Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. január 1., péntek

Selina Olivieri: A hegy gyomrában

Az éjjelek voltak a legnehezebbek. Lámpaoltás után már nem csak a sziklafalak zárultak ránk, hanem a sötét is, olyan ijesztő tömörséggel, hogy néha úgy éreztem, megfulladok. A reggel mindig megváltás volt a számomra. Nem csak egy új nap reménnyel teli kezdete, hanem szinte üdítő fellélegzés is. Hálaadás, azért, mert ismét túléltünk egy éjszakát, ép bőrrel, mindannyian, egytől egyig.

Civilizációnk utolsó maréknyi csoportja voltunk, és sosem tudhattuk, mit hoz a holnap, hogy mikor kondulnak a vészharangok. Abban az időben minden egyes perc ajándék volt. Ajándék, de legfőbbképpen kegyelem, hogy éltünk.

Az Utolsó Idők napjaiban minden átértékelődött, ami valaha része volt az életünknek. Mindenre más szemmel tekintettünk, és csodálkoztunk rá, akár egy kisgyermek. Őszintébben örültünk, sírtunk, a nevetés szívből jövőbben hangzott. Szavaink sosem csengtek még igazabbul, mint akkoriban, az érintések sosem tükrözték tisztábban az emberek között lévő testvéries kötelékeket.

Minden kézfogásban, vállon veregetésben ott rejlett a megkönnyebbültség, hála és öröm érzete, hogy még itt vagyunk, még talpon állunk, még létezünk, és egymás között lehetünk. Megéltük, hogy összetartozunk, hogy mind egyek vagyunk, és ugyanazt a levegőt szívjuk, mely ugyanannak a hazának légterét éltette.

Gyönyörű volt az eső is. Ahogyan nehéz cseppjei egyre terebélyesedő sötét foltokban szaporodtak a sziklaparcellákon, és mi megéreztük jellegzetes fanyar illatát, ahogyan kialakult az a hatalmas áttetsző záporfüggöny, melyet mintha egy szempillantás alatt dobtak volna le a világra.

Volt idő, amikor a súlyos szürke felhőtakaró az egész égboltot elborította, volt, hogy átszökött rajta a napfény, vagy egyszerűen csak felszakadozott a magasan száguldó széltől, s kibukkant mögüle gyönyörű, zöldeskék egünk egy-egy szeletkéje. Ám ekkor már valami egészen más törte meg a kontrasztot. Mindig ott volt, éjjel és nappal. Mindig ugyanott, abban az egy pontban, az ég aljánál.

Amikor először pillantottam meg, majdnem szörnyethaltam félelmemben. A látvány beleégett a tudatomba, és habár első észrevételem óta szándékosan nem néztem többet rá, ügyelve arra, hogy elkerüljem a tekintetemmel, mégis, majdnem minden álmomban megjelent, és én csak bámultam. Bámultam, és képtelen voltam levenni róla a szemem. Rengetegszer riadtam föl, mintha csak álmomban is tudtam volna, ez az egyetlen lehetőségem rá, hogy végre elforduljak tőle.

Vonzott. Nem csak engem, mindenki érezte. Az ég elfeketült alja azzal a tüzesen izzó szimbólummal magába akart szippantani minket. Volt, hogy rémálmomban rávett, rohanjak ki a parcellára, és vessem magam le onnan. Nem gondolkoztam, csak megtettem, amit parancsolt. Kiürített elmém megtelt hipnotikus vonzerejével, és nekem meg sem fordult a fejemben, hogy miután leugrom, nem suhanok felé a levegőben, hanem lezuhanok a halálba, akár egy élettelen kődarab.

Éreztem az izmaimon, amikor ugrottam, ám a rándulástól azonnal magamhoz tértem.

Emlékszem, hogy nagyon megijedtem. Egész testemben remegtem és sírtam, de ők, ketten, ott voltak mellettem, hogy megvigasztaljanak.

Mi hárman, még inkább egyek voltunk, afféle valódi egység. A Tanács döntése alapján hozatták ide őket, amikor már biztos volt, hogy elérkeztek az Utolsó Idők. Nem várhattuk meg, hogy a karma útvesztőjében valahol, valamikor összeérjen hármunk találkozása, azonnal értük küldettek.

Három különböző világ, három egymástól távol eső égitest szülötteinek egyesülése volt a miénk, amiért is különleges helyzetben voltunk, és legtöbb Testvérem irigykedett is emiatt. Hiszen nem mindenkinek adódhatott meg, hogy egykori teljes fényességű lelkének szétszakadt darabjaival ismét együtt ragyogjon. Mert ők én voltam, és én pedig ők.

Az érte fizetett ár azonban rendkívül magas volt. Talán még nem voltunk egyénenként egészen felkészülve arra, hogy minden alantas és negatív érzelemtől el tudjunk határolódni. Védelmező feladatunkat azonban csak tiszta lélekkel és elmével teljesíthettük.

Hiába uraltuk a teret, egymásba kapaszkodott kezeink által mégsem lehetett a kör elég teljes. Valami apránként megfertőzött bennünket. Amikor Shan rám nézett, feketén égő tekintetében észrevettem és felismertem önmagam, de Rhezy vörös pillantása gátat szabott ennek.

Ő annyira más volt, mint mi…

Emlékszem, amikor először láttam meg őt, megijedtem tőle. Idegen külseje összezavart, és habár rendkívül jól megértettük egymást, türkizkék haja, sápadt bőre, és vörös szeme távolságot emelt közém és Rhezy közé.

A Tanácsnak igaza volt. Nem álltunk még készen, sem ők, sem én. Sokat kellett volna még fejlődnünk és tanulnunk. Tapasztalnunk és képessé válnunk az elfogadásra.

De az Utolsó Idők eljövetele sürgetett, és meg kellett próbálni, utolsó mentsvárként összehozni hármas csapatunkat.

Fiatalok voltunk, és szertelenek. Én talán egy kicsit őrült is, hiszen még nem akartam meghalni. Még nem. Annyi minden volt, amit meg akartam és át akartam élni. Nem volt igazságos, hogy ebbe a háborgó világba születtem bele.

Szeretni vágytam. Shan erős, ölelő karjait kívántam érezni magam körül. Megfeledkeztem róla, hogy nem ketten vagyunk, hanem hárman, és egyre inkább eltávolodtam Rhezytől.

Szegény Rhezy! Visszagondolva rá, már megértem őt. Miután kiragadták saját világából, egy olyan közösségbe került, melyben másságával erősen kirítt a tömegből. Rikító, idegen színfoltként, különcként próbált részesévé válni nagy Családunknak, mígnem a féltékenység, mint alattomosan fertőző vírus, belerágta magát a lelkébe.

Kétszínűvé vált és titkolózóvá. Kézen fogott, félrehúzott, és telebeszélte a fejem mindenféle mocsokkal. Hazudott, és Shan ellen hangolt. Állításaival feldühített és keserűségemben többé szóba sem akartam állni Shan-nal.

Engem elvakított a hazug szavak által táplált csalódás, ő azonban mindvégig átlátott Rhezyn, s mire két barátom, lelkem darabjai egymásnak estek, utolsó reményünk, Védelmező hármas egységünk már nem létezett többé. Felbomlott, akár egy elhasználódott, felfeslett szalagokból kötött csomó, és ezáltal ellenálló erőterünk is, amely a hegy körül éltetett még bennünket.

E sorokat írva, ezer és ezer életen túl, abban reménykedem kellő bölcsességre tettem szert, és ahogy visszatekintek a régmúltba, egy kissé megszépíthetem az emlékeket. Nem akarom visszaidézni, mi történt azután, de nem is tudnám. Naplóm utolsó lapjait kitépte a szél, és szerteszét fújta. Talán az égiek akarják, hogy újra írjuk őket. Igen, mi. Mi, hárman, mert a megtapasztalások több évezredes útján végül ismét elérkeztünk arra a pontra, amikor visszarendeződhetünk egységgé.

Tudunk valamit, amit más nem. Rejtett képességeink, melyeket ezidáig hordoztunk magunkban, most ismét felszínre törnek, összekapaszkodott kezeink által felerősödnek, és új dolgok születnek.

Elérkezett az Új Idők korszaka. Történelmet írunk együtt, és a kihalt hegy gyomrában felszabadult, életteli zsivajgás éled újjá, hogy aztán kitörjön a mámoros tömeg a szabadba. A Család egy emberként, jólesően lélegzi majd be a napfényes, illatos levegőt, és ahogy megkönnyebbülve kifújják magukból, mindannyian csupán egy valamire gondolnak:

„Csak álmodtuk, emberek! Semmi rossz sem történt!”

banner
Previous Post
Next Post

Partnereink

Partnereink