Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. január 1., péntek

Lesley MacBeltine: Oune Szentélyei II.

II. rész
Memento mori

Jól emlékszem, a visszaút Pellworm szigetéről Londonba inkább volt pánikszerű menekülés, semmint tényleges utazás. Rövid megállót Hamburgban is csupán egy kölcsönzött könyv miatt tartottam, máskülönben meg sem álltam volna az első Angliába tartó hajóig.
Azóta két év telt el és a tuberkulózis, mely oly sokakat elvitt a családomból, engem is utolért, akárha valamely örökletes kórság, vagy a famíliát sújtó dögletes átok lenne. De míg az orvosok fejcsóválva álltak e sajnálatos tény előtt, az én figyelmem sokkal bizarrabb jelenségek felé irányult, semmint magam, vagy a környezetemben élők egészsége. Hazatérvén személyes könyvtáramat szinte az utolsó kötetig lecseréltem okkult írásokra, amelyektől azután jóformán egyetlen pillanatra sem szakadtam el; ezt és hogy korábbi kedélyes természetemet elhagyva zárkózottá, s emberkerülővé lettem, orvosaim a betegség okozta enyhe elmezavarnak tudták be és siettek is megnyugtatni idős atyámat, hogy csupán átmeneti és semmiképp sem veszélyes rendellenességről van szó.
Pedig ha tudták volna!
Két év telt hát el azóta, hogy először találkoztam a természetfelettivel. A valódi természetfelettivel, nem pedig a spiritiszták és jövendőmondók filléres trükkjeivel. Azóta négyszer keresett fel az a lény, akit én csak Hagen tiszteletesként ismertem meg, és aki valójában nem volt pap, még kevésbé emberi lény. Eleinte csupán ellenőrizte, hogy tartom-e magam a fogadalmamhoz, mely szerint megőrzöm a sziget szörnyű titkát, s bár felbukkanásai mindig sötét fenyegetésként nehezedtek rám, igazából sohasem próbált megfélemlíteni, ahogy akkor este tette.
Alig két napja történt, hogy utoljára felkeresett, s most, amikor rettegéssel vegyes döbbenettel meredek a napilap gyászjelentései között az ő nevére, hol pedig a tárgyra, amit rám hagyott, újra és újra elátkozom a napot, amikor elhatároztam, hogy a végére járok egy rejtélyes gyilkossági ügynek egy zsebkendőnyi észak-fríz szigeten.
- Ezt az apámtól kaptam.
Az olajlámpás gyér, meleg fényétől csak épphogy megvilágított szobám egyik legsötétebb zugából lépett elő akkor is, miként korábban mindig, ám míg máskor üres kézzel jött, ezúttal egy láncra fűzött, arany zsebórát tett le elém az asztalra.
- Legalábbis ezt mondom mindenkinek. Valójában sosem ismertem egyik szülőmet se, bár az életem szempontjából ennek semmi jelentősége.
- Bizonyára nem azért keresett fel és tette elém ezt az órát, hogy a szüleiről meséljen, atyám – azóta is mindig így szólítottam, merő szarkazmusból.
- Nézze meg hát alaposan!
Elég sokáig meredtem rá, mielőtt a kezembe vettem volna a zsebórát. Kopottas, patinás darabnak tűnt, finom mívű és aprólékos megmunkálása azonban egyedi rendelésre készült, drága holmit sejtetett.
- Nyissa csak ki bátran!
Arany számlapon tizenkét római szám, díszes mutatók… De nyilvánvaló volt, hogy nem ezt kellett látnom: A felnyitott fedőlap belső oldalára két szót véstek, a régi latin írásnak megfelelően csupa nagybetűvel.
MEMENTO MORI.
- Ne feledd, hogy meg fogsz halni?
- Így is fordítható, igen – bólintott és leült, bár nem kínáltam hellyel – Számomra azonban sokkal mélyebb és személyesebb jelentése van e két szónak, bár hogy pontosan mi, azt nehéz volna szavakba foglalni.
- Egy újabb titok, amelyet csak a beavatottak ismernek, s amelynek ha valaha véletlenül a közelébe jutok, az életemmel kell fizetnem a tudásért?
- Ezúttal nem – mosolyodott el -, mert bár valóban efféle titokról van szó, én magam osztom meg önnel, így aztán vajmi kevés értelme volna halállal fenyegetőzni.
- És miért oszt meg velem ilyen titkot – homlokráncolva meredtem rá – éppen ön?
- Talán csak túl fáradt vagyok már, hogy egyedül hordozzam, vagy egyszerűen úgy döntöttem, hogy az ön oldalára állok. De bármi is az indokom, nincs jelentősége.
- És ugyan miért nincs jelentősége?
- Mert holnapután meghalok.
- Miért olyan biztos ebben?
- Mert ez az óra fedőlapjára vésett szavak valódi értelme, legalábbis nekem. Kiválasztott kevesek közé tartozni igazából sokkal nehezebb, mint azt bárki is gondolná és a nehézségek foka olykor összehasonlíthatatlanul magasabb, mint a kiválasztottsággal járó előnyöké. Ezzel a kiválasztottsággal többek között az is jár, hogy pontosan tudom, mikor fogok meghalni.
- És mégis honnan, miből?
- A születésem dátumába kódolták a halálom pillanatát, uram. Pontosan annak a napnak az évfordulóján halok meg, amelyiken megszülettem, méghozzá ugyanabban a pillanatban. Születésem évének utolsó két száma pedig azt mutatja meg, hány évig élhetek…
- Ez ostobaság! – mordultam fel – Tévképzeteken alapuló, képtelen spekuláció!
- Ön is tudja, hogy nem az – mosolyodott el megint – Tudja, mert emlékszik Őrá.
- Még ha így is volna, miért kényszerítene rá bárkire is ilyesmit? És ön amúgy is azt mondta még legutóbb, hogy rendellenesen hosszú élettel átkozta meg magát, nem pedig… Ezzel!
- Rendellenesen hosszú ideig élni többféleképp is lehet. Én újra és újra megszülettem, felnőttem és meghaltam, mindannyiszor emlékezve egykorvolt életem iszonyatos bűnére. Mostani életem egy korai szakaszában pedig megkaptam ezt az órát.
- Megkérdezhetem kitől? – újfent az órára pillantottam, de ezúttal inkább a számlap vonta magára a figyelmemet – Amúgy fel kellene húznia, mert nem jár.
- Ó, nem állt meg, csupán a születésem dátumát mutatja: a kis mutató a hónapot, a nagy pedig a napot. És valaki olyantól kaptam, mint én magam.
- Ezek szerint huszonkilenc felesleges perc van ezen a számlapon – fanyar mosoly játszott az ajkamon – És hogyhogy valaki olyantól, mint ön? Mármint kiválasztottól? Többen is vannak tehát?
- Persze. A mi fajtánk egyidős az emberiséggel, vagyis minden korban születnek olyanok, mint én.
- Az önök fajtája? Úgy beszél magukról, mintha…
- Hány embertársát látta ez idáig a semmiből megjelenni? Vagy hallott már korábban egymásba fűzött életek évszázadokat felölelő ciklusáról? – feltűnt, hogy egyre gyakrabban mosolyodik el – Nos, én magam mindkettővel bírok, mint ezt ön is tapasztalhatta már néhányszor.
- És honnan, kitől ered ez a kiválasztottság? Istenről és Sátánról feleslegesen kérdezném, ezt már megtanultam, de… A boszorkány Ulrike tette? Vagy ő is csupán egy önök közül?
- A boszorkány Ulrike csupán egy név volt és egy arc. Szerep, vagy ha úgy tetszik, színházi jelmez, amit Ő magára öltött.
- Elég rosszul választott.
- Csak mert megvádolták boszorkánysággal és máglyára vetették a tudatlanok? – ezúttal nem mosolygott, de nevetett – Mi másért is gondolná, hogy Ő rosszul választott? De rossz útra tévedt a spekulációiban, uram: mindenkor, mindennek oka és célja van, amit Ő tesz.
- Úgy beszél arról a lányról, mintha az óvilág valamely rég elfeledett, pogány istene volna!
- Talán mert az is.
- Ugyan már, atyám! – fakadtam ki dühösen – Jól emlékezhet rá, mert többször is elmondtam, hogy nem hiszek sem istenben, sem ördögben! És nem hiszek egyéb istenekben sem.
- De szembesült a természetfelettivel és elfogadta ezt a tényt, máskülönben az a történet már a távozását követő héten megjelent volna valamelyik újságban.
- A halálommal fenyegettek, talán elfelejtette már?
- Ő nem tett ilyet. Én talán igen…
- És ugyan mi értelme volt, ha most meg felkeres és beszél mindarról, amitől mindeddig távol kívánt tartani?
- Eleget tett az Ő kérésének és nem publikálta a szigeten történt eseményekről szóló beszámolóját. Ugyanakkor a kíváncsisága sem lankadt, sőt megszállott kutatássá vált, mely minden mást kiszorított az életéből.
- És ezzel nyilván borsot törtem az önök orra alá, kiválasztottak.
- Nem egészen. Mindeddig igyekeztem távol tartani önt ettől az egésztől, bár nem azért, amiért gondolja. Nem utasított erre sem Ő sem a többiek, akikkel egyébként sohasem volt semmilyen kapcsolatom. Nem, uram: az én indítékaim egészen mások voltak.
- Éspedig?
- Megkímélni vágytam önt attól, hogy olyan titkok birtokába jusson, amelyeket én első találkozásunkkor már behatóan ismertem, s amely titkok ismerete önt az enyéméhez hasonló, sötét kárhozatra ítélné. Önzetlen szándék vezérelt és csak részben az Ő akarata, bármily hihetetlenül hangzik is ez most az ön füleinek.
- Valóban nehezemre esik elhinni, ahogy a többit is – feleltem mogorván – Annak idején egy ősi és titkos coven után nyomozva kerültem Hamburgba, majd az önök szigetére és még mindig úgy hiszem, hogy megtaláltam, amit kerestem.
- Nem létezik ilyen coven. Illetve, ha szerveződtek is valaha, bármilyen társaságba a hozzám hasonlók, én erről nem sokat tudok. Lényünk természetéhez nem illik, hogy titkos szektákba szerveződjünk, hiszen a kiválasztottsággal járó tudás személyes és titkos. Gondoljon csak bele, önt is arra szólítottuk fel csupán, hogy ne adja tovább az ismereteket, amelyeknek Pellworm szigetén a birtokába jutott.
- És ön most mégis itt van, hogy tovább bővítse titkolni kényszerült ismereteim tárházát.
- Ön nem adta fel a kutatást, uram, bárhogy igyekszik is azonban, az Ő és a kiválasztottak nyomára könyvekben nem akadhat.
- Így még kevésbé értem e mostani beszélgetésünk célját.
- Az ember által alkotott vallások csaknem mindegyikében van valamilyen teremtés és apokalipszis, istenek és isteni parancsolatok, menny és pokol, de jóformán egy sem szól arról, mi vár az elhaltak lelkeire, miután az utolsó lélegzettel együtt távoztak a haldokló testükből – válasz helyett Hagen tiszteletes belekezdett egy újabb témába, de nem akartam félbeszakítani.
- Ha ön elég alaposan kutatja a világ vallásait, felfedezheti a közös elemeket, amelyek valójában egy sokkal ősibb kor hitének maradékai, amikor emberek még kevesen voltak és nem szóródtak szét a világban.
- Az Édenről beszél talán? – kérdésem gunyorosabb lett mint akartam és ezt észrevette ő is.
- Az Édenről, ha úgy tetszik. És Bábel tornyáról is, hiszen ahogy az emberek szétrajzottak a titok is apró szilánkokra hullott és csak a kiválasztottaknak maradt birtokában a teljes tudás.
- És ezt szándékozik most elmondani nekem, mielőtt utoléri az előre elrendeltetett halál?
- A titkot? – ismét elnevette magát – Dehogy, kedves barátom! Ön kutató, tudós elme, aki nem a számára legmegfelelőbb módját választotta a pénzkeresésnek; miért fosztanám meg hát a kutatás lehetőségétől? Csupán irányt szeretnék adni a vizsgálódásainak, hogy ne vesztegesse az idejét téves elméletekre és egyéb zsákutcákra. A tudomány emberei és a történelemírók sohasem akadtak az ősi tudás nyomára, mert vagy nem is feltételezték a létezését, vagy rossz helyen próbálták fellelni. Ön ne essen ugyanebbe a hibába! Figyelmét fordítsa a vallás felé, ám kezébe se vegyen olyan könyveket, mint a Biblia vagy a Korán!
- És éppen ön tanácsolja ezt, akit úgy ismertem meg, mint keresztény papot.
- Pap vagyok azóta, hogy a sanyarú sorsú szüleim ezt a hivatást választották nekem. És a hitem is megvolt, amíg nem találkoztam Ővele és az igazsággal. Lassan, lépésről lépésre tárult fel előttem a világ valódi arca és a rég elveszett, titkos tudás, amely valaha mindannyiunk birtokában volt, s amelynek halvány visszfénye sem lehet olyan könyv, mint a Biblia, vagy akár a Korán. A hitem ezután is erős maradt, csak másban kezdtem hinni.
- Az elébb mintha azt mondta volna, hogy egyik szülőjét sem ismerte – csaptam le rá rögtön, mert valamiért még két év után is úgy éreztem, muszáj valami fogást találnom ezen a képtelen történeten, valami aprócska ellentmondást, amitől az egészet csalásnak nevezhetem.
- Elég korán lemondtak rólam, s onnantól szerzetesek neveltek – mosolyodott el ismét – De azt is mondtam, hogy azóta több életet is leéltem már, azokra a szüleimre nem kíváncsi? Nos, őket se ismertem. Talán az Ő átkának része ez is, de mindannyiszor igen korán árvaságra jutottam…
- És melyik vallás hordozza akkor az igazságot? – kissé türelmetlenül szakítottam félbe, erőszakkal rángatva vissza őt a korábban megkezdett gondolatmenetéhez.
- Nem figyelt a szavaimra? Mindegyik és ugyanakkor egyik sem. Minél több vélt igazságot foglalnak könyvbe, annál kevesebb marad meg az eredeti tudásból. Ebből következően a primitív népek hiedelmeiben maradt meg a legtöbb. Ön olyasvalami után kutat, ami mindennél ősibb ezen a világon, amit ember létrehozott, helyénvaló volna hát ott kutatnia, ahol ez az ősiség megtapasztalható.
 - Úgy véli tehát, hogy az antropológia tudományában elmélyedve találom meg majd a választ? – ezúttal én nevettem el magam – Úgy festek talán, mint egy unatkozó gyarmati tisztviselő?
- Nem ön az, aki első találkozásunk óta hajszolja a titkot, amelynek akkor a közelébe jutott, de amit azóta sem fejthetett meg? Most mégis úgy beszél, mintha lehetetlen feladat elé kívánnám állítani, holott éppen hogy lehetővé próbálom tenni ön előtt a lehetetlent. Utat mutatnék önnek, amelyen elindulva végül birtokába juthat a titoknak, amelyről már két éve sejti, hogy lényegesen több mint valami kísértethistória; mindehhez nem kellene más, csak hogy kinyissa és használja végre a szemeit.
- Továbbra sem értem, hogy a történtek után miért keres fel egyszerre azzal, hogy elbeszéli mindezt: nem tart az… Ő haragjától?
- Kiszabott időm a végéhez ért, illetve hamarosan a végéhez ér majd: napjaim vannak csupán hátra, így nincs, amivel Ő fenyegetni tudna. És igazából nem is hiszem, hogy fenyegetni akarna: nem magát a titkot árultam el önnek, csupán ötleteket adtam, miként folytassa a kutatásait, hogy majd végül birtokába jusson a tudásnak, amelyre két év óta minden másnál jobban vágyik… Továbbá odaadnám önnek ezt is, egyedüli hagyatékomként.
Az asztalra helyezte a zsebórát, éppen kettőnk közé, én pedig halálra vált arccal meredtem rá, képtelenül arra, hogy bármit is mondjak. A korábban élettelen mutatók azóta mégis elmozdultak, mert immár az én születésem napját jelezték… Mire képes voltam elszakadni e sokkoló látványtól, Hagen tiszteletes eltűnt, s nem is hallottam felőle, míg azt a néhány rövidke sort el nem olvastam a gyászjelentések között.
És két nap alatt végre sikerült megértenem: Ő mindvégig rajtam tartotta a szemét, noha sosem találkoztam újra a cigarettát kérő, rongyos parasztlánnyal. Hagen tiszteletes időről időre felkeresett, nem azért, hogy ellenőrizze, ígéretemhez híven megtartottam-e a titkunkat, hanem hogy lássa, miként haladok a kutatásaimmal.
Hogy Ő lássa.
És amikor eljött az idő, Ő egyszerűen a kiválasztottjai közé emelt, a kiszabott idő átkával, ám a titkos tudás nélkül. Immár pontosan tudom, mennyi időm van hátra, mielőtt a halál elragadna; pontosan tudom, mennyi időm van megtudni a titkot, melynek megfejtésére kíváncsiságom büntetéseként kárhoztattak.
Most tehát útra kelek, hogy a Korona gyarmatait felkeresve, primitív vadembereket faggassak babonás hiedelmeik felől, abban reménykedve, hogy egyikük előbb-utóbb olyasmiről beszél majd, ami közelebb visz a titkos tudás megismeréséhez.

És igyekszem nem gondolni arra, hogy kifutok az időmből. Az én órám már megállt.



banner
Previous Post
Next Post

Partnereink

Partnereink