Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. február 15., hétfő

A teszt - bemutatkozik Alex Gate

„Kapuvári Attila vagyok, húsz éves építészhallgató. Két éve kezdtem el érdeklődni az írás iránt. Úgy gondoltam, hogy már elég könyvet olvastam el ahhoz, hogy nekiálljak egy saját megalkotásához. Persze túl magabiztos voltam. Az első novelláim, hogy is mondjam, elég felejthetőre sikeredtek, de nem adtam fel. Folyamatosan képzem magam az egyetem mellett, amikor tudok rá szorítani némi időt. Főleg a tudományos fantasztikum és a krimi témaköre mozgat meg. Az írói nevem egyébként Alex Gate, és nem csak a saját fiókomnak írok, hanem azért is, hogy másokat szórakoztassak.”

A teszt

Este volt, az ég tiszta. A felhőtlen égbolt ellenére azonban a csillagokat nem lehetett látni, hiszen a poros kis város fényei elhalványították azokat. Az utcák csordultig teli a Sol rendszer legváltozatosabb fajaival. A főutca szélén ott állt ő. Az eget kémlelte, közben azon gondolkozott, hogy kerülhetett ekkora csávába. A hideg már csontjáig hatolt, ezért betért Hazel egyik kocsmájába, Ozirisz szemébe, hogy inkább a jó melegben mérje fel a helyzetét.
   A légkeringetők hangosan berregtek, a csapos egymagában, unottan törölgetett egy poharat a pult mögött. Felült az egyik székre, a magánál szorongatott dobozt pedig felrakta a pultra.
   – Mit kérsz fiam?
   – Egy szelesztiszt. – A csapos elővett egy ezüstös üveget, majd kitöltötte a kék löttyöt, amit a férfi azonnal fel is hajtott, és kérte a következőt. A csapos készségesen öntögette a feleseket, majd az ötödiknél azt kérdezte: Mi járatban vagy erre ilyen késői órán?
   – Ha ön azt tudná, nem hinne a fülének…
   – Alex Chenkova.
   – Randell Smith – mutatkoztak be egymásnak egy kézrázás keretében.
   – No, és mi lenne az a hihetetlen történet?
   – Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne ezt csak úgy kikotyognom. Tudja, katona volnék. Vagyis csak voltam, azt hiszem.
   – Katona? – vágott közbe a pultos kikerekedett szemekkel. – Azt hittem már nem alkalmaznak embereket az FGYT-nél.
   – Óh, dehogy is nem! Sokan vannak még. Tudja, a robot rendkívül okos és hasznos is, de mégsem egy gondolkodó, hús-vér ember. Vannak helyzetek, amelyeket képtelen megoldani. A főszámítógépek, amik tulajdonképpen egytől egyik mesterséges intelligenciával rendelkeznek, kiszámolják az esetleges végkimeneteleket, legelőnyösebb taktikát és így tovább. Azonban ha egy bizonyos dilemma elé kerülnek, mindennek vége.
   – Én is voltam katona, de ezt valahogy nem értem. Tíz éve, az osztagomnál is volt egynéhány, és igen az előnyünkre váltak. Egy ilyen gép nem méri fel jól a helyzetet? Nem irányítják érzelmek, ami befolyásolná a döntését, nemde?
   – És itt a probléma, csupán gépek. Ott voltam Lazarusz ostrománál.
   – Ott volt?!
   – Igen. És nem azért vesztettünk, mert túlerőben voltak, hanem mert nem volt elég ember. Összesen kétezrednyien voltunk, és mi is csak azért, hogy felügyeljük a főszámítógépeket, és akkor…
   – És akkor mi? – kérdezte a pultos, közelebb hajolva hozzá, mozdulatlanul várta válaszát.
   – Elbuktunk. Az összes civilt lemészárolták, és mi is, akik el tudtunk menekülni, csak néhányan maradtunk; és ez azért következhetett be, mert a masináink összezavarodtak. A kvarkok egyidejűleg támadták a katonai bázisokat és az óvóhelyeken tartózkodó civileket is. Egy gépnek az emberi élet szent és sérthetetlen. Ebből kifolyólag a főszámítógépek, nem tudták eldönteni melyik lenne a helyes döntés, mert a haderő megosztása mindegyik esetben végzetes lett volna. Így az MI-ok lebénultak. Akkor az FGYT vezetősége eldöntötte, hogy felülvizsgálja a gépek agyának struktúráját, és addig, amíg nem találnak megoldást, szünetelteti a hadszíntéren való alkalmazásukat.
   – Ennyit arról, hogy nem lesz több hadiözvegy?
   – Ennyit. Elnézést, elvesztettem a fonalat. Hol is tartottam?
   – Még el sem kezdte. – majd töltött még egyet, elővett egy másik poharat, és magának is öntött. Randell felhörpintette az előtte lévő italt. Érezte, ahogy az alkohol kellemesen melengeti gyomrát, arca elzsibbadt, elméje elhomályosult. Észre sem vette, hogy éppen egy olyan dolgot mesél el egy vadidegen embernek, amiért ki is végeztethetik. Bár az elmúlt napjai olyan zavarosak voltak, hogy egy ilyen apróságot már nem is képes észlelni.

*

Szóval az egész három napja történt. Egy átlagos bevetésnek indult. A Sorte bolygót megtámadta egy általunk eddig ismeretlen faj. Éppen a kantinba tartottam, hogy elfogyasszam az ebédemet, amikor megszólalt a riasztó.
   Szerencsére nem kellett sietnem, volt még tíz percem, amíg az ugrási koordinátákat ki nem számolják, és kellően el nem távolodnak a bolygótól. A számtalan liftek egyikével felértem a harmadik szintre. A folyosóról egy sor számozott ajtó nyílt, mindegyik különböző osztagok kabinjához vezetett. Lassú léptekkel közelítettem a 309-es ajtóhoz. Ez volt a csapatom száma. Amikor elé értem, megálltam, és vártam. Ilyenkor mindig elfog a rettegés, hogy ez az utolsó ilyen alkalom, hiszen bármikor meghalhatunk. Azonban mint máskor, most is erőt vettem magamon, és beléptem a kabinba, köszöntve őket széles vigyorral.
   – Jó reggelt, emberek!
   – Mire fel ez a jókedv? – kérdezte John morcosan.
   – Hát nem tudod?
   – Mit kéne tudnia? – nézett rám értetlenül Rebeka.
   – Ma van két éve, hogy még nem haltunk meg! – Közben kivettem a szekrényemből a páncélomat, és elkezdtem felölteni.
   – Te még számolod? Én már a hetedik hónapnál elakadtam.
   – Sosem voltál jó matekból. – Inzultáltam egy kicsit a melákot, ahogy minden reggel.
   – Befoghatnád ám, haver!
   – És ezúttal hova vet minket a sors, mármint az FGYT? – Váltott témát Rebeka, nehogy veszekedés legyen a mi kis szópárbajunkból.
   – Mindennek eljön a maga ideje! – lépett be váratlanul a terembe Gilbert. – Kövesse a parancsokat, és talán elárulom, mi lesz a feladatunk. Azonban úgy tartják, hogy ha kíváncsi az ember, hamar meghalhat. Ismeri ezt a bölcseletet, kedves Aliz?
   – Rebeka.
   – Az mindegy. Elég annyi tudnia, hogy egy régi hajógyártelep mellett fogunk landolni. Ámde biztos észrevették, hogy egy kicsit korábban jöttem a kelleténél, és hogy nem vagyok egyedül. Nos, hadd mutassam be Sam Blake közlegényt, akit vén Murray helyére küldtek.
   – Helló! – integetett a kis nyurga újonc a gigantikus méretű hát mögül.
   – Helló, Sam! – integettünk vissza.
   – Vigyáznunk kéne rá, vagy mi?
   – Igen, méregzsák, kéne.
   – Hát én biztos nem fogok, elegem van már a zöldfülű, kotnyeles kis szarjankókból.
   – Honnan tudod, még nem is volt újonc a csapatban?
   – Az nem érdekes, Reb. Tudom és kész!
   – Ha kérhetem, befognák a szájukat?!
   – Igen is, uram!
   A bevetésig még körülbelül húsz perc volt hátra, de a nem létező hajamat is kitéptem volna a véget nem érő várakozástól. Nem sokkal később végre történt valami. Nekem meg sem kottyant, de szegény Sam kidobta a taccsot. Az elején mindenki így kezdi, de idővel hozzá lehet szokni.
   – Mi volt ez? – kérdezte Sam, miközben az arcát törölgette.
   – Teret váltottunk. – mondta Rebeka.
   – A 301, 2 és 3-as osztag azonnal jelentkezzen a kijelölt űrkompnál…
   – És az micsoda?
   – Barlangban nőttél fel, öcsi?
   – Hagyjad John! Nem lehet mindenki olyan okos, mint te. Randell – nézett rám a lány –, el tudnád neki magyarázni? A te szádból hangzik a legértelmesebben.
   – Persze. Mennyire vagy tisztában a térhajlítás-elmélettel?
   – Nem nagyon.
   – Akkor nagy vonalakban összefoglalom, mivel nincs sok időnk. Semmi sem utazhat a fénynél gyorsabban, ezt bizonyára tudod. Azonban hipertérben nem érvényesek ránk a fizika törvényei, így a fénynél gyorsabban is utazhatunk. Képzelj el egy papírlapot, rajta két ponttal. A legrövidebb út A és B pont között, ha ezt a kettőt összekötjük egy egyenes vonallal. Azonban, ha a papírlapot összehajtjuk, akkor a pontok máris sokkal közelebb kerülnek egymáshoz. Hála a Marson talált leleteknek és Dr. Philip Parkson nyelvész hihetetlen tudásának, aki megfejtette ezeket az idegen számításokat, létre tudjuk hozni ezeket a „lyukakat” a téridő szövetében.
   – Tehát nem is az emberiség találta fel a térugrást?
   – A 304, 5 és 6-os osztag azonnal jelentkezzen a számukra kijelölt űrkompnál…
   – Jól van, mindjárt mi jövünk. Hagyják abba a fizikaleckét, majd máskor folytatják!
   – Értettük!
   Később felfigyeltem az újonc ijedt ábrázatára. Ha sorra kerülnénk, mert mindig sorra kerülünk, biztosra veszem, hogy nem lesz képes felállni. Megsajnáltam szegényt, hiszen tudom, hogy én is így kezdtem. Odaültem mellé, kissé félre tolva Johnt, aki mély morgáson kívül nem fűzött egyebet az akciómhoz.
   – Figyelj, Sam, ugye? – A gyerek bólogatott. – Ne várj ettől a csapattól túl sok mindent, mert csalódni fogsz. Idővel majd összerázódunk, attól nem kell tartanod. Félsz a haláltól, ugye? – A kölyök megint bólintott. – Tudd meg, én is félek, de amíg ezekkel a majmokkal…
   – Hé!
   – Akarom mondani, emberekkel vagyok összezárva, nincs okom félni, és neked sincs.
   – Vigyázunk rád, öcsi! – fűzte hozzá Rebeka. Sam eleresztett egy halovány mosolyt, amit jó jelnek vettem. Aztán felálltunk, és vártuk, hogy eljöjjön a mi időnk.
   – A 307, 8 és 9-es osztag azonnal jelentkezzen a kijelölt űrkompnál…
   – Mozgás, rühes banda! Mozgás!

*

Elértük a bolygót, amelyet száz meg száz komp rohamozott meg egyszerre, de a helyzet közel sem volt rózsás. Alig hogy elértük a sztratoszférát, kilőtték az űrsiklónkat. A pilótánk azonnal meghalt, de mi hátul túléltük. Kiugrottunk, és ejtőernyővel értünk földet. Gilbert azonnal kijelölte a térképen az úti célt, ami pirosan villogott páncélunk alkarrészébe épített kijelzőjén. A parancs az volt, hogy semlegesítsünk egy nagyobb, idegen csoportot a gyárépületben, ami néhány kilométerre volt csak tőlünk. A parancsnok az általános elterelő taktikát választotta. Rebeka és én halkan belopóztunk az első ajtón, és két betonpillér mögött találtunk fedezéket. A terv az volt, hogy mi ketten eltereljük a figyelmüket, mialatt a többiek hátulról leszedik őket.
   Óvatosan kinéztem az oszlop mögül, és megláttam az egyiküket. Úgy nézett ki, mint egy szteroidokkal telenyomott, hatalmas imádkozó sáska. A testét kékes színű pikkelyek borították, szeme borostyán színnel ragyogott a félhomályban, fekete ponttal a közepén. Viszont a legérdekesebbek a mellső végtagjai voltak. Az egyik pár legjobban egy csontos szablyára hasonlított, a másik pártól viszont földbe gyökerezett a lábam. Ott sétált el előttem, amikor véletlenül belerúgott egy táskába. Azt vártam, hogy majd azokkal a nyúlványokkal fogja megvizsgálni, aztán váratlanul a mellkasából kipattantak azok a kezek. Hat kis ujjacskájával matatott a tatyóban, talált egy nápolyit, amit ki is bontott, és a szájába vett, már ha az a szája volt. Az ámulattól nem vettem észre, hogy az az idegen közben már engem nézett. Óriási szemei a színtiszta gyűlöletet tükrözték. Lassú mozdulatokkal hátrálni kezdett. A fekete pont a szemén, teljesen kitágult. Fura éles, ciripelő hangot adott ki. Már nyúlt volna a fegyveréhez, amikor Rebeka megmentette a helyzetet.
   Miután társam leszedte az egyiküket, a ciripelések megsokszorozódtak, végül olyan fülsüketítő dongás vette kezdetét, hogy már alig hallottam valamit a rádiómból. Ott várakoztunk egy-egy oszlop biztonságot adó árnyékában, amikor a zsivaj abbamaradt. A vihar előtti csend, gondoltam akkor magamban. Hirtelen tíz vagy tizenöt idegen bújt elő a szemben lévő lépcsőházból, és egyből tüzelni kezdtek. Valami ragacsot lőttek ki a kézifegyvereikkel. El is találták a mögöttem lévő falszakaszt, ami sercegni, majd mállani kezdett. Nagy slamasztikában voltunk, ekkor megadtuk a jelet az osztag másik felének. Ekkor Gilberték betörtek a hátsó ajtón, és megsorozták az ellenséget, majd mi is csatlakoztunk hozzájuk, amíg egyetlen egy sem maradt talpon. Amikor már biztosítottuk a termet, a szakaszvezető és Sam felé indultunk, akik már a lépcsőház melletti, „verduni” halomnál álldogáltak.
   – Nem hiányzik valaki? – érdeklődött Sam.
   – John. Biztos megint magánakcióra indult – jegyeztem meg –, mint az előző bevetésen.
   – Közvetlenül ezután, valami éles távoli hangra lettünk figyelmesek, ami egyre-és egyre csak közeledett. Felnéztem a lépcsőházba, és épp hogy arrébb tudtam ugrani a száguldó kamikaze elől, amit John indított rövid, de emlékezetes útjára.
   – Hé, majdnem eltaláltál, te, vadbarom!
   – De csak majdnem! – ordította teli torokból az épület legfelső színjéről.
   – Ne szórakozzon ott fent, nincs sok időnk! Be kell segítenünk a 311-es csoportnak két szektorral arrébb. Siessen, vagy itt hagyom, aztán szórakozhat, akivel csak akar!
   – Igen, uram! – válaszolt John kissé nyafogó hangon.
   – Miután összegyűlt a csapat, elindultunk kifelé az épületből a másik osztag irányába. Hirtelen valamilyen csörömpölést hallottam a közelből. Engedélyt kértem a parancsnoktól, hogy megnézzem mi volt az. Két percet kaptam. Addig ők kissé lassabb léptekkel haladtak tovább, hogy utol tudjam őket érni.
   A hang a gyárépület mellől jött, egy halom egymásra pakolt műanyagcső irányából. Odaléptem, és füleltem, hátha még egyszer meghallom azt a zajt. Végignéztem az összes csövet, és az egyik legalsó csőben ott lapult egy olyan idegen, de sokkal kisebb volt, mint azok, amiket az épületben lőttünk szét. Gyerek lehetett vagy egy kisebb növésű társuk, de számomra ez nem jelentett semmit. Az apró kis teremtménynek az ízelt lábától a csápja végéig mindene remegett a félelemtől. Akármennyire is ellenségnek tekintettem ezt az általam még sosem látott fajt, felötlött bennem egy aprócska gondolat. Mi a rákos fenéért harcolunk? Miért? Miközben ez az aprócska lény felnézett rám óriási, sárga szemeivel, elmerengtem ezen a kérdésen. Ekkor rájöttem valamire, az égvilágon semmit nem tudtam a körülöttem lévő világról.  Tudtam hányat írunk, hogy mikor rajzott ki az emberiség a Földről. Azt is tudtam, hogy mikor halt meg a feleségem, és hogy miért csatlakoztam a Földi Gyarmatosító Társasághoz. Azt azonban nem, hogy egyáltalán mik vagy kik ezek? Mikor kezdődött a háború, de ami a legfontosabb, hogyan lehet ennek véget vetni?
   A nagy elmélkedésemet Gilbert ordítása zavarta meg. Az aprócska idegen erre felriadt, és hátrébb húzódott a csőben, aminek a másik vége a mellette elhelyezkedő gyár falánál végződött.
   – Randell, hol a frászban van, már rég itt kéne lennie?!
   – Találtam még egy ízeltlábút, uram! – válaszoltam a rádión keresztül.
   – Nyírja ki, és húzzon vissza az osztaghoz! Mégis mit képzel?! Tudja mit, nem érdekel! Elintézem, hogy soha többet ne foglalkoztassa magát az FGYT, ha öt percen belül nem tér vissza a csapatához!
   – Igen is, uram!
   Még utoljára bekukucskáltam a csőbe, ahol már csak a lény két hatalmas szeme fénylett a sötétségben. Rászegeztem a puskámat, de az aprócska lény csak bámult a fegyverem csövét, és közben halkan ciripelt. Nem tudtam megtenni, nem voltam képes rá. Leeresztettem a fegyveremet, rámosolyogtam, és csupán a tekintetéből éreztem, hogy valamilyen formában, de visszamosolygott. Miután elhagytam a csőpiramist, az alakulatom helyzetjelzőjét követve elindultam. Ekkor a rádióból segédkiáltások, hörgések és fegyverek zsivaja hallatszott, de mire gyorsabb iramra válthattam volna, elvesztettem az eszméletem.

*

– Elvesztette az eszméletét? – kérdezte Randelltől felháborodottan a csapos.
   – Mi ebben olyan különös? Nem tudom mi történt igazából. Egyik pillanatban még ébren voltam, a másikban már egy hullakupac tetején feküdtem.
   – Biztos az a kis valami volt, lefogadom! – mutogatott vádolóan a levegőbe. – De miért nem ölte meg?
   – Van egy határ, amit sosem szabad átlépni. Ha azt a mezsgyét átlépi az ember, megszűnik azzá lenni.
   – És ezt honnan tudja? Mármint, hogy mit szabad és mit nem? A határt. Honnan érzi mi a jó erkölcsi magatartás?
   – Milyen kérdés ez?
   – Fontos. Ez egy rendkívül fontos kérdés. Szóval, hogyan dönti el?
   Randell csak hebegett-habogott, úgy meglepte ez a jóember. – Mi ez, valami vallatás? – kérdezte. Végül azt mondta: – Szerintem, ez a bizonyos határ mindenképpen emberfüggő. Teszem azt, ott vannak a sorozatgyilkosok. Náluk ez a vonal teljesen máshol húzódik, mint az átlagembereknél. De hogy hogyan döntöm el? A döntés nem kizárólag érzelmi vagy tudatos. Ezen két létfontosságú dolog elegyéből jön ki az eredmény. Igen, csak is így.
   – Mondhatom, érdekes válasz.­
   – Mi maga, pszichológus, hogy ennyit kérdez?
   – Ha nem tudná, a csapos a pórnép lelki szemetesvödre. – Majd öntött még egy kupica szelesztiszt mindkettőjüknek. Randell egy húzásra megitta poharának tartalmát, majd folytatta történetét.
   – Szóval, amikor felébredtem – folytatta történetét Randell –, ott feküdtem többtucatnyi halott között, idegen és emberi hullák tömkelegében. Felfoghatatlan érzés volt, de sikerült felülkerekednem ezen, és megpróbáltam kikecmeregni. Azonban meg sem tudtam moccanni, a páncélom elektronikája teljesen tropára ment. Elindítottam a vészleállító programot, ami esetére a hidraulikus motorok elengedtek. Így már ki tudtam magam hámozni abból a bádogdobozból. Természetesen amint kiléptem hanyatt vágódtam, és legurultam azon a csinos kis dombon, ahol az imént öntudatlanul feküdtem. Persze társaimat is magammal sodortam, de ezt csak akkor tudtam meg, amikor már leértem, és Rebekával csókolóztam a sisakján keresztül. Letaszítottam magamról, majd az undor végigrázta a testemet. Csak akkor vettem észre, hogy teljesen egyedül maradtam. Mindenki eltűnt, sehol egy lélek, társaim halottak. Hazamenni nem tudtam, hisz mivel? Én tudom, hogy egy katonának acélból vannak az idegei, de ez nekem már sok volt. – Randell észre sem vette, hogy elhallgatott. A csapos inkább hagyta, had merüljön el gondolataiban, és Smith így is tett.
   Két év, ennyi ideig voltunk töretlen banda, gondolta magában. Még csak nem is ismerte igazán társait. Tudta, hogy Gilbert egy lelki nyomorék volt, aki rajtuk töltötte ki a dühét, amikor csak tudta. De csupán ennyit. Tisztában volt azzal is, hogy John elvesztette a családját az egyik invázió során, és ezért állt be az FGYT-hez, de róla szintén csak ennyit tudott. Rebekát ismerte a legjobban. Sok mindent megosztottak egymással, amikor néha összebújtak két bevetés között. Árva volt, és katonai iskolába küldték, máshoz nem is értett, csak a gyilkoláshoz. Éppen egy technikusi posztra kért áthelyezést a Viktóriára. Ez volt az utolsó küldetése. Szegény Rebeka, mondogatta magában. Szegény, áldott kis Rebekám.
   – De ugyebár egy katona… – törölte végig ingujjával könnybe lábadt szemét, anélkül, hogy a pultos észrevegye. – Egy katona mindig kemény, és fegyelmezett. Akkor és ott valami megmozdult bennem, most is érzem. – Egy pillanatra elhallgatott, és rádöbbent, hogy tulajdonképpen szerette a lányt, talán még jobban is, mint egykori feleségét.

*

Magányos voltam, és kétségbeesett. Feladtam. Elterültem Rebeka mellett a földön. Átadtam magam a halálnak. És akkor, egy aprócska gondolat úgy vágódott a tudatomba, mintha egy teljesen sötét szobában felkapcsolták volna az égőt. Megvilágosodtam. Szegény megboldogult Gilbert azt mondta, hogy egy hajógyártelepnél fogunk landolni. Hát mégis hazajutok, ordítottam akkor teli torokból a messzeségnek.
   A több órányi keresés meghozta gyümölcsét, akarom mondani hajóját. Csak hetven éve ment ki a forgalomból ez a típus, ennek ellenére sehol egy rozsdafolt vagy felpattogzott festék. Azonban belül kissé más helyzet uralkodott. A műszerek felét be sem szerelték, a másik fele viszont olyan régi volt, hogy utána kellett olvasnom a használati kézikönyvben. Nem nagyon tudtam kivenni, hogyan is kell használni ezt az űrhajót, azt viszont megtudtam, hogy nincs benne robotpilóta. Egy kicsit furcsálltam, végül rájöttem, hogy ez a naszád még az Első Kapcsolatfelvétel idejében épült. Ellenőriztem az energiacellákat, majdnem tele volt mindegyik. Ujjongtam örömömben. Már csak el kellett vezetnem, ami persze már nem volt olyan könnyű, mint ahogy azt az útmutatóban írták.
   Készen álltam az útra, de előbb meg kellett tennem valamit. Társaimat egy kupacra pakoltam, és egy kevés rakéta üzemanyag segítségével elégettem őket. Hamvaikat gondosan összepakoltam egy dobozba, és beraktam magam mellé a hajóba. Bekapcsoltam magam a présülésbe, majd elindítottam a kilövést, és útnak indultam Hazel felé.
   Az utóbbi pár napot a hajóban töltöttem, ami nagyjából proteinszeletek és egyéb vackok evéséből állt. A magányra, és a halott társaimra gondolni sem akartam, de sajnos nem kerülhettem el őket. Akárhányszor lecsuktam a szemem, csak azt láttam, hogy segítségért kiáltanak. Amikor elfogott a magány érzése, nekiálltam a térugrási pontok kiszámításának, hogy lefoglaljam magam. Az egyetlen jó dolog a háromnapi utazásban az idő volt. Volt időm gondolkodni. Mégis mi a rákos fene folyik itt? Először is miért hagytak ott? Az életjelemet észlelték volna, azt biztosra veszem, vagy talán mindenki meghalt? A csapatszállító hajók is megsemmisültek? És az erősítés? Talán az idegen fajok összefogtak, és inváziót indítottak ellenünk és szövetségeseink ellen? Próbáltam összerakni a kirakóst, de sehogy sem sikerült. Mindenesetre biztos voltam abban, hogy mindent megtudok, amint a Hazelre érek, a legközelebbi helyőrségre, de sajnos nem így történt. A hajót leraktam egy múzeum mellett, hadd csodálja a nép, majd elindultam a laktanyára, közölni a fiúkkal, hogy bocs, de nem haltam meg.
   A fogadtatás nem volt valami szívélyes, meg kell hagyni. Amint tízméternyire megközelítettem a helyőrséget, vagy két tucat katona szegezte rám fegyverét, és szólított távozásra. Gyorsan elmondtam történetem ötven szavas változatát, majd elkérték az azonosítómat. Tulajdonképpen nem elkérték, hanem kitépték a nyakamból, de ez most lényegtelen. Két perc múlva kijött egy köpcös alak, majd közölte velem, hogy a kódom nincs benne az adatbázisban. Ezután az egyik őr hátulról puskatussal jól fejbe vert, és otthagytak, szintén egyedül, összezavarodva, kérdések tömkelegével a fejemben. Aztán idejöttem, hogy lepihenjek, és átgondoljam a történteket.

*

– Hát igen nagy pácban vagy, öregem – állapította meg Smith helyzetét a csapos. – Hadd mondjak valamit. Te egy…
   De ekkor egy nő lépett be az ajtón, kecsesen, akár egy balerina, majd leült a legtávolabbi asztalhoz. A csapossal csak bámulták ezt az égi tüneményt. Azonban valami nem stimmelt vele. Randell nem tudta miért, de nagyon ismerős volt számára. A mozdulatai, ahogy megigazította a haját, a kopogása az asztalon, a tartása. A két férfi összenézett, majd a pultos eleresztett egy pajzán mosolyt és azt mondta: – Eriggy! Hívd meg egy italra!
   Randell odasétált a nő asztalához, és csak bambán állt mellette. Végül összeszedte minden bátorságát, és leült mellé, majd megkérdezte tőle, hogy meghívhatja-e valamire; ekkor megpillantotta az arcát, és egyből ráeszmélt, hogy ki is ő valójában! Az alkoholtól elködösült agya hirtelen kitisztult. A nő, aki betért a kocsmába, nem volt más, mint Rebeka, akinek halottnak kellett volna lennie. Randell felriadt ijedtében, majdnem leesett székéről, de pillanatok alatt visszanyerte egyensúlyérzékét; azonban gondolatai mindenfelé cikáztak: Ez hogy lehet! De hiszen ő meghalt! És aztán… Most meg itt… és él! De hogy?!
   – Mit is kérdeztél? Itt vagy?
   – Csak azt, hogy meghívhatlak-e egy pohár italra – nyögte ki nagy nehezen.
   – Persze, miért is ne. – válaszolt kissé kéjesen, miután végigmérte a szemével az előtte ülőt.
   – Mit kérsz? – kérdezte már kissé magabiztosabban.
   – Egy appletinit, legyen szíves! – csettintett a csaposnak.
   Miután a kocsmáros kihozta Rebeka hasonmásának az italát, beszélgetni kezdtek. Megdöbbentő volt a hasonlóság. Egyszeriben Déjà vu érzése kapta el. – Ezt én egyszer már átéltem – mélázott el magában Randell. – Hát persze! Az első randevúnkon is egy ilyen helyen vacsoráztunk. Sőt pont ezen a helyen. Az Égiek verjenek meg, mi folyik itt! Ez nem lehet véletlen. Itt valami bűzlik! Légy óvatos Randell! Légy nagyon óvatos!
   Belenézett a nő szemébe, valami megváltozott. Azt a határtalan vadságot felváltotta a zavarodottság. A lány kapkodva elővett a retiküljéből egy tollat, elemelt egy szalvétát az asztal közepéről, majd ráírt valamit, és odacsúsztatta a férfi elé. Smith értetlenkedve nézett rá, de a nő csak a zsebkendőt szuggerálta. Randell felemelte és kinyitotta az asztalkendőt, amin ez állt: 
   Én vagyok az, Rebeka. Tényleg én vagyok az! Nem haltam meg! El kell tűnnünk innen! Figyelnek minket!
   Összehajtotta az üzenetet, majd a zsebébe csúsztatta, megfogta a nő kezét, majd sietős léptekkel elhagyták a bárt. Randell csupán később döbbent rá, hogy elfelejtett fizetni, és társai hamvait is otthagyta a pulton. Rebekával kerestek egy csendesebb helyet, ahol tudtak beszélni. Végül találtak egy parkot, ahol csak egy-két ember sétálgatott céltalanul a sötétben. Egy ideig csak nézték egymást. Másodszorra ismerte meg őt, de még mindig ugyanaz az izgatottság lett úrrá rajta, mint az első titkos találkozásukkor. – Csak ne lenne ennyire kaotikus a helyzet – gondolta. Annyi minden járt a fejében, annyi megválaszolatlan kérdés, annyi rejtély, amikre nem tudta a választ, de végül csak ennyit tudott kinyögni: – Mi újság?
   – Hogy tudsz ilyenkor is ekkora baromságokat mondani, Randi?
   – Én csak…
   – Jól van, ide figyelj! Nincs sok időnk! Engem ebbe az egészbe csak úgy bele rángattak. Nem tehetsz semmiről, érted? 
   – Egy fikarcnyit sem értek az egészből.
   A távolból egy nagyobb csoport lépteit hallotta közeledni, amit Reb is észrevett.
   – A lényeg, hogy ne sírj, könyörgöm, csak ne sírj! Ezt akarják!
   A léptek egyre csak erősödtek, de egyelőre fogalma sem volt, hogy honnan. Rebeka megfogta a kezét, és rohanni kezdtek. A lépteket ezúttal nem csak a parkból lehetett hallani. A cipők kopogása már az épületek falairól vízhangzott, beterítve az egész várost. A két alak a sötétben csak futott és futott. Arcuk meg-megvillant az utcalámpa fényében, amin a kétségbeesés tisztán kivehető volt. Végigrohantak a park melletti utcán, majd át egy kereszteződésen. Hirtelen megtorpantak. 
   – Vissza! – kiabálta Rebeka, amint meglátták a feléjük közeledő embereket. Visszafordultak, és zihálva iparkodtak meglógni az őket üldöző tömeg elől, akik öltönyben, kalapban és esernyővel masíroztak kitartóan utánuk.
   – Erre! – Rebekával befordultak egy keskeny utcába, mivel szemből is ugyanolyan maskarát viselő emberek közeledtek feléjük, azonban Rebeka lába megakadt az egyik meglazult macskakőben, és végigterült az utcán. Randell odaszaladt, és letérdelt mellé.
   – Hagyj itt! Úgy is téged akarnak.
   – Nem! Még egyszer nem hagylak meghalni! – Majd felsegítette, és átkarolta, de már késő volt. Az utca mindkét végén öltönyös, kalapos pacákok tódultak be. Az ég dördült, az eső eleredt. Az árnyékba burkolózó alakok kinyitották esernyőjüket, és csak közeledtek és közeledtek.
   Reb mélyen Smith szemébe nézett, majd megcsókolta, és azt mondta:
   – Szeretlek Randi, mindig is szerettelek! Csak kérlek, ne sírj!
   A tömeg öt méterre, egyazon pillanatban ált meg. Az esernyős alakok közül előlépett Gilbert, és elindult feléjük, majd háromlépésnyire megállt előttük. A parancsnok az esernyő árnyékából azt kérdezte:
   – Hogy érzi magát Randell? Nem zaklatott kissé?
   – Mi ez az egész, uram? Miért nem halott? És mi a francért kérdezi azt, hogy hogy érzem magam?
   – Sok mindent nem ért, igaz? Persze, hogy nem. – Ebben a pillanatban Randell előrántotta pisztolyát, és egyenesen a jó öreg Gilbertre szegezte. – Úgy is utáltam ezt az ipsét, gondolta magában, nem fog hiányozni senkinek ezen a világon. Végül azonban valami visszatartotta. Nem tudta meghúzni a ravaszt. 
   – Mi a baj? Tán valami problémája akadt? – majd felnevetett, akár csak a bevetések előtt, amikor porig alázta.
   – Az Istenért Gilbert, árulja már el, hogy mi folyik itt?!
   – Máris! – Ezzel előhúzta zsebéből pisztolyát, Rebekára emelte, majd meghúzta a ravaszt.
   – Ne! – Ordította Randell teli torokból, majd Reb mellé térdelt, aki valamit mondott, csak nem hallotta. Közelebb hajolt, fülét a nő szájára emeltem. Most már minden szavát ki tudta venni.
   – Ne… sírj! Csak ne sírj, Randi!
   Ezek voltak az utolsó szavai, aztán meghalt. Vér kúszott elő a test alól, és terítette be a körülötte lévő macskakövet. Meghalt, Randell mostmár teljesen biztosra vette. Nem érezhette újra hajának illatát, lágy bőrének tapintását, és nem hallhatta többé nevetésének mámorító dallamát. Összetört. Vége volt neki is, akár csak szerelmének és egykori feleségének. Elborult a földön, és zokogni kezdett. Zokogott, ahogyan még soha, és ekkor teljes éljenzés és tapsvihar tört ki az előtte lévő tömegben. Feltápászkodott és a körülötte lévő embereket bámulta. Észre sem vették, csak pezsgőt spricceltek mindenfele és tapsoltak. Hogy kit? A több száz szempár egyenesen Gilbertre szegeződött, aki csak integetett vissza a tömegnek, mintha ő találta volna fel a spanyolviaszt. Aztán odasétált az összetört férfihoz, esernyőét fölé emelte, majd kezet rázott vele, és azt mondta:
   – Köszönöm, Randell, nélküled sosem sikerült volna. – Ezután felsegítette a mellette lévő nőt, akit Randell eddig Rebekának hitt, majd megcsókolta. Átkarolta, és odasétáltak a tömeghez, elővett egy mikrofont a másik zsebéből és azt mondta:
   – A mai nap, kedves tudóstársaim, mérföldkő az emberiség számára! Ma nem csak azt mutattuk meg a világnak, hogy mennyire kifinomult, humanoid robotokat tudunk alkotni, hanem azt, hogy képesek vagyunk olyan szerkezeteket teremteni, amelyek nem csak gondolkodni, hanem már érezni is tudnak! Már a kezdetek kezdetén tudtuk, hogy a szellem ott lakozik a gépben. Tudtuk, hogy csupán a nyers intelligencia nem képes meghódítani a galaxist. Mondjunk hálát a 309-es számú robotnak, aki először ment át a Voight-Kampff-féle empátiateszten! Csupán egy kérdés maradt…
   Nem hitt sem a fülének, sem a szemének. Ez képtelenség, gondolta Randell. Hirtelen lepergett előtte az élete. Megjelent az összes családtagja, a barátai és a felesége arca; jó és rossz emlékek; illatok és szagok, amikről már nem is hitte, hogy léteznek.
   És ez mind hazugság? Az egész életem egy nagy hazugság lenne csupán? Ennyi lennék én, egy gép? Nem, ezt nem fogadom el! Ember vagyok! Én egy ember vagyok!
   Ismét leborult a földre, és eszeveszettül nekiállt ütlegelni az aszfaltot, de csupán csak annyit ért el, hogy az utat ajándékozta meg néhány újabb kátyúval. Aztán meglátta az öklét, semmi baja nem volt. Elővett egy kést a bakancsából, majd felhasította a karját. Nem vérzett. Lehámozta róla a bőrt, és akkor meglátta a csomó drótot és fémet. Semmi csont, hús vagy vér.
   – Ez. Ez nem lehet igaz. Én is csupán egy gép vagyok? Ez az egész csak egy rohadt teszt volt? Ezt nem hiszem el!
   Randell hisztérikus nevetésbe tört ki, nem tudta már, hogy mi a valóság. Talán számára nem is létezhet olyan. Megőrült, már ha egy robot megőrülhet. Megszűnt Randell Smith lenni többé. Valami a mesterséges agytekervényeiben elpattant. A határ. Randell, akárki is legyen most ő, nem ugyanaz, mint aki előtte volt.
   Gilbert odasétált hozzá, és azt kérdezte:
   – Mik az utolsó szavaid?
   – Mivel kapcsolatban?
   – Ugyan már, tudod, hogy deaktiválni fogunk. A többieknek nem lesz ilyen lehetősége, szóval hajrá! – biztatta Gilbert, és átadta neki a mikrofont. Egy ideig csak forgatta a kezében, gondolkozván miről is beszéljen, de végül csak ennyit mondott:
   – Menjenek a pokolba! – Majd felemelte a földről pisztolyát, és egyenesen Gilbert két szeme közé lőtt. Az egész tömegen némaság uralkodott, és csupán egyetlen egy hangot lehetett hallani, Randell nevetését. Igen, ezúttal ő nevetett. Ő, és kinevette az egész világot.
banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink