Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. január 12., kedd

Szöllősi Betti: Ágnes, a boszorkány története

Valahol, egy alig kettőezer lélekszámú  kis faluban, a főtéren álló templomóra épp a tizenkettőt ütötte el. Hangjára ijedt varjúsereg röppent fel a keményre fagyott földről, s indult el másfelé, hogy megvigye a tél közeledtének hírét. A toronyóra eztán sötét némaságba burkolózott. Nyugovóra tért a falu népe, lepihent hát ő is.

Csupán egyetlen ház emeleti ablakának zsalui mögül kandikált ki némi izgatott fénysugár. Az ablaktábla valamikor sötétkék lehetett, mostanra az eső és szél fakóra koptatta.  Az balak másik oldalán egy pici szobában, két kisgyerek álmatlanul forgolódott. A szobán elemlámpa vékony sugara cikázott át, alaposan szemügyre véve a bútorokat, a fényképeket a falon, hogy aztán megállapodjon egy álmos tekintetű kisfiú arcán.

- Bencus! Szerinted már az ágyban vannak? –kérdezte egy hang a sötétben.
 - Hát nem is tudom, Bogika. Az óra elég sokat ütött, – felelte a kisfiú – és különben is, ilyen későn a felnőttek már biztosan alszanak.
- Gondolod? Ne várjunk még egy kicsit? – A kislány hangja kérdőn csengett.
- De igazad van, Bogika. Várjunk még. – felelte amaz és lekapcsolta az elemlámpát.
Csöndben ültek a szobában, a zsalun át beszűrődő utcai lámpa fényénél testük körvonala halványan látszott.
Majd pontosan negyven másodperccel később  a kislány ismét megszólalt:
- Eleget vártunk, Bencus. Gyerünk!
                                                                                        ***
Négy pici láb és annak két gazdája osont halkan lefelé a lépcsőn.  A gyerekek egymás kezét fogva, óvatosan tipegtek a fénytelenre kopott parkettán.
- Hol kezdjük? – kérdezte a szürke pizsamás Bencus, miközben elnyomott egy ásítást.
Bogi keresztbe fonta maga előtt kis karját és erősen koncentrált. Mutatóujjával fejét kocogtatta.
- Hm. Talán először a cipőknél kellene megnéznünk. Először mindig oda megy. Tudod, a csizmákhoz.– mondta.
- Igazad van, Bogika. Miután kipottyan a kéményből, mindig oda vezet az első útja. – válaszolta az öccse.
Bogika összecsapta a tenyerét, kicsit hangosabban is, mint szerette volna, majd suttogva megszólalt:
- Bencus! Te egy zseni vagy! A kandallóban lesz! – Azzal rögvest elindult a nappali felé.
A kandalló, ahol délután még aranysárga színben játszó kis lángok táncoltak, mostanra kihűlt. A parázsló és égő akácfa helyén csak langyos hamu maradt. A kislány azért a piszkavassal még óvatosan beletúrt, hogy biztos legyen benne, sehol egy pislákoló szikra vagy egy kósza láng, ami esetleg megégetheti őket.
- Na, gyere, Bencus. A tűz kialudt. Keressük.
Négy apró kéz matatott gondosan a kihűlt hamuban. Fésülték -és szitálták az ujjukkal, de sehol semmi.
A kisfiú csalódottan szólalt meg:
- Nincs itt, Bogika. Pedig kétszer is megnéztem. – mondta.
- Nem baj, Bencus. Megyünk tovább. Nem adjuk fel rögtön az első akadálynál! Gyerünk a cipős szekrényhez! – válaszolt a kislány, azzal katonás két fős sort állva elindultak.
A kis kezek végigjártak minden cipőt, a kiscsizmák belsejét is gondosan átkutatták, de amit kerestek, sajnos itt sem találták. Két aprócska sóhaj szállt fel.
- Hol lehet még? – tanakodtak a gyerekek.
- Először bepottyan a kéményen és a cipőcskékhez megy, utána pedig megissza a tejet és megeszi a kekszet. Tej és keksz. A konyhában lesz!
A négy kis kéz gondosan átkutatott minden szekrényt és fiókot. Nyitogattak és csukogattak, találtak sok kekszet és a hűtőben tejet is, de amit kerestek, annak se hírét, se hamvát nem lelték.  Eddig még csak csalódottak voltak, de egy újabb ásítás jelezte, hogy Bence mostanra bizony, már alaposan elfáradt. Bogika ismét elsőnek szólalt meg,
- Lassan pirkad, Bencus. Ideje visszamennünk. Aludjunk. – mondta.
- Azt hiszem, igazad van, Bogika.
A kislány barackot nyomott öccse fejére és elindult a lépcső felé.
- Várj, Bogika! Tudod, hogy egyedül félek a sötétben! – suttogta a kisfiú. A lányka nagyot sóhajtott, de azért a lépcső alján várta öccsét. Négy maszatos-kormos kéz egyszerre indult el az emeletre, hogy kis gazdáik végre nyugovóra térjenek. Bebújtak az ágyba a jó meleg pokróc alá és kikapcsolták az elemlámpát. A szobában teljes sötétség honolt, és a kis faluban, az ablak másik oldalán is. Ekkor a hó is szállingózni kezdett, hogy fehér takarójával borítsa be a fázó tájat. December huszonkettedike volt.

                                                                                 ***
- Felkeltek már, Eszter?
- Nem, úgy alszanak, mint a bunda.
- Menjünk, főzök kávét magunknak.
Köntösük harangként lengett körülöttük, míg a konyha felé sétáltak. Az ajtóban azonban megtorpantak. Kezüket szájuk elé kapták, majd egymásra meredtek. Rögtön a következő pillanatban kirobbant belőlük a nevetés: Anya és Apa egymást átölelve kacagott.
- Nem csodálom, hogy úgy alszanak, mint a bunda! – nevetett Anya – felforgatták az egész lakást az ajándékok után! És nézd a szekrényt! – Apa illedelmesen a mutatott irányba nézett: mindent kormos kis kéznyomok díszítettek.
Anya, még mindig nevetve megszólalt:
- Ezt most gyorsan eltüntetjük, különben rájönnek, hogy rájöttünk, hogy mit csináltak az éjszaka.
Egy vödörbe langyos vizet engedett, majd valahonnan egy rongyot varázsolt elő és megkezdte a szekrények fehérré varázsolását.
- Akkor én készítem a reggelit is. – mondta Apa. – Szívem, nem gondolod, hogy ideje lenne elmesélni a gyerekeknek Ágnes történetét? – kérdezte.
Anya odanézet, a két szempár pedig egymásra kacsintott.
- Azt hiszem, hogy igazad van. – felelt. És újra nevetniük kellett.
                                                                                    ***
Boglárka és Bence már megmosakodva jött a konyhába. Kezüket és arcukat gondosan megtisztították a koromtól, nehogy Anya és Apa rájöjjön, hogy este mit csináltak alvás helyett. Két kis orrocska elégedetten szimatolt a levegőbe.
- Palacsinta! – rikkantották egyszerre. Azonnal az asztalhoz ültek és késükkel-villájukkal dobolták a ritmust: - pa-la-csin-tát! pa-la-csin-tát!
- Rögtön kész van, álomszuszékok! – Mondta Apa és beletúrt fia szőke hajába.
- Mit csináltatok az este, hogy idáig aludtatok? – kérdezte Apa, miközben megforgatta az utolsó palacsintát. A két kisgyerek ijedten pillantott össze.
- Semmit! – felelték kórusban.
Eközben a tucatnyii palacsinta az asztal közepére került, a gyerekek legnagyobb örömére. Juharszirup fröccsent és mindenki jóízűen kezdett a falatozáshoz. Kivéve Anyát. Ő az ablaknál állt és egykedvűen nézett kifelé.
- Szívem, egy kicsit neked is enned kellene. – mondta apa.
- Tudom. – felelte Anya és lassan elfordult az ablaktól – De ilyenkor, szenteste előtt mindig eszembe jut. És valahogy szomorú leszek tőle. – mondta.
- Megértelek, drágám. De jobb lenne, ha nem is gondolnál rá. Az ilyen dolgokat jobb elfelejteni. Meg aztán igazán nem te tehetsz arról, hogy mi történt azzal a kislánnyal.
A két kisgyerek villája eközben félúton megállt a levegőben. Tátott szájjal hallgatták szüleik párbeszédét.
- Miről beszéltek, Anya? – kérdezte Bogika leplezetlen kíváncsisággal a hangjában.
- Semmiről, kicsim. Ez egy nagyon régi történet. Jobb nem is gondolni rá. – felelte neki Anya.
- De szívem, meséld csak el nekik Ágnes történetét, egyszer úgyis el kell mondanod.
A két kisgyerek, csak úgy, mint a palacsintánál, most is az asztalon kezdett dobolni: me-sét! me-sét! -
kántálták egyszerre.
- Ám legyen. Gyertek utánam.
                                                                      ***

Apa gondosan begyújtott a kandallóba és pár perc sem telt bele, míg az első lángocskák melege jólesően simogatni kezdte az arcukat. A földön ültek törökülésben. Anya Bencust az ölébe vette, előtte Bogika és Apa ült.  Anyu nagy levegőt vett és mesélni kezdett:
- Amikor olyan pici voltam, mint most Te, Bogika, az Édesanyám, a ti nagymamátok, egy szép napon az ölébe vett, miközben az udvaron a zöldborsót hántoltuk és azt mondta:
- Eszterkém, most elmesélek neked egy tanulságos történetet. – nagyot sóhajtott és folytatta. Ismered azt a szólást, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik? Ismered, ugye? Tudod, ahol a nagymama lakott,  nem volt nagy község, inkább nevezném falucskának. Mindenki ismert mindenkit. Az utcájukban lakott egy lány, akit Ágnesnek hívtak. Minden vele kezdődött.
Ez a lány kirítt ám a többi gyerek közül. Nem azért, mert szép vagy okos volt, inkább kis csúnyácska a befelé álló első két fogával, na, de most nem is ez a lényeg. Nézd meg Eszterkém, anyád megint elkalandozott. No, ez a lány borzasztóan kíváncsi teremtés volt. Volt neki egy öccse, akit csak Jánoskának hívtak. Úgy esett, hogy a születésnapja volt ennek a fiúnak. Persze mi, az utcabéli gyerekek mind elmentünk. Szépen kiöltöztünk a kis ünneplőnkben, hogy megadjuk a módját, ahogy az akkor szokás volt. Ágnes folyton nyafogott mindenkinek, hogy mondják el, mi van a csomagokban. De persze senkinek esze ágában sem volt elárulni! Végtére is ez meglepetés volt. Úgyhogy elhessegették a nagyobbak és azt mondták: Ne érdekeljen Ágnes, aki kíváncsi, hamar megöregszik! Na, ez a lány, mire arra került volna sor, hogy a tortát felvágjuk és a szülinapost az ajándékokhoz vezetjük: kibontott minden dobozt! Volt ám nagy hüledezés ilyen gaztett láttán. Szegény Jánoska egész délután vigasztalanul sírt, mert a nővére kibontotta az összes ajándékát. Mondanom se kell, az után a nap után több születésnapra nem voltunk hivatalosak. De tovább is van a történet. Hogy honnan tudom? Mert ott voltam, aranyom. És ahol nem voltam ott? No, Eszterke, hát ott volt más. A falu meg már csak ilyen. Az emberek mindenről tudnak. Nincsenek titkok. No, egyszer egy ízben az összes húsvéti tojást megette a többi gyerek elől. Kileste, hogy hova tojik a nyúl (hiába intették a szülei, hogy bizony nem szabad, hagyni kell a nyulat, és különben is, aki kíváncsi, hamar megöregszik) és rögtön utána odasomfordált a kis kosarával, mindent felszedett, majd leült egy tölgy árnyékába és egészen addig fel nem állt, amíg a kosárka tartalma el nem fogyott. Volt ám megint hüledezés a faluban. Hogy a többi gyerek így meg úgy, sehol a piros tojás, a kíváncsi fáncsi mind megette. Mert, hogy akkor már így hívtuk. Bizony Eszterkém, ez lett a csúfneve. Ezek után érthető, hogy senki sem szerette túlságosan a kislányt. Nem volt túl sok barátja. És ugye a név, amivel illették… De nemsokára ez is megváltozott. Merthogy egyszer egy ízben úgy ráijesztett a Mikulásra, hogy az kipottyant ijedtében a kéményből és megbicsaklott a bokája (ezek után persze jó pár évig elkerülték a rénszarvasok azt a tetőt) és nem tudta folytatni útját és bizony sok kémény kimaradt azon az estén. Hogy miért tette? Mert kíváncsi volt Eszterkém. Nem, nem, a kíváncsiság magában nem bűn, de Ágnes úgy volt kíváncsi, hogy közben elvette mások örömét. Érted a különbséget? No, eztán az iskola megint elkezdődött, vége volt a karácsonyi szünetnek. A gyerekek újra iskolába jártak. Kivéve Ágnest. Őt senki nem látta. Hogy mi történt? Pontosan senki nem tudja. Az eset után a Mikulással, amikor Jánoska és a szülők felébredtek, látták, hogy a tej és a keksz érintetlen és a csomagok sehol. Rögtön tudták, hogy baj van. Rohantak Ágnes szobájába, de az kulcsra volt zárva, s bentről fojtott zokogás hallatszott. Dörömböltek, kopogtak, de Ágnes nem nyitott ajtót. Egész délelőtt az ajtó előtt vesztegeltek, amikor egyszer csak megszólalt. Sírása addigra szipogássá szelídült és tisztán értették mit mond: - Nem leszek többet kíváncsi, megígérem. Akkor elmúlik, mama? – mondta. Hangja rekedten és öregesen csengett és anyja nem tudta mire vélni, amit a lánya mondott. Persze rögtön igent mondott, csak hogy a lány végre előjöjjön és abbahagyja a sírást. A kulcs elfordult a zárban, s amikor az ajtó kinyílt egy vénségesen öreg asszony ált az ajtóban. Mindenki a szája elé kapta a kezét. Ágnes ismét megszólalt: - Nem hittem el mama, amikor azt mondtátok, hogy aki kíváncsi, az hamar megöregszik. De most már elhiszem. Ugye el fog múlni? – és megint zokogásban tört ki. Háta meghajlott és olyan ronda volt, mint egy boszorkány. Még egy bibircsók is nőtt az orcáján. Eztán senki nem hívta többé Kíváncsi Fáncsinak, csak egyszerűen az lett a neve, hogy Ágnes, a boszorkány. Pedig még csak tizenhárom éves volt. Micsoda szerencsétlen szám! Hogy bárki látta-e aztán? Volt, aki igen, volt, aki nem. De akik látták, azt kívánták, bárcsak elkerülték volna. Hát Eszterkém, ez Ágnes, a boszorkány története. Igen, Eszterkém? Nem, nem ennyi, de ha elmesélném az összeset, hát akkor bizony napestig itt ülnénk.

                                                                               ***
- Hát est mesélte nekem a mamám.
Bencus és Bogika kerekre meredt szemmel bámultak édesanyjukra.
- És tényleg úgy megöregedett? És olyan rusnya lett, mint egy boszorkány? – kérdezték.
- Igen. – mondta anya, s háta mögött keresztbe tette az ujjait - Minden pontosan így történt gyerekek. Tehát mi volt a tanulsága a történetnek? Bogika?
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik, anya. –és drámaian forgatta a szemét az egyértelmű kérdés hallatán.
- És Bencuskám? Mi a másik tanulság? – kérdezte anya megint.
- Nem tudom anya, volt még egy?
- Igen, drágám. A történet másik tanulsága az volt, hogy Ágnes a kíváncsiságával elvette mások örömét. Nem érdekelte, hogy így elrontja a meglepetést, egyedül az volt fontos, hogy kilesse az ajándékokat. Tehát a lényeg, hogy nem szép dolog elvenni mások örömét csak azért, hogy a saját kíváncsiságunkat kielégítsük. – felelte.
- Ezt nem egészen értem, anyu.
A nő rámosolygott – Nem baj, Bencus. Majd ha elég nagy leszel, megérted.

                                                                        ***
Azon az estén a két kisgyermek álmatlanul forgolódott. Hogy mi volt az oka? Talán Ágnes története, talán a szenteste közeledte, talán mindkettő és talán egyik sem.
- Bogika, – a kisfiú törte meg a sötét szoba néma csendjét – szerinted tényleg igaz, ami azzal a kislánnyal történt?
- Nem tudom, Bence. – mondta. S csak akkor hívta így az öccsét, ha igazán komoly dolgokra terelődött a szó. – De azért elhinni, hogy valaki megöregszik, mert kíváncsi volt? Hát, igazán nem tudom.
- De azért nem lehetetlen? – kérdezte Bencus.
- Pontosan. Minden lehetséges. – felelte Boglárka.
- Akkor ma este megkeressük az ajándékokat?
- Hát Bencus, azért ne kockáztassunk.
Több magyarázatra nem is volt szükség. Mindketten bebújtak a takarójuk alá és pár perc sem telt bele, a meleg álomba ringatta őket.

                                                                         ***

Karácsony reggelén Anya halkan lépett be a gyerekek szobájának a félhomályába. A két gyermek még mélyen aludt. A lehető leghalkabban kinyitotta a zsalukat, hogy egy kis napfényt engedjen be. A fénnyel együtt azonban friss levegő és fenyőillat is szállt be, ami azonnal megtöltötte a kis szobát. Valahol, talán a főtéren, ahol a helyi lakosok hatalmas karácsonyfát állítottak fel, gyermekek kezdtek rá egy karácsonyi énekre. Ajkukról az Ó, szép fenyő dallamosan szállt fel. Anya finoman kisimított egy tincset Bencus arcából, majd megcsókolta a homlokát és a fülébe suttogott: - Boldog Karácsonyt, kisfiam.
Bencus kinyitotta kis szemét.
- Bogika, ébredj! – rikkantotta el magát.
- Neked is anya! – mondta Bencus, csókot nyomott anyja arcára és pizsamástul, mindenestül szaladt lefelé a lépcsőn. Még félvállról azért visszakiabált a nővérének:
- Én előbb kapom meg az ajándékokat!
Két perc múlva mindannyian a nappaliban voltak.

                                                                             ***
Selyempapír zörgése, tűz ropogása és gyermekkacaj töltötte meg a nappalit. Apa épp Bogikának segített egy kis konyhai gyermek-bútort összeszerelni, amikor Bencus kibontotta az ajándékát. Egy varázsló szett volt. Több sem kellett neki, a kis palástot egyből magára vette, s a pálcával suhogtatva járkált körbe-körbe a szobában, s közben ezt mondta:
- Bencus, a nagy Mágus! Bencus, a nagy Mágus! Végre a mi falunkba is megérkezett! – s közben nagyokat kacarászott. – Nézd, anya, ilyet is tudok! - s kis művirág csokrot kapott elő a palást lógó karjából, majd anyjának nyújtotta. Egy pillanatra úgy tetszett, Anyának szivárvány csorog az arcán.  De nem az volt. Könnycsepp volt, amit a karácsonyfaégők színes fénye megvilágított.
- Mi a baj anya, miért sírsz?
- Nincs semmi baj kicsim.
- De hát, ha sírsz, csak van valami baj. – Anya a fiú elé guggolt.
- A boldogságtól sírok Bencuskám, mert látom, mennyire örülsz az ajándékodnak. – felelte anya.
- Akkor jó, ha nincs semmi baj. – felelte Bencus. És a következő pillanatban a pálca megint suhogott. De a fiúcska hirtelen megtorpant. Megkocogtatta a homlokát - úgy tetszett valamin erősen gondolkodik. Picit még tétovázott, de aztán Anyja felé fordult. Kis arcán neki is egy könnycsepp gördült le.
A szobán átfutva édesanyja karjaiba vetette magát, s édesanyja fürtjeibe suttogta: - Anya, most már tudom, hogy mi volt a mese tanulsága.
Kint a gyermekkórus a Mennyből az angyal-t kezdte énekelni.
                                                                         







                    
banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink