég… bohó voltam, drága Susan – mondta végül.
– Mert most olyan borzasztóan öreg vagy – csóváltam a fejem.
Ha másra nem is volt jó az itt töltött idő, a francia tudásom csodás fejlődésnek indult, gyorsabban, mint a poros iskolai órákon. Sikerélmény volt, hogy egyre többet megértettem az emberek pergő beszédéből. Megfontoltam, hogyha ezt a kalandot túlélem, komolyan ráfekszem a nyelvtanulásra, mert végre találtam valamit, amiben jó vagyok. Két évvel ezelőtt, amikor a szüleim elküldtek egy másfél hetes busztúrára Provence–ba, egész jól belerázódtam, kár, hogy tudtam, hogy nem azért fizettek be, mert a javamat akarták, hanem mert meg akartak szabadulni tőlem. Emlékeztem a levendulamezők édes illatára, és a kabócák duruzsolására. Akkor még nem voltak barátaim, és egyedül, az mp3–am zenéjébe burkolózva róttam az utcákat. Most volt társaságom, két helyes bár kissé őrült srác, de nyakamban lihegett egy vérszomjas természetfeletti lény is. Miért nem lehet az élet egy kicsit egyszerűbb?
Csütörtök délutánra hirtelen fojtogató lett a fiúk társasága. Nem volt egy négyzetcentiméter sem a szobában, ahol ne lehetett volna a jelenlétüket, és valahogy nem tudtam olyan messzire menni tőlük, hogy szabadnak érezzem magam. Milyen hosszú ideig csak panaszkodtam a magányra, gyűlöltem, de közben a társammá vált, és a bőrömbe ivódott, mint egy saját márkájú parfüm. Hirtelen elviseletlenül sűrűvé vált a fiúk aftershave illata és a koktélok mentaleveles édessége. Ki kellet szabadulnom.
A srácok délutáni sziesztájukat töltötték, jobbra–balra hortyogtak egy pálma árnyékában, én meg fogtam magam, és kiosontam a szállodából. „Elmentem, majd jövök”, hagytam egy post–iten szűkszavú üzenetemet. Nem mondtam, hogy hová megyek, és mikor jövök vissza, egyrészt mert nem akartam, hogy utánam jöjjenek, másrészt, mert magam sem tudtam a válaszokat. Csámborogni akartam egyedül, és felfedezni a várost. Erre nem lett volna lehetőségem, amikor a fiúk ébren vannak, mert Trevor olyan hévvel vigyázott rám, mint valami mogorva őrkutya. Egyrészt jól esett a gondoskodása, másrészt viszont furcsa volt, azután, hogy csak pár napja azt javasolta, hogy akkor kéne megölnünk Echót, amikor az én testemben van. Ennek a tervnek azonban szerves része volt egy kifejezetten hegyes bronztőr, amit valahogy nem kívántam közelebbről megismerni. Kellett lennie valami más megoldásnak.
Felszaladtam a szobánkba, a fürdőruhámra húztam egy farmersortot, meg egy vékony fehér pólót, aztán felkaptam a hátizsákom, és elindultam. Az ajtóban még elgondolkodtam egy pillanatra, és végül kiraktam a mobilom a szekrényre. Nem akartam, hogy pánikszerűen hívogassanak. Tudtam, hogy valószínűleg óriási letolást fogok kapni, de az majd legyen a jövőbeli Susan problémája.
Először gondoltam veszek magamnak valami könyvet, hogy tovább fejlesszem nyelvtudásom, na meg, hogy ne unjam magam halálra. Már kiolvastam az összes színes, szállodai fényes papíros magazint. Úgy tűnt, itt a nyaralók nem igen vágynak intellektuális élményekre, mert majdnem egy órámba telt mire találtam egy könyvesboltot. Az is akkora volt, mint a szállodai szobánk fele, de legalább volt. Összekapartam a zsebemből az aprót, és vettem magamnak egy olcsó, nyári lányregényt. A dolog bűnös boldogsággal töltött el, bár nem igazán tudtam, miért. Először békés olvasóhelyet akartam találni, de aztán furcsa gondolat lett úrrá rajtam.
Olyan rég voltam templomban. Anyám megrögzötten vallásos volt, és minden vasárnap reggel, ahelyett, hogy délig pizsamában ténferegetem volna, a legszebb ünneplőmben vonultunk az istentiszteletre. A lelkész fiatal volt és nagyon jó fej, mindig kedvesen beszélt, modern problémákról és bibliai bölcsességekről, és szeretetre és megbocsájtásra buzdított. Sokszor elgondolkodtatott, amit mondott, de arról nem győzött meg, hogy valahol a felhők fölött az atmoszférában lakik egy olyan lény, aki mindent mindenkinél jobban tud. Mégis most hirtelen olyan egyedül éreztem magam, és tudtam ezen csak egy templom hűvös gyertya és régi fa illatú levegője segíthet.
Előhalásztam hát a térképem, és elindultam Isten legközelebbi lakhelyéhez. Legnagyobb meglepetésemre ez egy anglikán templom volt, nagyon kreatívan a szentháromságnak szentelve. Pont olyan volt, mint a modern anglikán templomok többsége: csúnya, szögletes és funkcionális. Nem erre vágytam.
Újra kicsaptam a térképem, és böngésztem tovább. Megakadt a szemem az Église Notre–Dame des pins, amit magamban „fenyves miasszonyunknak” fordítottam, nagyon furán hangzott, de érdekesen is. Pont úgy, mint a következő úti célom. Elég sokat kellett gyalogolnom, de időm volt, mint a tenger, és legalább megmozgattam a sok heverészéstől eltunyult lábamat. Közben azon elmélkedtem, hogy miért van az, hogy a természetfeletti erők közül mindig csak a rossz és a gonosz jelenik meg és garázdálkodik a világban. A horrorfilmek is tele vannak démonokkal meg egyéb pokoli szerzetekkel, akik mindig körberöhögik a szerencsétlen embereket, akik próbálkoznak a kis Bibliájukkal meg a szenteltvízzel. A jó erőknek úgy látszik nincs túl nagy hatalma. Olyat sose hallottunk, hogy hirtelen megjelent egy angyal, és addig el nem ment, amíg a háztartásban mindenki boldog volt, a szülőknek jó munkája lett, a gyereket nem macerálta senki az iskolába és mindennek tetejébe kifizették a jelzáloghitelt is. Nem, nem. Az ember mindig magára maradt a sötétség erőivel szemben.
Ezekkel a roppant vidám gondolatokkal tértem be a templomba. A tömjénszagú félhomály lenyugtatta a lelkemet, és amikor leültem a kemény faragott padra, minden gondom elpárolgott. Talán erre volt szükségem, egy kis csendre és egyedüllétre, hogy magamba nézhessek, és feltöltekezhessek. Ahogy csodáltam a színes üvegablakokon beszűrődő fény, úgy éreztem, ide Echo se nyúlhat utánam.
Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy egy naptól cserzett arcú öregasszony szúrós szemmel méreget. Lehet, kicsit túl nyáriasan voltam öltözve egy templomhoz, de ilyen rekkenő kánikulában ezt csak megbocsájtják a szentek. Ők lehet megbocsájtottak volna, de az öregasszony viszont nem. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy szélsebesen elindul az irányomba, aztán megáll mellettem.
– Venez, venez – suttogta sürgetően, és megragadta a karom. Hirtelen kirázott a hideg. Már egy templomban sem lehet biztonságban az ember? Megfordult a fejemben, hogy talán Echó az, aki kihasználja az alkalmat, hogy nincs itt Trevor és Bernard, és elragad magával. De a házsártos öregasszony alakja valahogy nem illett az eddigi imidzséhez. Nem gondoltam volna, hogy hetven év felett valaki ilyen szélsebesen tud suhanni, ráadásul úgy, hogy egy kapálózó tinédzsert vontat maga után, de ez a nő, minden elképzelésemet felülmúlta. Annyit tudtam kiszedni belőle, hogy a fiához visz, de hogy miért, az rejtély maradt számomra. Egyre jobban kezdtem meggyőzni magam, hogy boszorkány, és a szörnyszülött fiához akar adni feleségül.
Leértünk a tengerpartra a jachtok és halászbárkák közé. A néni viharcsattogáshoz hasonló élességgel kezdett kiabálni. Legnagyobb meglepetésemre görögül. Kisvártatva előkerült egy magas, sűrű fekete hajú fiatal férfi. Egy szál rövidnadrágot viselt és a napbarnított felsőtestét különféle tetoválások borították. A pánik mellett (hogy ezek itt furcsa szerv – netalántán lánykereskedők, és most ez itt a vég) az volt az első gondolatom, hogy ha ez a boszorkány szörnyszülött fia, csak kicsit fogok rúgkapálni, amikor feleségül ad hozzá. Ezen elszégyelltem magam, és éreztem, ahogy elönti a fejemet a pír.
– Ne haragudjon, kisasszony, jól van? – kérdezte a rejtélyes halász egy kis idő után.
–Hát az attól függ – válaszoltam.
– Mitől?
– Hogy maguk kicsodák, és miért rángattak ki egy békés templom közepéről?
– Elnézést az édesanyám modora miatt, tudja milyenek az öregek, nehezen fogják vissza magukat, ha a fejükbe vesznek valamit. Én Iorgosz vagyok, az édesanyám pedig Pénelopé. Az öregasszony egy szúrós pillantással jutalmazta a hallottakat.
– Ez most furcsán fog hangzani, – kezdte Iorgosz – de anyám meg van győződve arról, hogy egy szirén érintését érezte magán. Nehéz ezt megmagyarázni, és valószínűleg őrültnek gondol minket, de sajnos kötelességünk kinyomozni az ilyen eseteket.
Erre pont nem számítottam.
– Miért? És mi van akkor, ha tényleg közöm van egy szirénhez? –kérdeztem.
Anya és fia összenézett.
– Ezek szerint anyám ösztönei még mindig tévedhetetlenek. Az Árboc és Lant szövetségének tagjai vagyunk, akik arra tették fel életüket, hogy leszámolnak a szirének gonosz ármányaival. Az alapítók Odüsszeusz és Orpheusz voltak, és évszázadok óta küzdünk a tenger eme sötét teremtényei ellen. –alátámasztásként megmutatta a karján végighúzódó tetoválást, ami egy stilizált lantot és egy árbochoz kötözött figurát ábrázolt. – Ma már nem sok szirén garázdálkodik szabadon a világon, hála az elődeink gondos munkásságának. Viszont akik életben maradtak, a legerősebbek és legrafináltabbak közé tartoznak. Azt gyanítom, hogy a kisasszony nyomra tudna vezetni minket.
Éppen szólásra nyitottam volna a számat, amikor ismerős hangok ütötték meg a fülemet. Megpördültem, és láttam, hogy Trevor és Bernard lohol felénk. Trevor arcán pánik és düh keveredett, és éreztem, hogy most következik életem egyik legnagyobb fejmosása.
– Susan, ezt mégis, hogy a francba képzelted? Ott hagysz minket csak úgy szó nélkül? A telefonodat nem viszed magaddal, hogy még véletlenül se tudjunk utolérni? És ha történik veled valami ?! Jézusom, de megijesztettél! Már egy órája rohangálunk a környéken… Ez egy nagyon rossz húzás volt, tisztára, mint valami idióta kamasz… pedig azt hittem, te érettebb vagy ennél.
Minden szava a lelkembe vágott. Nem vitatkoztam vele, mert tudtam, hogy igaza van. Csak lesütött szemmel bámulta a szandálos lábam, meg a lábujjamra tapadt homokszemeket.
– És ezek meg kicsodák? – kérdezte Bernard, akinek a hangjában még most is ott csengett a megszokott kaján vidámság.
– Talán egy reménysugár – mondtam, és bizakodva Iorgoszra néztem.

–25–

Péntek este egyedül ültem a medence partján. A vállam sajgott a lepirulástól. A brit időjáráshoz szokott bőröm nehezen viselte Dél–Franciaország klímáját. A szívem vadul lüktetett, miközben egyre gyakrabban néztem az órámra. Tíz perc múlva kilencet ütött a mutató, a nap izzón bukott le a horizonton átadva helyét a forró nyári éjszakának.
Csupán tíz percem volt hátra, aztán Echo fogta a lelkemet, és beszorította a testem egy apró, alig ismert szegletébe. Egyetlen félelmetes éjszakára tapasztaltam meg Echo irányítását, de az egész gondolat félelmetes érzéssel töltött el.
Visszaemlékeztem Trevor délutáni ölelésére, aminek tiszta, visszafogott arcszesz illata volt, és tudtam, hogy minden meg fog változni. Egész éjjel nem aludtunk. Bernard, Trevor, Iorgosz és Penelopé hosszan dolgozott a terven, hogyan is ejthetnénk csapdába Echót. Sajnos mindannyian egyetértettek abban, hogy úgy lesz a legegyszerűbb elkapni, amikor bennem lesz. Iorgosz szerint a szirének sokkal sérülékenyebbek, hogyha megszállnak egy emberi lényt, de manapság nem annyira az óvatosság vezérli őket. A férfi elmondása szerint Echo sok különleges, varázslatos képességét adja fel az emberi élvezetért cserébe, ezért pár órán keresztül annyi varázserővel rendelkezik majd, mint én magam.
A terv bombabiztosnak tűnt, éppen emiatt voltam lehangolt. Elkapjuk Echót, és visszatérhetek az unalmas, hétköznapi életemhez. Persze Trevorral nem leszünk együtt, miért is lennénk? A régi Susan visszatér. Az a Susan, akit megdobnak labdával az osztálytársai, miközben csendben olvas az iskola udvarán.
Mélyen magamba szívtam a sós levegőt, a hajam rettenetesen állt, mióta megszabadítottak a loboncomtól, a leégett vállam lassan barna színt kapott, de legbelül ugyanaz maradtam. Ugyanolyan kislányos rajongással gondoltam Trevorra, akivel együtt voltam egyetlen lopott éjszakám, aminek nem kellett volna sohasem megtörténnie. Valószínűleg soha többé nem is fog.
Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor kilencet ütött az óra, és percre pontosan elveszítettem az irányítást a testem felett.

A szemem ólomsúlyosnak tűnt, amikor kinyitottam a félhomályban. Csak a víz egyenletes csepegését hallottam a barlangban. A kijáratból némi fény szűrődött be, odakint láttam a végtelen tengert. A ruhám félig átázott, bent pár centiméternyi tengervíz mosta a bőrömet.
– Susan – szólalt meg egy nyálkás hang, mire összerezzentem.
A barlang belsejében ismeretlen alak állt. Sötétlila haja a derekát verdeste, kékes bőre megcsillant a kinti napfénytől és a szivárvány minden árnyalatában játszott. Előre nyújtott ujjai között úszóhártyák feszültek. Természetesen tudtam, hogy Echo az, a maga teljes valójában.
– Gondolom, rémisztő látványt nyújthatok így, hogy mára senkinek se loptam el az alakját, de úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy komolyan beszélgessünk.
Felkeltem a földről,  zorosan magam köré fontam a karomat.
– Tudok a kis tervetekről.
A szívem megiramodott. Az lehetetlen volt! Előző nap bűbájjal vontak körbe…megakasztottam a gondolataimat. A barlangon táncoló visszatükröződésekre figyeltem.
– Hogy is gondolhattad Susan, hogy nem tudok róla? – rázta meg a fejét, mire a hajából lógó algák cuppogó hangot adtak ki. – Már Párizsban is tudtam róla!
A barlang falán kékesen táncolt a tengervíz, a testemről lassan leolvadt a libabőr. A gondolatok összekeveredtek a fejemben.
– Tudok a bronztőrről meg a lopásról, de gondoltam, tovább játszom a játékunkat, hiszen olyan izgalmasak ezek a péntek esték. Ma mit fogunk csinálni együtt, drága Susan?
Echo elvigyorodott, ami láttatni engedte hiányos fogsorát. Nyálkás karjával végigsimított nedves bőrömön. Rettegtem, de ez jó volt, így kellett lennie.
– Csak legyünk túl rajta – szorítottam össze a szemem.
– Nem mondhatod, hogy az előző közös éjszakánkat nem élvezted! – súgta a fülembe, mire a testemen végigszaladt a libabőr.
– Menj, és csinálj, amit akarsz! – ordítottam úgy, hogy remegő hangom visszhangzott a falakról.
Echo elvigyorodott, majd egyetlen csettintéssel eltűnt a barlangból, amelynek bejárata akkor már nem a tengerre nézett. Egy ismeretlen erő nem engedett ki a kapun, ahonnan láthattam, hogy merre is halad Echo az én testemmel.
Tehetetlenül bámultam azt a világot, ami percekkel ezelőtt még teljesen az enyém volt.

Bernard megbabonázott tekintettel nézett rám. Echo fehér ruhába öltöztette a tőlem ellopott testet, mintha csak egy szökött menyasszony lennék. Nem értettem Echo ízlését, hogy miért éppen Bernarddal akart romantikázni, amíg Trevorral a vadulós estét választotta. De nem is akartam érteni semmit, éreztem és láttam mindent a barlang kijáratán, de nem gondolkodhattam. Csak a kezemet szorítottam olyan erősen ökölbe, hogy félholdakat vájt a tenyerembe a körmöm.
Szorosan fogtam Bernard kezét, miközben a puha tengerparti homok simogatta a talpamat.
– Mit szólsz egy parti étteremhez? – kérdezte Bernard bűbájtól ittas hangon. Jól csinálta, pontosan úgy, ahogy előző éjszaka megbeszéltük.
– Az csodás lenne – vigyorogtam, majd egyetlen mozdulattal megmarkoltam Bernard fenekét, aki meglepetésében felnevetett.
– A kis huncut – mondta, majd nyálas puszit nyomott az arcomra. Trevorra gondoltam, majd elűztem a gondolataimból. A barlang falán táncolnak a fények.
Egy csodálatos tengerparti étterem körvonalai rajzolódtak ki előttem. Asztal a homokban, rajta arany úszógyertyák lebegtek a lila üvegtálban. Míves körvonalú székek és jóféle francia bor foglalt helyet az abroszon.
Bernard úriemberként húzta ki a székemet, mire azonnal helyet foglaltam. Megérkezett Iorgosz , öltönyben öntötte ki a bort a poharamba, amit egy húzásra megittam.
– Bernard! Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen nagy romantikus vagy – vigyorodtam el.
A szívem hirtelen megiramodott. Minden a helyén volt, minden a legnagyobb rendben. A homlokomat a barlang nedves falára illesztettem, de nem éreztem a hűsítő felüdülést, csak a bor savanyú ízét a számban.
Meghallottam Trevor hangját. Nem akartam látni, mi történik, de nem tudtam, hogy ne nézzek oda. Újra kibámultam a barlang bejáratán. Tudtam, hogy a most következő öt percen múlhat az egész életem. Nem tudtam a fényekre figyelni, de már mindegy volt.
A dolgok előre elrendeltettek.

– Hogyha azt hiszed, hogy ezt megcsinálhatod, akkor nagyon tévedsz – mosolygott Trevor.
– Jaj, fiúk – válaszoltam. – Tudjátok, hogy nem kellene marakodni rajtam – vigyorodott el Echo, éreztem, ahogy az izgalom elönti minden egyes porcikámat.
– Ó, ezt nem Bernardnak mondtam, ugye, pajti?
Bernard felkelt a míves székről, felhúzta ingének ujját, amely az Árboc és Lant szövetségének háromszög alakú emblémáját tárta fel. Nem fogtak rajta Echo varázslatai, éppúgy Trevoron se többé, akinek ez már a második tetoválása volt.
A düh elöntötte a lelkemet, ahogy Echo üvölteni kezdett a hangomon.
– Ezt megbánjátok, ugye tudjátok? Nálam van a kis Susan, bármikor el tudom intézni!
– Próbáld csak meg – jelent meg Iorgosz az asztal mellett. – Ami azt illeti, bármivel próbálkozhatsz, de túl sok értelme nem lesz!
A testem fel akart ugrani a székből, de minden egyes porcikám odaszegeződött. A lelkem mélyén remegtem, éreztem Echo egyre hatalmasodó, pusztító dühét.
– Bronzszék, Echókám – nevetett fel Bernard. – Figyelned kéne, hová teszed le a popódat!
Megszédültem. A barlang falába kapaszkodtam, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat. Eljött az én időm. Mélyen beszívtam a levegőt, és összeszedtem bátorságom minden megmaradt cseppjét.

Polipkarok nyúltak a nyakam felé. Echo nedves, lila haja csomókban tapadt a koponyájára. Arca elváltozott, a pikkelyek leválásnak indultak. Ordítása betöltötte a barlangot. A kezemet a nyálkáskarokra tapasztottam. Nem kaptam levegőt, egyedül maradtam. A többiek része elvégeztetett, most nekem kellett a színpadra lépnem.
Echo összefüggéstelen nyelveken sikított bele az agyamba. Nem lehetett többé érteni. Haragját a testem minden porcikájában éreztem. Nem érdekelte többé semmi, csak az, hogy megsemmisítsen engem.
A barlang kijáratához rejtettem a bronztőrt, amit Iorgosz bűbájával mentettünk el agyam egyik szegletétbe. Tudtam, hol van, de a polipkarok szorításától csak tapogatóztam a nedves homokban. A sikítástól úgy éreztem, azonnal elvesztem a józan eszem. Echo szétesett arcát örökre az emlékezetembe véstem, miközben az ujjaimmal egyre közelebb tornáztam magam a tőrhöz, ami az életet jelentette.
Echo véreres, zöldes tekintetébe néztem, ahol megláttam az elveszett lelkek arcának vonalait. Azokét, akikhez én is kerülhettem volna, hogyha nem találok megfelelő segítségre. Erősen szorítottam a tőr hűs markolatát, majd egyenesen Echo szeme közé vágtam.
Az ordítás elárasztotta a barlangot, amelynek teteje hangos reccsenéssel repedt ketté. Nem kaptam levegőt, a víz alá kerülve szorítottam a kezemet a fülemre, hogy ne halljam többé Echo üvöltését a fejemben.
Aztán egyszerre csend lett.

A száraz homokon ébredtem. Csillagok világítottak a fejem felett, hajam nedvesen terült szét a fejem körül. A nyakam lüktetett, de annál is jobban sajgott a karom, amin egy háromszög alakú bemetszés tetszelgett. Penelopé ült felettem, tengervízzel mosta lángoló homlokomat, miközben egy apró üvegcsét tartott a kezében, amelyben kékeszöld fény fluoreszkált.
Hirtelen felültem, mire a világ megfordult körülöttem.
– Csak óvatosan, drágám – mosolygott rám. – Pihenned kell. Hatalmas dolgot vittél véghez.
– Elkaptuk? – kérdeztem rekedt hangon, mire Penelopé a kezembe adta az üveget.
– Bizony, hogy elkaptuk – bólogatatott.
Perceken belül megpillantottam a távolban Trevort és Bernardot. Trevor hihetetlen gyorsasággal futott a tengerpart nedves homokján, Bernard kissé lemaradva követte.
Elmosolyodtam, majd újra lefeküdtem a nedves homokra, hogy tovább nézzem a csillagokat, és hallgassam a nyugodt tenger moraját.

–26–

Furcsa az élet. Néha évekig nem történik semmi, csak rakod az egyik lábad a másik után a mindennapok mókuskerekében, aztán hirtelen minden meglódul, és rohansz, hogy utolérd magad. Szombaton délután háromkor tértem magamhoz a szállodai öblítő illatú ágyamban, és nem emlékeztem, hogy kerültem oda. Aztán egy másodpercre felrémlett, ahogy Trevor magához szorít, és felhoz a szobánkba. A szívem összeszorult. Egy a normális világtól elszigetelt buborékban voltunk, ami bármelyik pillanatban kipukkadhatott. Az ősz vészesen közeledett, Anglia felől elnyűtt iskolai egyenruhák, tornaöltözők és matek dogák félelemszagát hozta a szél. A valóság pofon csapott. Sokkal egyszerűbbnek tűnt egy vérszomjas, ősi szirént félreállítani varázslat segítségével, mint szembenézni azzal, ami otthon várt minket. Az életemet megmentettük, de hogy a nyakig érő trutyiból, hogy mászunk ki, azt nem tudtam. Nem volt már nálunk Echo varázsgyűrűje, hogy mindenkit úgy manipuláljunk, ahogy akarunk. Magunkra maradtunk a következményekkel.
Átaludtam egy fél napot, és mégis úgy éreztem magam, mint akit megrágtak, és kiköptek. A lakosztályunk feltűnően csendes volt, körbejártam a szobákat, de senkit nem találta. Persze, a fiúknak biztos jobb dolga volt, mint egy ostoba kislányt istápolni. Szinte láttam magam előtt Bernard–t, ahogy koktéllal a kezében fűzi a designer bikinis csajokat. És Trevor… megráztam a fejem, és inkább a fürdőszoba felé vettem az irányt.
Egy zuhanyra volt szükségem, hogy kitisztítsa a gondolataimat. A langyos vízsugár lágyan simogatta a bőrömet, és hosszú idő óta nem éreztem azt, hogy a víz az ellenségem lenne. Azt hittem, a megtisztulási rituálé majd kimossa az agyamból a gondokat, de folyamatosan azon kattogtam, hogy hogyan lehetne ebből a kalamajkából kimászni. Nem magamért aggódtam, legfeljebb életem hátralevő részét szobafogságban töltöm, de Trevorra sokkal rosszabb várt. Ami azt illeti Bernard–ra is, bár ahogy őt ismerem, valahogy kimászik belőle, olyan sikamlós az a srác, mint egy angolna. Valószínűleg már egy pár bírónő ágyában is megfordult, majd ők kimentik ezt a modern Belamit.
Elszégyelltem magam. Akármilyen fura és meggondolatlan volt, a srác iszonyat sokat segített nekünk, a munkáját, sőt az életét is kockáztatta értünk.
Bár a gondjaimtól nem sikerült megszabadulnom, a zuhany után sokkal kevésbé éreztem magam kifacsart citromnak. Felkaptam az első kezembe akadó ruhát, és leszaladtam a medencéhez, mert biztosra vettem, hogy a fiúk ott lesznek. Meg is találtam őket a bárpult közelében egy napernyő árnyékában. Iorgosz és Bernard élénken sugdolózott, míg Trevor csak bambult ki a fejéből, és az ásványvízét szorongatta. Fáradtnak tűnt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak, és a tökéletesen lebarnult bőre alatt, mintha sápadt lett volna. Biztos, őt is megviselték az este eseményei, és valószínűleg ő is a nem túl fényes jövőről gondolkodott. Amikor közelebb értem, Bernard és Iorgosz szétrebbentek, és túl széles mosollyal üdvözöltek.
– Nahát, Csipkerózsika, téged is látni errefelé? Már lassan ott voltam, hogy kipróbálom, hogy a csókkal ébresztés működik–e… – mondta Bernard.
Zavartan nevettem, és Trevorra lestem, hogy reagál–e valamit a barátja flörtölésére, de fel se nézett, csak tovább bámulta a poharában szétpukkanó szénsav buborékokat. A szívem szakadt meg érte. Ahogy a poharat szorongató kezére néztem, észrevettem, hogy az egyik ujjára egy tompa fényű, egyszerű gyűrű feszült.
A szívem elnehezedett. Értettem a célzást. Újra elkezdte hordani az eljegyzési gyűrűjét, enyhe célzásként, hogy kopjak le. Hát ennyi volt. A könnyek égették a szemem, és legszívesebben elszaladtam volna, de már nem az a sírós–picsogós kislány voltam, mint a nyár elején. Mosolyt erőltettem az ajkamra, és megkértem Bernard–t, hogy rendeljen nekem egy Mojitot.
Próbáltam beszélgetést kezdeményezni a koktélom fölött, de valahogy a próbálkozásaim mind zsákutcába futottak. Iorgosz és Bernard mintha kerülte volna a tekintetem, Trevor meg egyszerűen tudomást sem vett rólam. Bernard állandóan a karórájára pillantgatott, és feszültem játszott a nyakában lógó medállal. Már ott voltam, hogy megkérdezem, mégis mi a fene folyik itt, amikor megkaptam a választ. A hátam mögött magas sarkak kopogását hallottam, és pár rohamcsizma csikorgását. Aztán az anyám megkönnyebbült sikoltását.
– Hát itt vagy, édes kislányom!
Mintha egy vödörnyi jeget öntöttek volna a nyakamba, az egész testem lefagyott. Csigalassúsággal fordultam meg. Ott álltak a szüleim, Trevor volt menyasszonya és a számokból ítélve a fél francia rendőrség.
– Megmondtam, hogy ne aggódjon, Margaret, tudtam, hogy Bernard–ra számíthatunk. Végig informált minket, csak a megfelelő pillanatra vártunk, hogy lecsaphassunk. Próbáltuk a dolgot a legkevesebb kellemetlenséggel megoldani. – mondta Jennifer, és a hangjában kaján öröm csengett.
Tátott szájjal bámultam Bernard–ra, aki mindenhova nézett csak rám nem. Azt hittem, rosszul leszek. Épp kezdtem megkedvelni, és elnézni neki az összes őrültséget, mert hittem, hogy Trevor igaz, jó barátja. De nem, csak egy rohadt spicli!
– Hogy tehetted? Bízott benned! – kiáltottam, és tehetetlen dühömben hozzávágtam a koktélos poharamat. Az üveg darabokra tört a mellkasán, a maradék édes lötty szerteszét fröcskölt, és a szilánkok megvágták Bernard–t és a mellette ülő Iorgoszt. Egyikük sem mozdult. – Szánalmas vagy! Biztos ez a csaj is széttette neked a lábát, mert neked csak az számít, mi? Aztán most úgy táncolsz, ahogy ő fütyül.
– Ugyan, ugyan, drága Susan, nem kell dührohamot kapni. Főleg nem kell tisztességes embereket mindenféle csúnyaságokkal gyanúsítani – mondta Jennifer, és a vállamra tette a kezét. – Szörnyű ez a Stockholm–szindróma, nem igaz?
Kegyetlen és hideg volt a hangja, és ha nem tudtam volna, hogy Echót elkaptuk, akkor még azt hittem volna, hogy ő az. Ennyi rosszindulatot eddig csak tőle tapasztaltam.
– Ne aggódj, téged senki nem hibáztat, hisz te csak egy bájosan ostoba kislány vagy, akit olyan könnyen lehet befolyásolni, hogy az már szinte nevetséges – folytatta. Megpaskolta a vállam, aztán a rendőrökhöz fordult. – Na, mire várnak, vigyék el!
Hirtelen mintha mindenkibe visszaköltözött volna az élet, a rendőrök, akik eddig meredten hallgatták Jennifer minden szavát, elindultak a még mindig letörten üldögélő Trevor felé. Anyám pedig hozzám rohant, és zokogva átölelt.
– Jaj, drágám, ugye nem bántott az a szemét?
– Ne hívd így, anya. Magamtól jöttem vele – mondtam, és anyám vaskarú ölelésének börtönéből néztem, ahogy Trevor csuklóján kattan a bilincs. Bernard–ral meg kezet fog az egyik idősebb rendőr, és kitüntetésről beszélnek.
– Tudom, hogy rossz szülők voltunk, nem figyeltünk rád. Ez csak egy segélykiáltás volt. Persze apád hibája volt az egész, mint kiderült hónapok óta szeretője van… De nem baj drágám, már beadtam a válókeresetet, velem maradsz, és csak rád fogok figyelni. Újra legjobb barátnők leszünk, és akkor nem lesz soha többet ilyen. Már nincs semmi baj, nem kell sírni. Szólhattál volna, kicsim, ha magányosnak érezted magad, megbeszéltük volna. Nem kellett volna mindenféle beteg liliomtiprók karjába vetned magad. Na, ne sírj már!
Trevort bilincsbe verve vonszolták el mellettem a rendőrök. Most mintha magához tért volna a letargiából, küzdött, rúgott, kiabált, de mindhiába.
– Vegyék le rólam a kezüket ostobák! – kiabálta rekedten. – Hibát követnek el! Én nem csináltam semmit! Én nem az vagyok, akinek hisznek.
– Na persze – mondta fejcsóválva egy idősebb zsaru, és rácsukta a még mindig ordibáló Trevorra a rendőrautó ajtaját.

–27–

Mondták már nekem, hogy az élet képes a feje tetejére fordulni, hogy egyszer semmi sem lesz ugyanolyan, és a gondolataim és a világról alkotott elképzeléseim is meg fognak változni. Persze igazi tinédzserként nem hittem ebben, de a sors megtanított arra, hogy ez tényleg így van.
Szeptember elejére anyámmal egy kisebb lakásba költöztünk otthagyva apát a hatalmas hodályban. Apámat teljesen kicserélték, amióta az igazgatónővel élhetett rendes kapcsolatban, életvidám és beszédeskedvű ember lett, aki kétnaponta akart hosszú órákat csevegni a lányával a családi csomagos mobiltelefonon. Anyám minden felesleges erejét rám akarta fordítani, amivel nehezen küzdöttem meg, hiszen leginkább magányba burkolózva tengettem volna a napokat, de időm se maradt feldolgozni a veszteségeket. Természetesen a régi iskolámba nem mehettem vissza, anyám látni se bírta az igazgatónő képét, és szerinte egy ilyen nő mellett szellemileg és erkölcsileg se fejlődhettem megfelelően, még ha nem is voltam vele közvetlen kapcsolatban.
Az első iskolai napomnak rettegve kezdtem neki, de órák leforgása alatt az ismert világ tótágast állt. Az osztálytársaim összesúgtak a hátam mögött, de nem azért, amiért régebben. Sokáig figyeltem, hogy mi rajtam a fura, hogy esetleg WC–papír tapadt¬–e a cipőm talpára, vagy esetleg kifordítva vettem–e fel a felsőmet (ugyanis mindezek már régebben megtörténtek), de semmi ilyesmiről nem volt szó.
A második óra után egy szőke lány szólított meg, akinek kék tincsek vegyültek a hajába.
– Te vagy az a Susan? – kérdezte kissé félősen.
– Nem tudom, milyen az a Susan – mondtam, majd újra a könyvembe merültem volna, de a lány nem hagyott nekem békességet.
– Az, aki kavart a tanárjával, és elszökött vele Franciaországba.
Gombóc szökött a torkomba. Minden nap minden órájában eszembe jutott Trevor. Trevor, akinek bélyeget nyomtam az életére, aki valószínűleg örökre megutált, és aki most börtönben ül kiskorú megrontásáért.
– Hát – kezdtem bele. – Ez így jobban hangzik, mint az, amit az újságok írtak.
– Ne hülyéskedj! – könyökölt az asztalomra a lány, és felém nyújtotta a kezét. – Lily vagyok, és mindenki tudja, hogy nem rontott meg téged az a helyes tanár bácsi. Mármint, aki gimis, az tutira tudja.
– Ez megnyugtató – mosolyodtam el halványan.
– Szomorú vagy miatta? Mesélj el mindent! – kérte Lily, és én belekezdtem a szirénmentes, szalonképes Trevoros történetbe. Pár perc múlva arra ocsúdtam, hogy az osztálytársaim fele körülöttem ül és issza minden egyes szavamat.
Így történt, hogy Susan Gardner egy csapásra menő lett az új osztálytársai körében.

Szeptember végére a brit időre egyre szürkébb arculatot öltött. A lassú eső kimosta a hajamból a nyár illatát, a lebarnult bőröm kifakult, már nem látszott a bikinim vonala sem. A nyár kipárolgott az életemből, mintha meg sem történt volna. A szirénes kaland álomszerűvé halványodott, mintha nem is létezett volna Trevorral az a forró nyári flört, mintha Echo csak a képzeletem szüleménye lett volna.
Egy kellemetlenül esős szeptember estén az iskola előtti padon ültem az eresz alatt, ahol nem bánthatott a hideg víz. Olvasni próbáltam, mellettem hűséges társam, a vagány Lily nyomkodta a telefonját. Az első iskolai naptól kezdve jó barátnők lettünk. Olyannyira, hogy neki végül elmondtam leplezetlenül a szirénkalandomat, és még utána is épelméjűnek tartott. Elfogadta a csendes, szemlélődő énemet, de közben igen mély beszélgetésekben is képesek voltunk elmerülni.
A hidegebb szél keresztülvágtatott az iskolaudvaron, amikor egy csapat focista srác haladt el mellettünk. Csak egy pillanatra néztem fel a könyvemből, igyekeztem kizárni a hangjukat, és a történetre koncentrálni. Arra eszméltem, amikor Lily erősen oldalba bökött.
A fényt egy magas fiú takarta el előlem, aki csak úgy árasztotta magából a férfi tusfürdő illatát, a teljes flakon tartalmát a fiúzuhanyzóban önthette magára.
– Szia, Susan – köszönt rám az iskola legmenőbb focistája, Aaron. Olyan zavarban volt, hogy a fejét vakargatta. – Nincs kedved…vagy időd véletlenül holnap suli után egy fagyira?
– Ilyen időben? – kérdeztem vissza, mire Aaron a hajába túrt.
– Lehet shake is vagy bármi, amit szeretnél.
– Bocs, de nem nagyon érek rá, holnap tanulnom kell. Majd talán máskor – mosolyodtam el halványan, mert kissé megsajnáltam a fiút, de persze soha és semmilyen körülmények között nem akartam elmenni vele fagyizni, pedig magas volt, hatalmas kék szemekkel. A focista fiúkat egyébként is érzéketlen bunkóknak címkéztem magamban.
– Akkor majd máskor is megkérdezem – mosolygott rám Aaron, majd visszarohant a társaihoz.
Amikor a fiúk hallótávolságon kívülre értek, Lily villámló tekintettel nézett rám.
– Te teljesen megőrültél! Tudom, hogy odáig vagy Trevorért meg minden, de muszáj lesz továbblépned. Trevort még ha ki is jön a sittről, akkor se téged fog megkeresni. És Aaron – sóhajtott fel. – Láttad, hogy néz ki? Úgy értem, nem vagy vak?
Újra a könyvemre néztem, de a betűk lassan elhomályosodtak előttem, a torkomban pedig hatalmas sírásgombóc feszült. Lily nem mondott semmit, ehelyett együttérzően átölelt. A barátnőm ölelésében hagytam, hogy az angol esővel összekeveredjenek a könnyeim.

Este nyolckor, a külön irodalom órám után sétáltam haza a sötét utcákon. Egy pillanatra sem bántam az egyedüllétet, inkább figyeltem, ahogy az utcai lámpák visszatükröződnek a pocsolyákban. A vállamat lehúzta a táskám, a tarkóm kellemetlenül szúrt a fáradtságtól. Jólesett az egyedüllét, ami az utóbbi hetekben hű társammá szegődött.
A szívem akkor kezdett el hevesen dobogni, amikor lépteket hallottan magam mögött. Nem szerettem, hogyha mögöttem sétáltak a sötét utcán. Folyamatosan úgy éreztem, hogy hátra kell néznem. Azonban, mielőtt ezt megtehettem volna egy forró kéz érintette meg az enyémet.
Megfordultam a tengelyem körül. A kezemet a hevesen dobogó szívemhez kaptam, a másikat pedig a szám elé tettem döbbenetemben.
Trevor állt előttem az üres utcán. Ugyan haja egy kicsit hosszabb lett, és hozzá nem illő, barna kabátot viselt.
– Te börtönben vagy – motyogtam magam elé, majd eszembe jutott, hogy biztosan Echóval állok szemben, ezért két lépést hátráltam. – Az nem lehet, hiszen téged elkaptunk!
– Susan – szólalt meg Trevor, és felém nyújtotta a kezét. – Trevor vagyok, nyugodj meg! Echo teljes biztonságban pihen az angol börtönben.
– Micsoda?
– Akit letartóztattak! Az Echo volt az én alakomban. Emlékszel arra a fura gyűrűre? Iorgosz nagyszerű ötlete volt, és bevált. Echo örökre átok alatt fog állni. Én pedig szabadon élhetem a napjaimat, bár kissé át kellett szabnom az életemet ez szent igaz.
A szívem egyre hevesebb ütemre váltott. Hullámokban öntött el az öröm, a megkönnyebbülés és a harag.
– Hogy tehettétek ezt velem? Hónapok óta azt hiszem, hogy Bernard miatt – és persze miattam – egy börtönben ülsz!
– Nem vállalhattunk kockázatot. Franciaországban voltam végig Iorgosznál, de elmesélek mindent részletesen, sőt mutatni is akarok neked valamit! Hogyha készen vagy még egy kis kalandra.
Sóbálványként dermedtem meg a fényes utca közepén, amikor Trevor kisimított egy nedves tincset az arcomból, majd lassan megcsókolt. Kellemes arcszeszének illata betöltötte az orromat, a könnyek lassan újra ellepték az arcomat, ahogy ott csókolóztunk a fojtott fényű lámpa alatt.

–28–

Kellett pár perc mire kijózanodtam a hirtelen endorfinsokkból. A régi Susan rögtön rohant volna bárhova, ahova Trevor hívja, és bármit megadott volna, hogy újra együtt ugorjanak valami őrült kalandba. De már nem ugyanaz a naiv kislány voltam. Sok minden változott, a hetek, sőt hónapok alatt.
Az elején fortyogott bennem a düh meg a csalódottság, és szinte minden éjjel álomba sírtam magam a Spotify–os „Szívszakadás” lejátszólistámat hallgatva. De nem élhet az ember örökre a múlt árnyékában. Ahogy anyám is túllépett a váláson, és most egy egész jó fej ingatlanügynökkel randizott, én is újra építettem az életemet. Elhatároztam, hogy rendesen megtanulok franciául, és most külön tanárral készültem a középfokú nyelvvizsgára, emellett az iskolai vitacsoport alelnöke is voltam. Nem léphettem le csak úgy. Nem beszélve arról, hogy a nyári hazatérés után volt pár hosszú és nem éppen kellemes beszélgetésem anyámmal, és megfogadtam neki és magamnak is, hogy ezután őszinte leszek hozzá. Már amennyire lehet.
– Trevor, ez így nem megy – mondtam szomorúan. – Nem hagyhatok csak így itt csapot–papot. Felbukkansz ennyi idő után, és azt várod, hogy csak úgy a nyakadba ugrok, és loholok utánad mindenhova? El tudod képzelni min mentem keresztül? Mardosott a bűntudat, hogy miattam elveszítetted a munkád, a szabadságot… mindent.
Éreztem, hogy a feltoluló könnyek marják a torkomat, de erőt vettem magamon. Trevorra néztem, aki őszintén szomorúnak tűnt, és a lámpa sápadt fénye alatt, mintha elhalványult volna a ragyogó barnasága.
– Tudom, Susan, és sajnálom, de nem volt más megoldás. Ostoba voltam, hogy azt hittem, csak idejövök, és minden onnan folytatódik, ahol abbahagytuk.
A szívem gyorsabban vert, próbált lépést tartani a gondolataimmal. Eszerint Trevor is gondolt rám, és nem könyvelt el egynyári kalandnak, amit lemos magáról a napfényszaggal és a homokkal együtt.
– Akkor ezt vegyem nemnek? – kérdezte Trevor. A hangja tele volt csalódással.
– Azt nem mondtam, de iskolaidő van, és nem teszem ki anyámat még egyszer egy Európán átívelő üldözésnek. Nem sokára itt az őszi szünet, akkora szívesen elmegyek veled bárhova.
Fontolóra vette a szavaim, aztán elmosolyodott.
– Megváltoztál.
– Azt hiszem, azután, ami múlt nyáron történt ez elkerülhetetlen volt.

Következő héten levelet kaptunk Bernard–tól, aki udvariasan és kifogástalan hangnemben arra kérte anyámat, hogy engedjen el hozzájuk a szünetre, és még azt is megígérte, hogy a repjegyet leszervezik. Legnagyobb meglepetésemre anya igent mondott.
– Régen is borzasztóan itthonülő voltál, de a nyári kalamajka után aztán már végképp. Ez nem egészséges egy kamasztól. Amikor én fiatal voltam, mi kiszökdöstünk éjjel a tóra meztelenül fürdőzni…
– Köszi, anya, inkább ne meséld tovább…
A napok gyorsan peregtek az őszi szünetig. Megnyertünk egy vitaversenyt, készültem a nyelvvizsgára és sokat beszélgettem Aaronnal. Elég jó fej volt, és mindig figyelt arra, amit mondok, de amikor ránéztem, csak kellemes langyosságot éreztem a szívemben meg azt, hogy valami hiányzik.
Anya és a barátja kivittek a reptérre, ahol a Dutyfree shopban találkoztam Trevorral.
– Hogy vagy, drága Susan? – kérdezte a napszemüveget a homlokára tolva.
– Jól, köszönöm. Bár kicsit bosszantó, hogy se te, se anya nem volt hajlandó megmondani, hova is megyünk. Utálom a meglepetéseket.
Trevorral e–mailezni kezdtünk a találkozás után. Semmitmondó témákról írt, de sokat kérdezett, és úgy tűnt, tényleg érdekli, mi történik az életemben. Minden alkalommal meglódult a szívem, amikor olvasatlan e–mailt láttam a bejövő leveleim közt. Azt viszont hosszas faggatózás árán se bírtam kiszedni belőle, hogy hová a fenébe is megyünk. Anyám meg Bernard–ral konspirált, akinek úgy látszik teljesen sikerült az ujja köré csavarnia, így kedves szülőmből se szedtem ki semmit.
– Most már úgyse tarthatom túl sokáig titokban – vont vállat Trevor, és a kezembe nyomott egy bevásárló szatyrot. Velence útikönyv volt benne meg egy Gucci napszemüveg.
Elégedetten vigyorgott a döbbenetem látván.
– Velencében van az Árboc és Lant egyik székhelye. Közel a vízhez, hogy szemmel tarthassunk mindenféle rosszalkodó tengeri lényeket.
Szóhoz sem jutottam. Mindig is vágytam Velencébe, de apám valamiért nem bírta az olaszokat, úgyhogy esélyt sem láttam arra, hogy eljutok oda. A válás után meg anyának nem maradt pénze utazgatni.
A várakozás gyorsan eltelt, Trevor vett nekem egy szemtelenül drága Pumpkin Latte–t a Starbucksból, úgy látszott, a mostani munkája jobban fizet, mint a tanároskodás annó.
– Nem hiányzik az iskola? Meg a diákok? – kérdeztem incselkedve.
– Csak egy – mondta, és úgy nézett rám, hogy el kellett bújjak a kávém mögé.
Az út eseménytelenül telt, a nagy részét átaludtam, Trevor vállára hajtva a fejem.

Velence hemzsegett a turistáktól, a levegő tele volt a tenger sós illatával és a sirályok türelmetlen rikoltozásával. Álmélkodva néztem a különböző maszkok rengetegét, a szuvenír áradatot és az „eredeti” Louis Vuitton táskákat kínáló utcai árusokat. Körbeandalogtunk, miközben meghallgattam Trevor rögtönzött előadását a város történelméről és irodalmi jelentőségéről. Megnéztük a dózse palotát, ittunk sötét olasz espressot egy apró sikátorban, és kergettük a galambokat a Szent Márk téren.
– Gyere, ideje találkozni a többiekkel! – mondta Trevor, és megragadva a kezem elkezdett húzni a kikötőben lévő hajók felé.
Már messziről láttam Bernard–ot, aki vadul integetett. Azt gondoltam, hogy haragudni fogok rá, de amikor megláttam az őszinte mosolyát, minden mérgem elpárolgott.
– Susan, drága, ezer éve nem láttalak! – ugrott a nyakamba. – Ami talán jobb is, mert valószínűleg gyűlöltél, és a szabadidődben egy rólam mintázott vudubabát szurkáltál seggbe…
Nem fejezte be az emelkedett eszmefolytatását, mert egy magas, klasszikus szépségű lány bukkant elő a kabinból, és szúrós pillantást vetett Bernard–ra, aki még mindig engem ölelgetett. Bernard olyan gyorsan engedett el, mintha pestises lennék, és elnézést kérően mosolygott a csajra.
– Gyere, Aphi, drága, bemutatom neked Susant, akiről már annyit meséltünk neked a bátyáddal.
– Hümm – mondta a lány, és bizalmatlanul megrázta a kinyújtott kezem.
– A húgi nagyon rövid pórázon tartja a mi Bernard–unkat – mondta Iorgosz, aki szintén előkerült a hajó gyomrából. – Anya lazacot csinál vacsorára, én meg hozok nektek egy kis görög bort, addig üljetek le, és nézzetek a naplementét, beszélgessetek romantikusan, tartsátok szemmel a veszélyes vizeket, satöbbi.
Kiültünk a hajó orrába Trevorral, és bámultuk a vizet, amit lassan narancssárgára festett a lenyugvó nap fénye. Legutoljára, amikor így ültünk együtt, életünk legveszélyesebb dobására készültünk. Olyan távolinak tűnt. Annyi kérdésem lett volna, de csak élveztem a csendet és a hullámok morajlását. Trevor megfogta a kezem, és a hüvelykujjával simogatta a csuklómat.
– Mi lesz most? – kérdeztem végül.
– Ha van kedved, eljöhetsz velünk levadászni egy megvadult vízisárkányt –mondta Trevor nevetve, és csak remélni tudtam, hogy viccel.

VÉGE

banner
Previous Post
Next Post

Partnereink

Partnereink