Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. január 28., csütörtök

Megszabadulni a béklyóktól

Az életünket vágyakhoz, tárgyakhoz, emberekhez láncoljuk, miközben önnön valónk elveszik az éterben. Az RNR Művészeti Ügynökség és a Nemzeti Táncszínház Rekviemje semmihez sem fogható gyászmise, küzdelem magunkkal és magával az élettel.

Itt nem születéssel kezdődik a lét. Egy gyászkórus hasít bele az üres térbe, majd a hirtelen támadt fényben egy összekötözött lány – nem is fontos hogy nő-e vagy férfi. Egyszerűen ember. Körbeüljük, nézzük a reménytelen vergődését, ahogy igyekszik megszabadulni a kötelékektől. Vagy talán a béklyóitól.

Árnyak veszik körbe. Olyasféle alakok, akik képviselik a múltját, jelenét, a rá váró sötétséget, a tetteit, a vágyait, a félelmeit. Követik őt mindenhová, elragadják, majd eltaszítják. Nem más ez, mint életünk kifordított mása, cselekedeteink eltorzított tükörképe.

Az ember először menekülni próbál, megijed. Ijedtségének oka nem más, mint a saját magával való találkozás, az a pont, amikor kilép önmagából és felteszi a kérdést, miért létezünk?

A gyászmise feszült zsongássá alakul, a levegő együtt pulzál a táncosokkal. Öt árnyalak járja be a teret, öt próbál útmutatást adni. A lány végül megtörik. Nem is olyasféle megtörésről van szó, ami a feladás érzésével párosul, sokkal inkább a beletörődés, és még inkább egyfajta elfogadás tükröződik az emberen, aki már képes állni ezeknek a „lidérceknek” a tekintetét.

Olyannyira együtt tud velük létezni, hogy már nem zavarja, ha megérintik, nem zavarja, hogy ide-oda lökdösik, terelik – mintha test és lélek eggyé vált volna.


Mindezt nem egy megszokott térben teszik. Feledi János rendező-koreográfus egy olyan közeget álmodott meg, mely elmossa a színházban megszokott határokat, és lehetőséget teremt a nézők számára, hogy – még ha csak azzal is, hogy közelebb ülnek – a produkció részeivé váljanak. Egyszerre könnyű és nehéz játék ez: könnyű, mert az intenzív érzelmek a kis távolság miatt fokozottabban hatnak, sokkal jobban a hatalmukba kerítik az embert, és nehezebb, mert nem lehet csalni. Nem lehet úgy csinálni, „mint ha…”, az első másodperctől az utolsóig jelen kell lenni. Ez a jelenlét, mely talán az egész darab kulcsfogalma lehet, végig érződik, és ami az emberi alak – ami kissé ügyetlen kifejezés a főszereplő személyére, hiszen nem csupán egy testről van szó, még ha ezt az érzést fokozottan igyekeznek is a tudtunkra adni – szólótáncánál csúcsosodik ki.


Hogy mit is jelképez az utána megjelenő meztelen figura, akinek hátán ott van a gerinc, csak sejteni lehet. A jelenség többféle értelmezési lehetőséget is felvethet. Egyrészről, ha abból a feltételezésből indulunk ki, hogy a felbukkanó árnyalakok az ember „démonjai” voltak, joggal gondolhatjuk, hogy egy olyan személyt látunk most, aki ezektől már megszabadult, pőrén áll előttünk a maga valójában, és láttatni engedi saját magát. Ugyanakkor az összegörnyedt test, az arctalan ember az ellenkezőjét sugallja. Nem egyfajta megváltásként tekint a szokások, vágyak és tettek levetkőzésére, sokkal inkább úgy képezi le őket, amitől egyre kevesebb lesz, és a végén nem marad belőle más, csak egy váz, aki hiába küzd az életért, végül ő maga is egy arctalan árnnyá válik.

A tánc vége a darab egyetlen pontja, ahol megadásról beszélhetünk. Az ember harca magával, azzal, hogy szó szerint is mélybe veti magát, hogy elmerüljön az árnyalakok között, ennél a résznél véget ér.

Hogy a küzdelem végén mi marad, a darab egyértelmű választ ad: az ember megszabadul a béklyóitól, amik fogva tartják. Azt azonban nem akarja megmondani, hogy a figura sorsa melyik értelmezés felé billen, csupán ott hagyja nekünk a ledobott kötelet, mely fölött lassan elsötétül a tér.

Írta: Vass Antónia
Fotók: kanadaihirlap.com
banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink