Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2016. január 29., péntek

Amit a tenger adott 1. rész - Sütő Fanni és Szaszkó Gabriella kisregénye

–1–

A vöröslő tengervízben láttam meg először elhomályosodó alakját, amely aztán meghatározta az egész életemet.
Tizenhat éves voltam, amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy spontán kirándulásképp elindulunk az Atlanti–óceán partjára. Csupán háromórás autózásra volt a morajló víz az otthonunktól, de apámnak sikerült végigszitkozódnia az egész utat. Főleg mások vezetési stílusát dorgálta a zsúfolt országúton, a legcifrább szitokszavakat mormolva maga elé. Anyám körülbelül fél óráig tűrhette az átkozódást, majd minden átmenet nélkül sírva fakadt:
– James! Ez lenne az egyetlen esélyük a nyugodt családi kirándulásra! – mondta szipogva. – Ha már rendes nyaralásra nem tudunk elmenni közösen!
Apám elfoglalt banki tanácsadó volt, anyám pedig tanárként az egész nyarat otthon töltötte. Én egyedüli gyerekként, tizenhat évesen már semmilyen energiáját nem kötöttem le, ezért anyám szabadidejében depresszióba süppedhetett. Naponta legalább egyszer feljött az emeleti szobámba, és elmondta, hogyan is rontotta el az életét apám mellett.
Türelmesen végighallgattam, de a szívem vadul dübörgött a mellkasomban, a tekintetem pedig kimerevedett a hatalmas Csipkerózsikás poszter felé, amit már régen le akartam vennem a szobám rózsaszín faláról, de a szüleim irtó drágán vették nekem Disneylandben egy francia kirándulás során. Arról nem is beszélve, hogy ez volt az egyik ritka nyaralásunk, ami nem torkollott totális katasztrófába.
Egyke voltam, nehezen értettem meg magam a gyerekekkel, alig akadtak barátaim az iskolában. A szüleim mégse aggódtak. Javarészt olvastam a szobámban kuksolva, esetleg magányos felfedezőtúrákra indultam a kicsi városunkban. Nem hiányoztak a barátok, a könyvek sokkal jobban megértettek, mint bárki más.
A szüleimmel tett kirándulás csak szükséges rossz volt. Szerencsére csupán két éjszakát kellett velük töltenem a tengerparti szállodában, mert utána szólították apámat a kötelességek. A táskámba a biztonság kedvéért három regényt is bepakoltam. A hátsó ülésen összekuporodva néztem az elsuhanó fákat, a telefonomról hallgattam a zenét, miközben azt képzeltem, hogy a világ egy végtelen zenés videó, a szüleim pedig csak statiszták, akik vadul gesztikulálva dobálnak egymás felé hangtalan szitkokat. A napfény könnyedén átszűrődött a vastag lombokon. Kezemet kibújtattam a langyos szellőbe a lehúzott ablakon.
Nem gondoltam volna, hogy az életem egyetlen csapásra teljesen megváltozik, pedig akkor már ott várt rám a tengervízben az a valami, ami egyszerre tett népszerűvé és félelmetessé a kortársaim között.

Egyetlen magányos tengerparti séta fordította feje tetejére az életemet. Szüleimmel lepakoltuk a túlzottan megrakott bőröndöket a kibérelt szobába. Unalmas, fehérre mázolt falak vették körbe a tengerparti lakhelyet, amelyben egy franciaágy és egy gyerekágy terült el. Fintorogva néztem el a méretét, ami inkább tíz év alattiakra lett szabva. A lakhely akár le is lombozhatott volna, de ha becsuktam a szemem, akkor azonnal betöltötte az orromat a tenger sós illata. Azonnal kirohantam volna mezítláb a puha homokba, de anyám letörte a lelkesedésemet.
– Susan, édesem! Naptej, papucs, szalmakalap, törölköző és az allergia elleni gyógyszered!
Megforgattam a szememet. Angliában éltünk az isten szerelmére! Ott, ahol a gyerekeknek D–vitamint kell szedniük, mert nincs elegendő napfény ahhoz, hogy erős csontjaik legyenek.
Sóhajtva lépkedtem vissza a bőröndömhöz, majd a lehető leggyorsabban kirámoltam belőle a fontosnak ítélt holmikat. Apám azonnal kibontott egy sört, és az ágyra telepedett egy újsággal. Sejtettem, hogy nem is fog kimozdulni a szobából.
– Hat órakor szolgálják fel a vacsorát, addigra gyere vissza, és ne kószálj el olyan messzire, hogy ne lásd a szállodát!
Igent mormoltam az orrom alatt, majd egy hatalmas strandtáskával felszerelkezve indultam neki a tengerparti expedíciónak.
Esélyem sem volt vacsorára visszaérni. Az a valami megakadályozott.

–2–

Süppedős köröket írtam a lábujjammal az iszapba, és néztem, ahogy a víz újabb és újabb lökésekkel elmossa a munkám. Az életem is ilyen volt. Értelmetlen. Amikor lejöttem a tengerpartra, nem csak az vezérelt, hogy magam mögött hagyjam a szüleim végtelen hidegháborúját. Nem csak az anyám fehérneműs fiókjából elcsórt, olcsó erotikus lányregényt akartam békében olvasgatni. Nem mintha esélyem lett volna, hogy velem egy férfi… egy fiú valami olyasmit tervezzen, amit az írónő hosszú oldalakon keresztül ecsetelt.
Annyira semmilyen voltam, hogy még én is megfeledkeztem volna saját magamról, ha nem vagyok bezárva ebbe a húsbörtönbe. „Ha hátrahagyhatnám a testemet, talán szabad lennék”. Ez a gondolat már hetek óta mocorgott a fejemben, és amikor megéreztem a tenger rothadó algáktól terhes leheletét, olyan volt, mint egy hívás. Reméltem, hogy elveszem, feloldódom a víz ölelésében. Amikor lesétáltam a vízhez, még kézzelfogható lehetőség volt, hogy meghalok. A telefonomon kerestem egy hangulatomhoz illő zenét, az ember tudjon stílusosan meghalni. Végül Florence and the Machine What the Water Gave Me című számára esett a választásom. A rózsaszín díszektől csilingelő készüléket a zsebembe süllyesztettem a maréknyi fehér kavics mellé, amit a sétám során gyűjtöttem. Behunytam a szemem, és engedtem, hogy a felhők közül kibújó napfény végigcirógassa az arcom. Csukott szemmel egészen más volt a világ: szebb és rejtélyesebb. A sötétben elhittem, hogy bármi megtörténhet. Ahogy egyre beljebb gyalogoltam a hűvös hullámok között, olyan volt, mintha egy titkos tündérország bejáratát keresném. A víz már a térdemig ért, és a sortom alját is ostromolta. A lábam után jéghideg ujjak kapkodtak, de tudtam, ezek csak a mélyben megbúvó hínárok. És mégis, a zene hullámian ringatózva, mintha egy köztes létbe érkeztem volna.
Aztán egy kéz megragadta a bokám. Már nem tudtam magam azzal áltatni, hogy ez csak valami antropomorf vízinövény. Éreztem az ujjak szorítását, és egy éles köröm megkaristolta a bőrömet. Kizuhantam a transzból, és ahogy magamhoz tértem átjárt a hideg. Az égen a felhők még sűrűbbek lettek, és az arcomat simogató napfény semmivé lett. Riadtan néztem körül, mintha csak álomból ébredtem volna. A part messzebb volt, és a színek máshogy folytak rajta szét, mint ahogy arra emlékeztem. Vállat vontam. Nekem már úgy is mindegy volt.

Lenéztem a tükörképemre, az unalomig ismert bamba fejre, amit úgy gyűlöltem, hogy még az életem is eldobtam volna miatta. A hullámok hátán az arcom darabokra hullott. Egy valami maradt egész: a szemem. Az én unalmas pocsolyaszín szemem, ami most mintha vörös lángban égett volna. Nem olyan vörösre gondolok, mint az albínó nyulaké, hanem tűzbarna, mint amikor egy gesztenyét forgatunk parázson. Megdelejezett, a lelkem mélyébe látott.
De a legmeglepőbb az volt, ami ezután következett. A tükörképem kiemelkedett a vízből, és farkasszemet nézett velem.

–3–

A szívem azonnal gyorsabb ütemre váltott. A tűzbarna szemű lány pontosan ugyanazt az egyszerű, színes virágos topot viselte, mint én, de piszkosszőke haja tengervíztől volt nedves, felsőtestét néhol befedte a zöldes alga. A szavaim mintha odabent ragadtak volna, a tüdőm alsó részébe beszorult a levegő, amitől a mellkasom szorítani kezdett. Óvatosan megérintettem a tükörképem arcát, amely mégsem tűnt olyannak, mint a sajátom. Telt ajka, izzó szeme magabiztosságot, nyíltságot sugárzott. Bőre furcsán sikamlós volt a tengervízben töltött időtől.
Átszellemült állapotban simítottam végig a lény minden egyes arcvonását, mire az legnagyobb meglepetésemre erősen megragadta a kezemet. Érintése hideg és hullaszerű volt, de az arca magában hordozta az élet minden egyes cseppjét.
– Elég legyen ebből! – ripakodott rám, majd összefonta a karját maga előtt. – Ilyen önsajnálattól csöpögő emberi lényt én még az életemben nem láttam. Annyira feldühített a viselkedésed, hogy még engem is felébresztettél!
– Te én vagyok? – kérdeztem remegő hangon.
A tükörképem megforgatta izzó szemét, majd csalódottan megcsóválta a fejét.
– Dehogy! Hogyha olyan lennék, mint te, akkor már régen az iszapba temettem volna a fejemet, és soha az életben nem jöttem volna elő a tengerből. Pasik, idegesítő szülők, közben teátrális, öngyilkos gondolatok! Szánalmas.
Pislogva néztem a lányra, a kezem hirtelen ökölbe szorult a testem mellett.
– Én ezeket sohasem mondtam ki hangosan! Mi vagy te? Mindenható gondolatolvasó?
– Valami olyasmi. Legalábbis sokkal többet tudok a pasikról és az életről, mint te valaha is tudtál, vagy tudni fogsz!– piszkálta unottan elkékült körmeit.
Ahogy a víztükör simogató mélységébe néztem, nem láttam a lány lábát, sajátjaim persze kifakultan hullámoztak alattam. Egyetlen lépést hátráltam félelmemben.
– Azt hittem, a nyavalygásod valamiféle furcsa segítségkérés. Most meg el akarsz szelelni?
Megtorpantam. A sikamlós iszap hirtelen az ellenségemmé vált. A sötétség leple lassan beborította a morajló öblöt, egyetlen embert sem lehetett látni a közelben. A szél libabőrt csalt fedetlen bőrömre.
– Miben segíthetnél nekem? Azt se tudom, mi vagy! Lehet, hogy mindjárt belefojtasz a tengerbe!
A lány szélesen elmosolyodott, majd átkarolta hideg, vizes karjával a vállamat.
– Nem éppen ezt akartad?
Elsőként megremegtem belülről, majd olyan forróság futott végig a testemen, amelyet azelőtt sohasem éreztem. Orromat betöltötte az ismeretlen bőrének ellenállhatatlan aromája. Egy csillogó, fehérhomokos tengerpart nyugalmát jutatta eszembe könnyed, édes érintése.
Nem válaszoltam a kérdésére, de nem is hagyott időt rá. Egyszerűen halkan, puhán a fülembe súgott:
– Trevor.
Kiszabadultam az érintéséből, hirtelen áramütésszerű hullámokban futott át rajtam az idegesség. Trevor az én titkom volt. Senki másnak nem mondtam el, hogy halálosan szerelmes vagyok az angoltanáromba. Még a naplómban sem említettem konkrétan a nevét, rejtett jeleket használtam.
– Én megadhatom neked Trevort, ha arra vágysz. Vagy még most belefojthatod magad a tengerbe. Az is egy megoldás. Most eldöntheted, mit is szeretnél!

–4–

Vigyázz, mit kívánsz!” mondogatta sokszor a nagymamám– Ő volt az egyetlen ember, aki valaha is igazán figyelt rám, de én mindig kinevettem. Soha nem fenyegetett az a veszély, hogy a kívánságaim teljesülnek. És most itt volt ez a furcsa lány, aki akár az elveszett ikertestvérem is lehetett volna, és felajánlotta azt a két dolgot, amire vágytam. A végső csepp életem keserű poharában a lehetetlen és ostoba szerelmem volt. Az összes többivel megbirkóztam volna: a szüleim kihűlt házasságával, a magánnyal az iskolában, a ténnyel, hogy a kevés barátom is egytől egyig elfordult tőlem. Néhányan azt mondták, fura vagyok. Mások ennyit sem mondtak, észre sem vették, hogy létezem. Mindezt elviseltem volna. De amióta Trevor besétált az életembe azon a végzetszagú szerda reggelen, már nem tudtam tovább színlelni. Minden megváltozott.
A korábbi angol– és irodalomtanárunk a félév közepén úgy döntött, hogy elmegy Kambodzsába önkéntesnek egy iskolába, „mert ott legalább megbecsülik majd az erőfeszítéseit.” Azt hittem, az igazgató felrobban. Amúgy is olyan volt a feje, mint egy jól megtermett cékla, akkor meg úgy nézett ki, mint, akit mentem megüt a guta. Akkor már két tanár után nézhetett volna az iskola. A helyzetet Miss Applebaum mentette meg, akinek az unokaöccse épp akkor fejezte be a bölcsészkart. Egy KFC–ben dolgozott, és azt mondta, szívesebben csinálna valamit, ami a szakmájába vág. Szegény fiú nem tudta, mire vállalkozik. Én biztos maradtam volna a csendes csirkemelleknél. Azok legalább nem raknak pukipárnát az ember székére. Persze, ha Trevor a sült csirkéknél maradt volna, akkor sohasem találkozunk. És akkor nem álltam volna a hideg vízben az életemért remegve.
– Nos? – kérdezte a tükörképem. – Jutottál valamire, vagy még itt álldogálunk órákig? Nekem ugyan édesmindegy, téged viszont, ha nem vigyázol, előbb elvisz a fagyhalál, minthogy eldöntenéd, mit akarsz.
– Hogy tudnál nekem segíteni? Azt sem tudom, mi a neved. Van neked neved egyáltalán? – kérdeztem. Idióta kérdésnek tűnt, de eszembe jutott a nagymamám még egy babonája. Ne bízz semmiben, aminek nem tudod a nevét.
– A nagyanyád örülne, ha tudná, ennyit gondolsz rá. Talán mondjuk addig kellett volna foglalkoznod vele, amíg még élt.
Ez kicsit szíven ütött.
– A nevem nem sokat számít. Hisz, ahogy a családunk egyik régi barátja mondta, amit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük éppúgy illatos. – a lány elkezdett kuncogni, bár nem tudom, mit talált olyan viccesnek. Megint megfordult a fejemben, hogy lelépek. Ennek az egésznek semmi értelme nem volt.
– Na jó, ha nagyon akarsz, hívhatsz Echonak. Ha a kis csoffadt emberi agyad, így gyorsabban tud döntéseket hozni.
– Jó, legyen. Trevort választom és az életet.
– Csodás–mesés. Cserébe egyetlen aprócska dolgot kérek csupán. Nekem kell adnod a testedet minden hónap harmadik péntekének éjszakáján.
– És mit csinálsz vele? – kérdeztem riadtan, a karomat összefonva a mellkasom előtt.
– Azt, amihez kedvem szottyan. De ne izgulj, biztosan jobban bánok majd vele, mint te, aki egy savanyú szobában kuksolsz egész nap.
­ Hát legyen – vontam vállat. Nekem már úgy is mindegy volt.– Na, végre. Add a kezed! – mondta, és megragadta a csuklómat. Az egyik ujjamra valami hűvöset csúsztatott. Egy kis fehér gyűrű volt.
– Csak hogy tudd, hol a helyed. Most menj, mert az anyád már a környéken ólálkodik. Lekésted a vacsorát, ő meg nem akarja apáddal kettesben tölteni az estét. Amit, őszintén szólva, tökéletesen megértek. Holnap gyere vissza. Csak forgasd meg a gyűrűt háromszor, és én itt leszek.
Azzal eltűnt. Kifelé gázoltam a vízből, és a hideg, amit eddig valahogy kizártam a tudatomból, most egyszerre támadta meg az összes idegvégződésemet. De a gondolat, hogy talán közelebb kerülök Trevorhoz, feledtette velem a hullámok hideg harapását.
Trevor nem volt tipikusan jóképű, a lányok többsége a tesitanárunk, Mr. Lock után csorgatta a nyálát. Minden órán azzal szórakoztak, hogy titokban lefényképezték a fenekét. Én ilyet sosem tennék Trevorral. A többiek ostobák, hogy nem látják a benne rejlő szépséget. Az arca átszellemül, amikor órán verseket olvas nekünk, az ajkáról puhán gördülnek le a szavak. Én ilyennek képzelem isten angyalait. A fiúk csak röhögnek rajta, azt mondják, biztos meleg, különben a foci meg a csajok érdekelnék, nem a hülye irodalom. Az osztálytársaim mérhetetlenül szánalmasak. Persze az én helyzetemen az se változtatna, ha történetesen igazuk lenne. Ugyanúgy reménytelenül imádnám és semmi esélyem nem lenne nála.
Amire kiértem a partra, már feljöttek a csillagok. Echónak igaza volt, anyám alakja bukkant fel a sziklák mögül, és a nevemet kiabálta. Legnagyobb szörnyűségemre azonban nem volt egyedül. A parti sétány lámpájának glóriájában megpillantottam azt az embert, akire a legkevésbé számítottam, és akivel ilyen csapzott állapotomban legkevésbé kívántam találkozni.
– Nagyon megijesztetted édesanyádat, Susan – mondta Trevor, és nem tudtam nem észrevenni, ahogy végigmér, és a tekintete megakad a testemre tapadó vizes pólón.
– Tr… Mr. Miles, hogy kerül maga ide? – kérdeztem, és éreztem, ahogy a fehér gyűrű a húsomba vág.
– Nyári kikapcsolódás – mosolyodott el, majd a horizontra nézett. Most sokkal barátságosabban festett, mint percekkel ezelőtt. A tengeri szél újra lágyan simogatta a vizes bőrömet, amelyen lassan eltűnt a libabőr a kellemes melegtől. – Összefutottam édesanyáddal a tengerparton, gondoltam segítek neki, hogy minél előbb megkerülj!

–5–

Anya eközben megragadta a karomat, majd végignézte testem minden egyes porcikáját, hátha lát rajtam valami furcsa változást. Külsőleg azonban hiába kereste, teljesen épségben voltam. A mellkasom belsejében azonban izzó forróság égett.
– Tiszta víz vagy, kislányom! Miért sétáltál bele ruhástól a tengerbe?
Zavartan néztem Trevorra, majd vissza anyámra. A nyelvem összeakadt, az arcom fájdalmasan felforrósodott. Éreztem Trevor pillantását, szelíd tekintete szinte úgy tapadt rám, mint a tengervizes pólóm.
– Én… – motyogtam, és gombóc kezdett fojtogatni szokásos módon. A fehér gyűrű hirtelen megfeszült az ujjamon, mire azonnal értelmes mondatok kezdtek ömleni belőlem. – Kiültem a sziklákra, feltámadt a szél és belesodorta a vízbe a könyvemet. Utána kellett ugranom, hogy kimentsem, éppen nagyon izgalmas résznél tartottam.
Trevor elmosolyodott, amitől elgyengült a térdem.
– Át kellene öltöznöd, nehogy megfázz – mondta, miközben óvatosan megnyalta a száját.
Anyám összefonta a karját maga előtt, megcsóválta a fejét.
– Azonnal haza kell jönnöd, kisasszony! Már későre jár, apád aludni szeretne a hosszú vezetés után.
Megforgattam a szemem. Három óra utazás semmiképp sem számított hosszú vezetésnek, ráadásul csak kilenc körül járhatott az idő. Ennek ellenére engedelmeskedtem anyám akaratának, nem tehettem mást. Egy köszönést mormoltam Trevor felé, miközben elkezdtünk sétálni az ideiglenes lakhelyünk felé. Néha vissza–visszanéztem a tanáromra. Anyámra pillantottam, és elfogott a szégyen érzése. Meg sem köszönte Trevornak, hogy segített a keresésemre indulni. Nekem viszont azonnal megmelengette a szívemet titkos szerelmem kedvessége.
Lassan végigsimítottam a gyűrű sima felületén, és felmosolyogtam a csillagos égre.

A tenger morajlása és a délután történt különös események hatására gyorsan mély álomba süppedtem. Apám hangos horkolása sem volt képes ennek gátat vetni.
Az éjszaka közepén azonban kipattant a szemem. Teljesen kipihentnek éreztem magam, pedig még sötétség honolt a szobában. Apa horkolása elcsendesedett, csak a ház jelentéktelen zajait érzékeltem. Apró kopogásra lettem figyelmes az ablak irányából, mire lassan felültem az ágyban. Egy pár pillanatra a kopogás elcsendesedett, majd újrakezdődött.
Felemelkedtem az ágyból. Mezítlábas talpamnak hideg volt a pőre fapadló érintése. Lábujjhegyen az ajtó felé indultam. Megragadtam a hűvös gombkilincset, majd összeszorított fogakkal megforgattam azt.
Kiléptem a tornácra, ahol megcsapott a lágy, simogatóan langyos tengeri szellő. A parton egy alak körvonalazódott ki a hold ezüstös fényében. Kíváncsiságom vitt előre, a félelem mintha nem létezett volna, pedig azelőtt minden egyes cselekedetemet az irányította.
A homok kellemesen simogatta a talpamat, ahogy haladtam a part felé. A hullámok moraja töltötte be a fülemet, majd szélesen elmosolyodtam, amikor megpillantottam az alak arcának ismerős vonásait a visszafogott fényben.
– Mr. Miles – szólítottam meg suttogva, miközben szívem hevesebb ütemre váltott.
– Már azt hittem, sohasem ébredsz fel –mondta, miközben felém nyújtotta a kezét. – Van kedved sétálni egyet?
Az arcomat újra elöntötte a forróság, de az éjszaka fénye elfedte a zavaromat. Átengedtem magam az édes boldogságnak, majd kezemet Trevoréba csúsztattam, hogy közösen induljunk végig a hangtalan, üres partszakaszon.

–6–

Valahol mélyen meg voltam győződve arról, hogy igazából még a szállodai szobában fekszem az olcsó mosóporszagú lepedőn, és mindez csak egy különösen életszerűre sikerült, háromdimenziós álom, IMAX kivitelben. De aztán megfodrozta a hajam a hűvös parti szél, és éreztem Trevor kezének melegét és a gyűrű forró ölelését. Nem lehetett álom. Akkor viszont miért akartam felébredni?
‑ Olyan csendes vagy ma este – mondta Trevor, és a hüvelykujjával apró köröket írt a tenyerembe.
‑ Mindig csendes vagyok – válaszoltam, és a lábam előtt heverő harmatfoltos útra bámultam.
‑ Ez igaz. De az esszéid nagyon beszédesek. Néha úgy érzem, az egész osztályban csak benned marad meg valami abból, amit mondok. A többiek meg félig megevett sonkás szendvicseikkel dobálják egymást.
Nem tudtam megállni, ezen nevetnem kellett.
‑ Hát igen, az osztálytársaim nem éppen az érettség mintaképei.
‑ Nem úgy, mint te – mondta Trevor, és megállt egy utcai lámpa alatt. Én is lelassultam, és körülnéztem, hogy mi lehet a baj. Aztán a szemébe néztem, és láttam, ahogy tükröződnek benne a csillagok. Volt ott más is, amitől egyszerre lett a testem végtelenül forró és a lelkem végtelenül hideg. Azzal a pillantással méregetett, aminél egy romantikus filmnél már rögtön tudnánk, hogy ebből itt bizony mindjárt csók lesz, főleg amikor a háttérben megszólal a Can’t Help Falling in Love with You, és a hősnő haját teátrálisan borzolja a szél.
‑ Mi a baj? – kérdezte Trevor. A hangja tompa volt és remegő, mintha a tenger mélyéről szólna.
Legszívesebben ordítottam volna vele. Igen, erre vágytam, mióta besétált a terembe a gyűrött farmerjében és a félregombolt ingében, és véletlenül a padomra ejtette a könyvei felét. Ugyanolyan szétszórt és álmodozó volt, mint én. Minden alkalommal mikor valamilyen szerelmes verset olvasott fel nekünk, behunytam a szemem, és azt képzeltem, hogy az egész csak nekem szól és nem az egész osztálynak. A képzeletemben olyan egyszerűen működött minden, mert nem kellett félni a valóságtól. Most hogy itt álltam a lámpa részeg fényében, nem tudtam mit tegyek. Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Trevor felnőtt volt, érett és felelősségteljes, legalábbis eddig ilyennek képzeltem. Nem szabadott volna itt lennünk.
A fülemben hirtelen kárörvendő kacagás bugyogott fel.
– Ha egyszer valami elkezdődött, azt nem lehet megállítani. A kívánságokat, ha meghallgatásra találnak, nem lehet visszafordítani. Szóval nyomás gyűjtsd be azt a csókot, annak a szerencsétlennek már biztos elzsibbadt a szája a nagy csücsörítésben.
Legszívesebben elszaladtam volna, de a lábam önálló életre kelt, és elindult Trevor felé. A fülemben még mindig visszhangzott Echo hangja, mint a hullámok távoli moraja. Ezerszer elképzeltem, milyen lehet az első csók, de valahogy arra sosem számítottam, hogy félig édes lesz és félig könny–ízű, és a testem majd nem a saját döntésére mozog, hanem egy messzi bűvös dallamot követve. Ahogy Trevor ajka az ajkamhoz ért, mintha áramütés szaladt volna végig a testemen. Az idő mintha megállt volna. Amikor végre ki mertem nyitni a szemem, legnagyobb meglepetésemre az ágyamon találtam magam, a gyűrött, összeizzadt lepedőn pihegve.
Csak álom volt az egész, csak álom, mantráztam magamban, de már nem igazán tudtam, mit higgyek.

–7–

Reggel borzalmas gyorsasággal lapátoltam be a reggelit. A szüleim elcsigázott lassúsággal emelték a szájukhoz a tojásrántottát, miközben az aznapi újságot böngészték. Mintha a családi reggeleink unalmas jelenetét ollóval vágták volna körbe, majd átragasztották volna egy másik helyszínre. A szüleim nem törődtek a sós tengeri szellővel és a sirályok hangos vijjogásával. Én néha idegesen tekintettem a partra, mintha megpillanthatnám Echót. Az éjszaka részleteit sem voltam képes tisztázni magamban, de amint kipattant a szemem, körvonalazódott bennem a terv.
– Elmentem a partra olvasni – közöltem a szüleimmel.
– Kisasszony, – szólalt meg anyám. – meg sem etted a rántottádat. Egyébként is hova gondolsz, hogy a tegnap esti kalamajka után csak úgy szabadon engedlek?
Hirtelen nem tudtam, hogy melyik kalamajkára is gondol, aztán persze tiszta lett, hogy az eltűnésemre céloz. Ha a másodikkal tisztában lett volna, akkor nem törölgette volna teljes nyugalommal az olvasószemüvegét.
Idegességemben erősen megmarkoltam az Echótól kapott gyűrűmet. Nem volt kedvem a szüleim hülyeségeivel foglalkozni, amikor sokkal nagyobb gondjaim is voltak. Az izmaim fájdalmasan megfeszültek, mire anyám elmosolyodott.
– De hogy is állhatnék én az utadba, kicsim? Örülök, hogy ennyire sokat olvasol!
– Szuper – rántottam meg a vállam, majd azonnal letrappoltam a homokos partra. Már annak se tudtam igazán örülni, hogy a szüleimet teljesen sakkban tarthattam Echo gyűrűjével. Leginkább a sírás kerülgetett, így futásnak eredtem a parton, felzavarva pár sirályt. Igazi szürke, angol időjárás volt, amelynek a tenger is átvette pocsolyás színét.
Amikor már égett a tüdőm és a szívem is a torkomban dobogott, térdemre támaszkodva próbáltam visszanyerni a lélegzetemet. Hátranéztem, és megnyugodva konstatáltam, hogy megfelelő távolságba kerültem a tengerparti szállásunktól.
Hatalmasat sóhajtottam, majd megfordítottam háromszor a gyűrűt az ujjamon. Az első pár percben nem történt semmi, ráadásul egy kutyasétáltató pár is megzavarta a csendes reggelemet.
– Ez nem lehet igaz – motyogtam magam elé fojtottan.
Feltámadt a szél a tengerparton. Hirtelen szívódott fel a pár, a színek teljesen megváltoztak. A nap előbújt a felhők mögül, és türkizkékre varázsolta a vizet. Hunyorognom kellett a világosságtól, nem készültem napszemüveggel a borús időben.
Echo alakja lassan emelkedett ki a vízből, amely megérintette meztelen talpamat. Pillanatokon belül farkasszemet nézett velem. Újra úgy festett, mint én, tökéletesebb kivitelben. Szoros farmersortot és tapadós, vizes fehér topot viselt. Arcára erős sminket kent, ami kiemelte unalmas vonásaimat.
Egyetlen pillanatra összezavart a külseje, majd azonnal belekezdtem a mondandómba.
– Vissza akarom vonni az egyezséget! Egyáltalán nem arról volt szó, hogy nem tudom irányítani az eseményeket.
Echo elmosolyodott, majd beletúrt vizes hajába.
– Mi az, hogy nem tudod irányítani az eseményeket? Trevort akartad, megkaptad. Az egyezség áll, eszemben sincs felbontani. És ne felejtsd el! Közeledik a július vége és a péntek éjszaka!
Kéjesen megnyalta a száját, mire halkan felnyögtem.– Mégis, hogyan oldhatnánk fel az egyezséget?
Echo lassan megrázta a fejét, majd összefonta a karját maga előtt.
– Azt hittem, ennél valamivel belevalóbb emberi lénnyel sikerült találkoznom. Tiéd a pasi, irányíthatod az életedet, ahogy akarod. Erre most ki akarsz hátrálni belőle? Ennél lehetne egy kicsit nagyobb is a fantáziád!
Megvontam a vállam, miközben az előző éjszaka járt az eszemben. Trevor kedvessége, közeledése félelemmel töltött el, ráadásul tudtam, hogy nem engem akar, csak egy borzalmas varázsos manipuláció foglya lett.
– Fel akarom bontani az egyezséget – erősítettem meg.
Echo felnézett az égre, dühösen dobolt lábával a homokos talajon.
– Hát azt nem teheted! Egyszer sem olvastad el az apró betűs részt.
A hangom hirtelen elvékonyodott, szinte hápogásra emlékeztetett.
– Semmilyen szerződésről nem volt szó!
– Mert nem kérdezted. De ha így állunk, akkor – a háta mögé csúsztatta az egyik kezét, majd előhúzott egy sárgás papírhalmazt, és a kezembe nyomta. – Ez a te példányod. Tanulmányozd, ahogy akarod! De leginkább azt javaslom, hogy élvezd ki a lehetőségeidet!
Újra feltámadt a szél, a szemembe sodorva egy nagy adag tengeri homokot. Felnyögve kaptam az arcomhoz, másik kezemben erősen markoltam a papírokat.
Echo eltűnt, az ég újra szürkére változott. A partot egyre több sétáló lepte el, de én segítség nélkül maradtam egy köteg papírral a kezemben.
Felsóhajtva hanyatlottam le a puha homokra, majd újra megdörzsöltem a homokszemcséktől könnyes szememet. Felnéztem az égre, és igyekeztem mélyen beszívni a levegőt. Egyetlen megoldás jutott az eszembe, ami mindennél nagyobb félelemmel töltött el.
Muszáj volt beavatnom Trevort a részletekbe.


–8–

A halált kellett volna választanom. Az kevésbé lett volna kínos. Szétrúgtam egy málladozó homokvárat. Miért, miért, miért? Egyszerűen nem bírtam felfogni. hogy miért van az, hogy végre egyszer sikeres vagyok, és minden úgy megy, ahogy elterveztem, és mégsem lelem benne örömöm? Mit vétettem én, azon kívül, hogy végtelenül szerencsétlen és unalmas voltam? Csak úgy ropogtak a lábam alatt a partra vetett kis kagylók, ahogy masíroztam át a strandon. Ugyan ki hallott már olyat, hogy tótündérek, vagy mi a fene lehetett Echo, szerződésekkel dobálóznak? Apró betűs rész, na ne szórakozzunk már! Már hajlamos voltam azt hinni, hogy ez a kandi kamera, és Ashton Kutcher egészen Amerikából iderepült, hogy most kiugorjon egy bucka mögül, hogy ha–ha most megvicceltünk. Én egyáltalán nem találtam mókásnak.
Nem akartam Trevorral beszélni. Már csak a gondolattól is égett az arcom, legszívesebben kitöröltem volna az emlékeimet arról a félig megtörtént estéről. De bátornak kellett lennem. Ha egész életemben csak lapultam, most itt az ideje előrukkolni valamivel. Azt kívántam, bár csak tudnám Trevor telefonszámát, de biztos voltam benne, hogy a suli honlapján vagy az e–naplóban kell lennie valami elérhetőségnek. Már csak egy internetkávézót kellett találnom, mert itt a világ végén a telefonomon nem volt mobilnet, és apám a céges laptopját olyan bőszen őrizte, mintha biza a Szent Grál lenne.
Hirtelen zizegni kezdett a telefon a zsebemben. Meglepetten meredtem a kijelzőre, ami egy ismeretlen számot mutatott. Utáltam, ha nem tudtam, kivel fogok beszélni, mindig furcsa balsejtelem lett úrrá rajtam-–Halló? – szóltam bele bátortalanul a telefonba.
–Te vagy az? – kérdezte Trevor hangja. Olyan messzinek tűnt, mintha egy másik bolygóról hívna. Vagy legalábbis az óceán mélyéről.
–Igen, én vagyok.
–Huh. Beszélni akarok veled, találkoznunk kell! Kérlek. – szinte könyörgött.
–Baj van? – kérdeztem, mert a rossz előérzet megemésztetlen currys csirkeként ült a gyomromban. – És honnan tudod a számom?
–Megtaláltam az online naplóban. Nincs baj, csak megőrülök, ha nem láthatlak.

A hangja alig volt több nyöszörgésnél. Elfogott a rosszullét. Ha ezt bárki meghallaná, repülne az iskolából, valószínűleg egyenesen a börtönbe. Istenem, mit tettem? Szegény srácot egy nap után kicsinálná a többi rab.
–Nem bánom. Van egy netkávézó az Abélard Avenuen, ott találkozhatnánk. Fél óra múlva.
–Köszönöm – mondta, és még mielőtt bármit hozzáfűzhetett volna, letettem a telefont.
Volt egy tervem. Igyekeztem nem nagyon rágondolni, mert fogalmam sem volt, hogy Echo állandóan olvas–e a gondolataimban. Általában olyan pillanatokban hallottam a hangját a fejemben, amikor valamilyen intenzív érzelmet éltem át. Ez persze nem jelentette azt, hogy, amikor csend volt nem figyelt.
Rögtön a találkahely felé vettem az irányt, és úgy döntöttem Trevor érkezéséig megpróbálok utána járni pár dolognak. A keresésem elég meddőnek bizonyult, vízi tündér címszó alatt csupa édibédi leányzót találtam meg pár legendát a Tó Hölgyéről meg Arthur királyról. Egyikkel sem mentem túl sokra.
Trevor tíz perccel a megbeszélt időpont előtt érkezett. Alig ismertem meg, mintha éveket öregedett volna, és a szeméből mintha ellopták volna a fényt. Megint émelyegtem. Egyre jobban utáltam magam, bár nem gondoltam volna, hogy ez egyáltalán lehetséges.
Az italválasztást rábíztam Trevorra, én meg a női mosdó felé vettem az irányt. Most jött a tervem kockázatosabb része. Nem próbálhattam meg úgy értelmesen beszélni Trevorral, hogy még a varázslat hatása alatt áll. A mosdóban halványan derengett a neonlámpa és fertőtlenítő szag áradt a fülkék felől. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy az ötletem beválik.
Elkezdtem a kezemre csorgatni a vizet, és óvatosan tekergettem a gyűrűt. Mindeközben a fejemben igyekeztem Trevorra koncentrálni, és mindenféle nyálas és romantikus dolgot elképzeli, olyan ábrándos kisfilmeket, amit a pár nappal ezelőtti énem szüntelenül ontott magából. Reméltem, ez elég arra, hogy elterelje Echo figyelmét, és ne gyanítsa, mire készülök. Tévedtem. Gúnyos kacagás törte meg a csendet, és amikor felnéztem, a tükörképem szánakozóan csóválta a fejét.
–Te ostoba! – sziszegte Echo.
Sejtettem, hogy ez nem fog beválni, de gondoltam, sose árt először a könnyebb verzióval próbálkozni. Berohantam az egyik fülkébe, és magamra zártam az ajtót. Előző éjjel a plafont bámulva rájöttem, hogy a problémát két irányból is meg lehet közelíteni: vagy a gyűrű túl szoros vagy az ujjam túl vastag. Nyeltem egyet, és elővettem a rövidnadrágom zsebéből apám svájci bicskáját.
–Gyáva vagy te ahhoz – hallottam Echo suttogását az ajtó túloldaláról. Természetesen igaza volt. Féltem a fájdalomtól. Echótól és a hatalmától felettem viszont rettegtem, és nem akartam a hátralevő éveimet így leélni. A kagyló felé tartottam a kezem, összeszorítottam a fogam, és kivágtam egy darabot a gyűrű felett az ujjamból. Azt hittem, elájulok. Sikítani akartam, de a számat összepréselte a fájdalom, és Echo haragos kiáltása a fülemben. Nem volt vesztegetni való idő. A gyűrűhöz kaptam, és lehúztam az ujjamról. A fájdalom elviselhetetlen volt, de a sebből ömlő vér csúszóssá tette az ujjam, és a gyűrű a vécébe pottyant.
Nekidőltem a fülke telefirkált falának, és az olcsó WC–papírral körbetekertem a sebem. Csend lett, nem hallottam mást, csak a dübögést a fülemben és a hangos lélegzetvételem. Echónak nyoma sem volt. Visszatámolyogtam az asztalunkhoz, ahol egy sápadt és zavaros tekintetű Trevort találtam.
–Nahát, Suzanne, hála az égnek, hogy erre jársz – motyogta. – Talán, te meg tudod mondani, hogy kerülök ide. Tekintete a pólómra siklott, és a szemébe rettegés telepedett. – És miért csupa vér a pólód?

–9–

Hátradőltem a kényelmetlen boxban, a műbőr kellemetlenül tapadt a combomra. Úgy éreztem, a melegtől menten elhányom magam, a sebem a szívem ütemével egyszerre lüktetett. Trevor hideg, cukros üdítőt tett elém, ami kellemesen simogatta a torkomat. Lassan visszatért a keringés a tagjaimba.
Igyekeztem magabiztosan megszólalni, de Trevor kíváncsi, egyre elszántabb tekintete zavarni kezdett. Annyira áthajolt az asztalon, hogy szinte éreztem teste meleg kipárolgását.
– Én tehetek róla, hogy itt vagy… – hirtelen az arcomra csaptam, annyira hozzászoktam az elmúlt napokban, hogy tegezem, hogy azonnal ez szaladt ki a számon. – van, Mr. Miles.
Trevor szemöldöke között mély barázda jelent meg, majd megcsóválta a fejét. Zsebéből elővette a telefonját, és ellenőrizte, hol is vagyunk egyáltalán.
– Az lehetetlen, Susan. Arra emlékszem utoljára, hogy a lakásomban olvasgattam egy forró Earl Grey társaságában. Most pedig a tengerparton vagyok egy étteremben. Erre tudsz magyarázattal szolgálni?
Idegesen tördelni kezdtem a kezemet, a szám sarkát rágcsáltam, majd újra kortyoltam az üdítőből, amely életre keltett.
– Tudok magyarázattal szolgálni, és segítséget is szeretnék kérni. De nagyon furcsa lesz.
Trevor sürgetve széttárta a karját, hogy végre mondjak is valamit. Ujjammal vonalakat rajzoltam a pohár párás felületére, majd lassan belekezdtem a mondandómba. Megpróbáltam nem foglalkozni azzal, hogy mennyire őrültségnek hat.

Trevor összeszorított szájjal ült egy tányér félig elfogyasztott palacsinta felett, amelyet a történetem közben hoztak ki neki. Úgy tűnt, hogy a felénél elpárolgott az étvágya. Hosszú percekig egyetlen szót sem szólt, csak a szemét kapkodta idegesen ide–oda.
– Szóval egy tavi tündér repített engem a tengerpartra, és szerelmi bűbáj alá vont, ezért vagyok itt veled?
– Azt hiszem – bólogattam, és reménykedtem abban, hogy Trevor elég nyitott a furcsaságokra.
– Van erre valamilyen bizonyítékod?
Előkaptam a mellettem elterülő szerződést, majd Trevor elé toltam, aki érdeklődve kezdte olvasni a papírokat.
– Attól félek, hogy a bűbáj vissza fog térni, mert Echo nem fogja abbahagyni a próbálkozást.
– Nagyon különleges ez a papír – simította meg. – És a tinta is, amivel írták. És ez a pecsét – vitte közelebb magához. – Az egyetemen érdeklődtem a görög mitológiai művek iránt. Ez a jel egy ősi szirén szimbólum.
Trevor egyetlen pillanatra megrázta a fejét.
– De a szirének nem léteznek – nevetett fel zavartan. – Főleg nem varázsolnak szerelmi bűbájokat tizenéves kislányoknak. Egyébként is, miért én lettem elbűvölve? – nézett fel a papírból.
Hirtelen felforrósodott az arcom, remegő hanggal akartam válaszolni, majd kitéptem Trevor kezéből a papírt. Egyetlen elnyújtott pillantást váltottunk, miközben egyre többen érkeztek a tengerparti ebédlőbe. Az emberek duruzsolásától szinte megfájdult a fejem.
Megcsapott a zsíros, ebédre készülő sült krumpli szaga, majd az étterem hirtelen megfordult a tengelye körül. Nem én parancsoltam a testemnek. A fülem sípolva kapcsolt ki, majd gépiesen a számhoz emeltem az üdítős poharat. Vadul kortyolni kezdtem a cukros italt, majd az átlátszó pohár alján megpillantottam a fehér gyűrűt. A szemem kitágult, amikor a gyűrű a számba került, majd az üdítővel együtt könnyedén lecsúszott, egyenesen a gyomrom mélyébe.
Echo nevetése visszhangzott a fülemben:
– Ideiglenes megoldásnak megteszi, ezt legalább nem vágod ki magadból!
Elhalt a hang. Az étterem visszabillent eredeti helyére. A fejem zúgása lassan enyhült, majd egy aprót böffentettem a sok szénsavtól. A rengeteg információval egy pillanatra nem tudtam mit kezdeni, majd Trevorra néztem, ami aztán minden másról elterelte a figyelmemet.
– Ó, Susan – nyögött fel fojtottan, villájára egy adag szirupos palacsintát szúrt. – Egész nap ezzel a hihetetlen jó palacsintával szeretnélek etetni.

–10–
Persze, tudtam én, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Ez biztos Murphey valamelyik hülye törvénye, hogy egy kalamajkába belemászni ezerszer egyszerűbb, mint kimászni belőle. Szinte éreztem, ahogy a gyűrű gonoszan lötyög a gyomromban. Hát ettől már tényleg nem szabadulok meg olyan egyszerűen. Ahogy szegény Trevortól sem. Olyan bárgyú imádattal nézett rám, hogy legszívesebben sikítottam volna. Nagyon jól ismertem ezt a tekintetet, én is valószínűleg így bámultan rá, amikor azt hittem, hogy senki sem lát. Az émelyítően édes palacsinta szemrehányóan bukfencezett a gyomromban. Amikor már belenyugodtam, hogy ennél rosszabb már nem lehet, akkor besétált a kávézóba az a két ember, akit ebben a szituációban, de igazából életem bármelyik pillanatában, legkevésbé szerettem volna látni.
Az egyik Hexbridge igazgatónő volt, akit feszesre fésült kontyával, szigorúan fekete nadrágkosztümével és kegyetlen büntetőfeladataival az iskola tanulóifjúsága nemes egyszerűséggel csak „Dominának” hívott a háta mögött. Néha a szemébe is.
De nem ő volt a kellemetlenebb meglepetés. Mellette a szokásos kockás ing, rövidgatya, szandál nyaralószerkójában beszambázott az apám. Ez már annyira szürreális volt, hogy Dalí sem festhetett volna jobbat. Trevor kicsit meglepődött, amikor berántottam egy étlap mögé, de valószínűleg azt hitte, csak egy kicsit békében szeretnék vele etyepetyézni. Mit tettem szegény emberrel? Imádtam az éles eszét meg hogy mindenre volt valami elmés megoldása most meg csak üveges tekintettel bámult rám. Ideje volt belebújni a nagykislány szerepbe, mert nagyon úgy tűnt, csak magamra számíthatok. Óvatosan sandítottam ki a desszertek listája fölött, és kicsit meglepett, hogy se a minden lépésemet árgus szemmel figyelő apám, se a sasszemű Hexbridge igazgatónő nem szúrt ki minket. Aztán persze megértettem. Bárcsak ne tettem volna. Apám keze ugyanis az igazgatónő fekete selyembe bújtatott csípőjét markolászta, aki meg visítva nevetgélt, mint valami ostoba iskolás lány. Szerencsére egy elszigetelt sarokülésbe kvártélyozták be magukat, így már nem voltunk veszélyben. Azt hittem, menten elhányom magam. Az egész nyaralás kezdett valami bizarr tanár – szülő találkozóra hasonlítani.– Echo – sziszegtem a fogam között. – Mit művelsz? Legalább a családomat hagyd ki ebből.
Úgy tetszett, a nevetése szinte belőlem szólt.
– Én semmit nem csinálok, drágaságom ‑ mondta végül.
– Dehogynem, nem látod apámat, aki az igazgatónőmmel enyeleg? – nagyon uralkodnom kellett magamon, hogy ne ordítsak.
– Ugyan–ugyan. Ez a kis affér már tart egy ideje. Te komolyan elhitted, hogy apád annyit túlórázik? Ezt még egy olyan vaksinak is fel kellett volna fedeznie, mint amilyen te vagy.
Azzal kacagva eltűnt, és nem maradt más nekem csak a csend és Trevor aggódó tekintete. Mély levegőt vettem, és eltöprengtem, hogy mit tegyek. Legszívesebben odamentem volna, és kérdőre vontam volna őket, de akkor ki kellett volna magyaráznom, hogy mit keres velem a szerelemtől megrészegült Trevor. És az sajnos nem nekem, hanem neki lett volna kellemetlen. Nagyon kellemetlen. Elég bajt okoztam már neki, nem akartam, hogy az állásából is repüljön.
Nem maradt más hátra, utána kellett járnom pár dolognak. Amit Trevor említett a szirénekről adott némi reményt. Talán valamelyik okos könyv tud valamit, amit az internet nem.
– Trevor, mondd, messze laksz innen? – kérdeztem, és próbáltam annyi kedvességet erőltetni a hangomba amennyit bírtam. Szegény srác először értetlenül pislogott, de aztán földöntúli öröm áradt szét az arcán. Kicsit más elképzelései lehettek a délután hátralevő részéről, mint nekem, de ezzel ráértem majd később bajlódni. Valahogy el kellett jutnom a kutatásaihoz, ha ehhez az kell, hogy azt higgye romantikus pásztoróránk lesz a lakása mélyén, hát legyen.
– A pályán úgy félóra – mondta lelkesen.
– Remek, akkor induljunk is! – Bőséges borravalót hagytam a pincérnek a feneketlennek tűnő tárcámból, aztán kisiettem a kávézóból magam mögött rángatva Trevort.

–11–

Sóhajtva álltam Trevor fürdőszobai tükre előtt. A szívem a fejemben dobogott, miközben próbáltam kiverni a gondolataimból a borzalmas autóutat, ahol Trevor csak a kényelmem felől érdeklődött. Vizet locsoltam az arcomba, és próbáltam eldönteni, hogy merre is haladjunk tovább.
 Résnyire nyitottam ki a fürdő ajtaját. Odakint Trevor pánikszerűen pakolta az elől hagyott ruhákat és koszos tányérokat, pedig egyáltalán nem volt rendetlen a lakása. Hogyha nem lettem volna ilyen rettenetes szituációban, akkor áhítattal simítottam volna végig a könyvespolcán, mintha ezzel megcirógathattam volna mélyen megbújó intellektusát.
Megráztam a fejem, és visszatértem a fürdőszoba tükréhez. Az arcom sápadtabb volt a szokásosnál, csupán tizenhat éves szemem alatt sötét karikák virítottak. Kinyitottam a fürdőszobaszekrényt, ahol nem találtam meg, amit kerestem, azonban a szívem kihagyott egy ütemet, ahogy egy rózsaszín, női fogkefével és egy sminkkészlettel találkoztam. Fogalmam sem volt arról, hogy Trevornak van barátnője. Reménykedtem abban, hogy csupán egy testvérről vagy egy barátról van szó.
A fürdőszobaszekrény egy alsó fiókjában leltem meg Trevor gyógyszerkészletét. Találtam egy pár doboz vitamint, fájdalomcsillapítót és pár nyugtatót is. De végül a kezembe került az, amire egész úton gondoltam. Egy üveg hashajtócseppet tartottam a kezemben. Kegyetlen, de ésszerű megoldásnak tűnt. Igyekeztem kiüríteni a fejemből a gondolatokat, majd gyorsan teletöltöttem vízzel a mosdókagyló melletti poharat, és telecsepegtettem a sárgás folyadékkal. Egyetlen húzásra hajtottam le.
Elégedetten léptem ki a fürdőszobából, hogy nekikezdjek a szirének teljes kikutatásának. Éppen szóra akartam nyitni a számat, hogy megkérjem Trevort arra, hogy adja ide a jegyzeteit, amikor megtorpantam. A tanárom a hatalmas, kék függönnyel keretezett ablak előtt állt, és a telefonját tartotta a kezében.
– Nem érted, Jennifer? Nem folytathatjuk tovább a kapcsolatunkat. Te is nagyon jól tudod, hogy kihűlt ez az egész!
A nappali kisasztalán megpillantottam egy képkeretet, amelyben Trevor és egy barna, csinos lány mosolygott boldogan a kamerába. A lábam teljesen elgyengült a látványtól.
– Igen! – folytatta tovább Trevor idegesen. – Találtam valaki mást. Az egyik diákom. Csodálatos lány. Ráadásul sokkal fiatalabb nálad.
A kezemet a szám elé kaptam, majd egyetlen lépést hátrálva levertem Trevor egyik vázáját a mögöttem található asztalról. Hatalmas csörömpöléssel ért földet, mire Trevor azonnal felém nézett. El se köszönt a barátnőjétől, ledobta a telefont az ágyra, majd mellettem termett.
– Ó, édes Susan, ugye nem esett semmi bajod? – simított végig az arcomon. Megráztam a fejem.
Úgy tűnt, percekig csak néztem magam elé, majd összeszedtem gondolataimat.
– Szükségem lenne a szirénes kutatásodra, Trevor. Ide tudnád adni?
Trevor azonnal felpattant a vázák darabjai mellől, majd pár percen belül a kezembe nyomta a dolgozatát. Legalább húsz oldalas irományról volt szó, amelynek az eleje használhatatlan irodalmi idézetek sorát tartalmazta, rengeteg forrásmegjelöléssel. Egyre idegesebben lapoztam végig az oldalakat, izzadt kezemet frusztráltan a nadrágomba töröltem. Képtelen voltam figyelni a nehéz szövegre.
Hevesen dobogó szívvel hanyatlottam le a kanapéra, majd újra Trevorra néztem, aki precízen söpörgette össze a váza darabjait. Rájöttem, hogy a legfontosabb kérdésemre pontosan ő tudhatja legjobban a választ.
– Trevor? – kérdeztem lassan, kissé halkan, de annál határozottabban. – Hogyan lehet megölni egy szirént?
Trevornak azonnal kiült az arcára az aranyos, tanítós mosoly, hangja újra szilárd és magabiztos lett.
– Bronz tőrrel, amit annak a vérébe mártottak, aki a varázslat hatása alatt áll.
Tovább is folytatta a mondandóját, Homéroszról és hasonló görög dolgokról beszélt, de én már nem figyeltem. Csak a bronz tőrre tudtam gondolni, amikor mérhetetlenül erős görcs állt a hasamba, ami hangosan bugyogni kezdett.

–12–
Vannak dolgok, amikre az ember maga sem szívesen gondol, a nagy közönség elé meg pláne nem szívesen tárja. Az én esetem a hashajtóval pont ilyen. Azt hiszem, mindenkivel előfordult, hogy például összeveszett pár egymással nagyon nem kompatibilis ételt, és utána a nap jó részét a fürdőszobába zárkózva töltötte. Úgyhogy az érzést talán nem kell részleteznem.
Mielőtt bevonultam önként vállalt remeteségembe, odasomfordáltam Trevor lemezjátszójához, bekapcsoltam, és jó hangosra állítottam. Az ember lánya próbálja megőrizni a maradék büszkeségét, gondoltam a hasamat markolászva. Nagy meglepetésemre a hangfalak egy Wagner áriát kezdte el harsogni. Bár jobban belegondolva nem tudom, miért lepődtem meg, hiszen mindig is tudtam, hogy Trevor egy komoly fiú. Komoly párkapcsolattal. Eszembe jutott a szegény lány, aztán beszaladtam a mosdóba.
Miután már egy jó ideje bent voltam, és az összes csempematricát kívülről fújtam, úgy éreztem, valami más figyelemelterelés után kellett néznem. Előhalásztam a sortom zsebéből a mobilomat. Gondoltam, jobb híján megnézem, mi történt a nagyvilágban, az az a Facebookon. A tengerparti nagy nyugalomban és wifitlenségben, aztán pedig a Trevor felbukkanását követő felfordulásban eszembe sem jutott bejelentkezni. Ez talán hihetetlennek hangzik egy mai fiatal szájából, de én sosem láttam sok értelmét állandóan a közösségin lógni, lévén, hogy alig voltak barátaim. Az meg, hogy a népszerű lányok éppen kivel járnak, mit néznek a tévében, vagy mit ettek vacsorára, eléggé hidegen hagyott. Eseményekre sosem hívtak meg, mindig csak utólag a fényképekről értesültem, ha valamilyen összejövetel vagy általános móka és kacagás volt. Hibáztattok hát érte, hogy már elegem lett, és szerettem volna kicsit feldobni az életem? Nem jó szociális páriának lenni, ezt borítékolhatom bárkinek.
Legnagyobb megdöbbenésemre, amikor végre eszembe jutott a jelszavam, és be tudtam jelentkezni, teli postaládát és üzenőfalat találtam. Mi a fene történt? Sajnos az elmúlt napok eseményei miatt nem tudtam azzal álltatni magam, hogy csak úgy egyszerre népszerű lettem. Nagyot sóhajtottam, és találomra kinyitottam az egyik üzenetet. Reginától jött, aki az osztályunk koronázatlan királynője volt. Mondanom sem kell, ez volt az első üzenet, amit valaha írt nekem, de úgy beszélt hozzám, mintha bizony évek óta a legkedvesebb puszipajtása lettem volna.
A sok bájolgás között kihámoztam, hogy az üzenet lényege egy buli meghívás volt! Hogy milyen rég láttak, hogy eltűntem, és mindenképpen számítanak rám. Gondolom, az már senkit sem fog meglepni, hogy a tervezett összejövetel alig félórányira volt innen, egy felkapott üdülővárosban. Kezdett nagyon elegem lenni abból, hogy a fél iskolám ezen a környéken tobzódik. Nem elég nagy Anglia vagy inkább Európa, hogy mindenkinek itt kell kikötnie? Persze a kérdés költői volt, egy mindenre képes szirénnel az ember sarkában, ez egyáltalán nem volt meglepő. Erről megint eszembe jutott Hexbridge igazgatónő és az apám, akik mindenféle lepukkant kávézóban találkozgatnak, mint szerelmes kamaszok. Az elméktől elfogott a hányinger, de sikerült visszanyeltem a keserű gondolatokat.

Miután végre kikecmeregtem a mosdóból, úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger. De furcsa módon meg is könnyebbültem, mintha a mérgek egy része távozott volna belőlem. Persze, a gyűrű maradt ott, ahol az elején. Hülye ötlet volt, de kezdtem egyre jobban kétségbe esni. Hideg vizet lögyböltem az arcomra, remélve, hogy némi életet mosok magamba, aztán visszalopakodtam a nappaliba. Trevor a laptopja előtt ült, és a Facebook oldalamat nézegette.
– Miért nem raksz ki több képet magadról? Olyan szép vagy! – mondta ködös tekintettel.
– Ja – morogtam. Legszívesebben kitéptem volna a kezéből a gépet. Mélyeket lélegeztem, mert tudtam, hogy vissza kell fognom magam. Nem szegény Trevor tehet arról, ami vele történik.
– Szedelőzködj bogaram, lassan indulnunk kell! – mondta lágyan. Akkor vettem csak észre, hogy átöltözött. Nagyot nyeltem. Régen biztos csendesen elájultam volna a feszes farmer, a szürke ing és a hanyagul a vállára vetett zakó látványától. Még a haját is belőtte. Az ajkamba haraptam, hogy benntartsam a sóhajba burkolózó sikolyt.
– Hova is indulunk? – kérdeztem végül, amikor sikerült összeszednem magam.
– Hát Regina bulijára! Láttam, hogy írt a faladra, én meg válaszoltam, hogy megyünk – mondta derűsen, és meghúzta a sörös üveget, ami már majdnem üresen pihent mellette.
– Hogy micsoda? Biztos, hogy nem! És mi az, hogy megyünk? Remélem, nem említetted, hogy együtt vagyunk? Ugye nem?
A pánik jégkockaként csúszott le a gyomromba.
– Ó, akkor tényleg együtt vagyunk, nem csak én képzeltem? Ez túl szép, hogy igaz legyen! – sóhajtotta, majd felpattant, és a karjába kapott.
– Nem úgy értettem. Hanem, hogy most mi ketten egy légtérben vagyunk – motyogtam.
Megrészegültem az aftershave–je illatától, és még nyomorultabbul éreztem magam. Főleg, hogy megfordult a fejemben, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha abbahagynám az ellenállást, és átadnám magam Echo ajándékának. Szerencsére egy kopogás véget vetett a gondolatmenetemnek.
– Ez biztos Regi lesz!– kurjantotta Trevor, és elindult az ajtó felé.
– Regi? Minek jön ide? – kérdeztem, egyik ámulatból a másikba esve.
– Hogyan tudnék vezetni, ha már ittam, én kis figyelmetlen galambon. Regina volt olyan kedves, és felajánlotta, hogy elvisz minket.
Szörnyű érzés kezdett úrrá lenni rajtam. Minden túl hirtelen történt, hogy tudott Regina mindenre ilyen gyorsan reagálni, szinte lehetetlen volt. A kérdésemre gyorsan választ kaptam, amikor az ajtó kinyílt, és Echo állt ott Regina pasijával az oldalán.
– Regina! – borult a nyakába Trevor.
– Helló, Trev! Szia, Sue! Mit állsz ott, mint akinek elvitték az orra elől a leárazott Louis Vuitton táskát? Nem öleled meg az öribaridat? Még úgyse, hogy látod, milyen szép nap van! Tekintetével gonoszan a falon lógó naptár felé intett.
– Szülinap? – kérdezte Trevor.
– Valami olyasmi – mondta Echo. A félelem lassan kúszott fel a csontjaimba. Hogy is felejthettem el! Az a nap volt, amikor át kell adnom a testem Echónak.

–13–

Echo Regina képében karolta át a vállamat, miközben éppen próbáltam befogadni a látványt. A hatalmas tengerparti bulin a zene olyan hangosan lüktetett, hogy a gyomromban a gyűrű is táncot járhatott. Középen hatalmas tábortűz terült el, mintha éppen emberáldozatot szerettek volna bemutatni a tinédzserek a felkelő Holdnak. A szám egyetlen pillanatra tátva maradt a rángatózó bikinis évfolyamtársaim látványától, akik úgy tűntek, hogy mindannyian egyéjszakás kalandot szeretnének becsempészni az életükbe, amelybe akár egy pár nemi betegség és nem kívánt terhesség is becsusszanhatott. Senki sem volt józan, a marihuána idegen illata szállt a nyáresti levegőben.
– Ezt már szeretem – súgta a fülembe Echo. – Tudod, hogy hányszor néztem végig a tenger mélyéről ezeket a bulikat? Évszázados vágyaimat váltod ma valóra!
A meleg ellenére mélyen megborzongott a testem.
– Én hol leszek addig? – kérdeztem halkan.
– Tudod, mi a legjobb? – nyalta meg Regina rózsaszín száját Echo. – Téged nem foglak kizárni semmiből! Pontosan olyan lesz, mintha a legjobb ötdimenziós mozit néznéd.
Éppen szóra akartam nyitni a számat, amikor furcsa ütés éreztem a mellkasomba. Egyetlen pillanatra a kihagyó szívdobbanás páni félelme töltötte el a testemet. Végigfutott a fejemen, hogy egész egyszerűen megöl Echo, mert meghallotta a gondolataimat, a terveimet, hogy hogyan akarok leszámolni vele.
Aztán a szívem visszatért a rendes ritmusába, de a világ furcsán eltávolodott, mintha egy ablakon keresztül szemléltem volna a történéseket. A szám nem parancsolt nekem és az izmaim sem. Echo vette át az irányítást testem gépezete felett.
Pillanatokon belül elkezdődött életem első tinédzser bulija.

Egy óra múlva üvegből nyakaltam a pezsgőt a tábortűz mellett. Echo első útja Regina szobájába vezetett tengerparti lakásukban, ahol megkérte a lányt, hogy öltöztessen át valami igazán dögösbe. Regina zavartan követte az utasításaimat. A testemre laza, fehér trikó és olyan apró farmernadrág került, ami éppen csak eltakarta a fenekemet. A hajamat laza kontyba fogták össze a fejem tetején, számra vörös rúzs került, miközben a szememet fekete szemfestékkel hangsúlyozták.
Amikor Trevor meglátott, akkor éppen egy füves cigit adtam tovább Josh–nak, aki az egyik legmenőbb fiúosztálytársam volt. A focicsapat kapitánya láthatóan fel akart szedni, majd’ felnyársalt a tekintetével.
– Susan – motyogta maga elé Trevor, kezében egy nagy, sörrel teli műanyagpoharat tartott. – Elképesztően nézel ki!
– Tudom – pattantam fel a tűz mellől.
A tengerpart kellemes táncot járt körülöttem, miközben a nyári levegő óvatosan simogatta világos bőrömet. Hosszú és határozott nyelves csókkal ajándékoztam meg Trevort. A zene ritmusára szorosan a testéhez simultam, amitől megcsapott a friss aftershave–nek és a sörnek az illata. A szoros farmernadrágján keresztül is éreztem az izgalmát, ami azonnal lángra lobbantotta a belsőmet.
Megfogtam Trevor kezét, és bevezettem az osztálytársaim tömegébe.
– Srácok – kezdett bele a nyelvem, kissé elkenve a szavakat. – Ez itt Mr. Miles, nézzétek, milyen elképesztően dögös! – kurjantottam bele az éjszakába.
A fiúk és lányok mellettem üvöltöttek fel, néhányan megtapsoltak, mire az ajkamat újra Trevoréra tapasztottam.
– Ti – kérdezte Regina furcsa hangon. – Együtt jártok?
Szélesen elmosolyodtam, majd felemeltem az üveget.
– Még jó hogy – válaszoltam kurtán. – Igyunk az idősebb, dögös pasikra!
Hatalmasat kortyoltam a pezsgősüvegből, majd Trevor köré fontam a karomat, aki csillogó szemmel nézett rám.
– Mit szólnál, hogyha elvonulnánk kicsit? – simítottam végig a nyakán, majd ugyanoda adtam egy csókot is.

Ringatózva táncoltunk a tengerparton. A szívem valahol a mellkasom belsejében miattam szorult össze. Üvegen keresztül néztem rá a külvilágra, és szívtam be Trevor férfias illatát. Próbáltam szorosabban magamhoz vonni forró testét, de nem én irányítottam. Hamis boldogság járta át minden porcikámat. Olyan boldogság, ami nem az enyém volt, hanem Echóé. A kis Susan sohasem tudott volna minden korlátot elengedve füvezni, inni és táncolni meztelen talppal a tengerparton. Ez a tükrön túlról mélységes szomorúsággal töltötte el a lelkemet. Az pedig, hogy nagyon jól tudtam, hogy mi következik, összetörte a szívemet.
Trevor óvatosan a mellemre csúsztatta a kezét. Ő sem saját fejével cselekedett, éppúgy bűbáj hatása alatt állt, mint én magam. Lassan megcsókolta a nyakamat, amitől elöntötte a forróság a lágyékomat. A bulizók hangzavara és a zene lüktetése távolra került. Csak a csendes, tücskök zenéjével átitatott puha nyáreste maradt a tenger sós illatával.
A kezem Trevor ágyékára siklott, mire ő kellemesen mély, férfias hangjával nyögött bele a fülembe.
– Menjünk vissza hozzád – súgtam.

Reggel az élesen betörő napfényre ébredtem Trevor ágyában. Túlzottan hirtelen ültem fel, mire erős hányinger öntött el. Kirohantam a fürdőszobába, majd egyenesen belehánytam az ismerős WC–be. Izzadtságtól gyöngyöző homlokkal dőltem neki a kádnak. Csupán Regina fehér felsőjét és egy rózsaszín, kacsás bugyit viseltem, abból az igazán kislányos fajtából. Újra elöntött a hideg veríték, amikor megláttam, hogy a combomat és a bugyim felületét is alvadt vér borítja.
Öklendezni kezdtem, de még a hányás is bennem rekedt, amikor megpillantottam a csillogó fehér gyűrűt a WC–ben. A gondolatok megrohantak, azonban esélyem sem volt feleszmélni.
– Úristen – szólalt meg Trevor, aki teljesen lefehéredve állt a fürdőszoba közepén egyetlen alsónadrágban. – Kérlek, mondd, hogy nem feküdtem le veled.

–14–

Hazudni bűn. Anyám mindig ezt mondta, amikor rajtakapott valami ártatlan füllentésen, majd vacsoramegvonással büntetett. Gyomorkorgással teli éjszakák neveltek rá keservesen az igazság szeretetére. De ahogy Trevorra néztem, aki olyan elveszetten ácsorgott az ajtóban, mint egy kisgyerek, akit elsodort a szüleitől az árvíz, az igazság csak másodrendűnek tűnt. Bárki hazudna, hogy megmentsen egy életet, nem? A hűvös reggeli levegő, ami először kellemesen józanítónak tűnt, most a csontjaimig rágta magát. Trevor szemében a könyörgés szinte elviselhetetlenné tette a csendet. Tudtam, hogy valahol mélyen tisztában van ő az igazsággal, de mégis én voltam a kegyetlen, kőből faragott szfinx, aki közte és a rettenetes titok között állt. Nálam volt a megváltása, és ha már én taszítottam romlása őt, az volt a legkevesebb, hogy megvédem a kellemetlen tényektől. Nyeltem egyet, és próbáltam nem érezni a tegnap éjszaka keserű utóízét.
– Uramisten, dehogy! – nevettem zavartan. Nem néztem a szemébe, gondosan a mögötte levő nappalit bámultam. – Tegnap este bulit tartottak az osztálytársaim a tengerparton… engem leitattak… a tanár úr ép arra járt, amikor majdnem beleájultam a vízbe, és elvitt onnan. Persze, haza nem mehettem ilyen állapotban, a szüleim kitértek volna a hitükből, szóval a tanár úr volt olyan rendes, hogy hazahozott, és alhattam a kanapén. Egy rugó kicsit beleállt a hátamba, de amúgy nagyon kényelmes volt, és örök hálám a tanár úrnak, hogy kimentett a szörnyek karmaiból!
Úgy tűnt, már a gyűrű sem kellett ahhoz, hogy úgy hazudjak, mint a vízfolyás. Félelmetesen könnyen jöttem a számra az alternatív igazságok. Trevor furcsán méregetett, de végül felsóhajtott. Láthatóan megkönnyebbült.
– És mondd, én is ittam? Csak mert alig emlékszem valamire. Amiket mondasz valahol mélyen ismerősnek tűnnek, de a fejemben, mintha egy szakadozott filmszalag pörögne. Fura.
Újabb mély levegőt vettem. Mindennek van határa, annak is, hogy meddig juthatsz el egy kegyes hazugság hátán. Ideje volt kiteregetni a szennyest, legalábbis a vállalható részét.
– Nem, a tanár úr nem ivott. Másról van itt szó. Azt javaslom, hozzuk magunkat prezentálhatóbb formába, és üljünk le egy kávé mellé, mert nem lesz könnyű megemészteni, amit mondani fogok.
Trevor felvonta a szemöldökét, de végül szó nélkül elment felöltözni. Én gyorsan magamra kaptam a ruháimat, és igyekeztem hideg vízzel ledörzsölni arcomról az égő szégyent. Szinte vártam, hogy Echo kárörvendő arca felbukkanjon a tükörben vagy, hogy halljam a gonosz kis kacagását a vízcsobogásában. De gyanús csend ült a fürdőszobán. Kimentem a konyhába, és főztem egy kávét. Valamikor Trevor is becsámborgott, gyűrött arccal és kétségbeesetten a telefonját nyomkodva.
– A barátnőm nem válaszol… Nem tudom, mi történhetett, soha nem csinált még ilyet. Úristen, remélem, nem esett baja!
– Öhm, szerintem az lesz a legjobb, ha a tanár úr magához veszi ezt a barátságosan gőzölgő kávét, letelepedik az asztal mellé és végighallgatja a mesémet, akkor is, ha őrültségnek tűnik. Ha úgy érezné, hogy félbe akar szakítani, nézzen magadba, és próbáljom visszaemlékezni az elmúlt pár napra.

Trevor pár kimondhatatlanul hosszú másodpercig csak nézett rám, majd bólintott. Én pedig lassan forgó nyelvvel belekezdtem a történetembe. Ahogy haladtam az elbeszélésben, úgy lett Trevor arca egyre gondterheltebb, mintha viharfelhők gyűltek volna a szemében. Néha maga elé révedt, úgy tűnt visszatérnek az emlékei. Minden mondat után vártam, hogy mikor szakít félbe, de csak hallgatott és hallgatott.
Mikor mindent elmondtam, vártam, hogy majd kérdések záporát zúdítja rám vagy, hogy a szüleimet akarja hívni vagy, hogy kiabál velem. A csend sokkal rosszabb volt.
– Hazudtál, igaz? – kérdezte halkan.
– Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de minden így volt, ahogy mondtam.
– Nem arról beszélek, Susan. Érzem, hogy a hihetetlen meséd igaz. Arra gondolok, ami köztünk történt tegnap a buli után.

–15–

Olyan erősen tördeltem az ujjaimat, hogy hangosan megreccsentek a csendes szobában. A kinti autók zaja a távolból beszűrődött a lassan felmelegedő szobába. Sajnálkozó tekintettel néztem fel Trevorra, annyira szerettem volna újra hazudni neki, de nem tehettem, éppen elég nagy kalamajkában voltam enélkül is, ezért szó nélkül bólintottam.
Trevor csak szomorúan lehajtotta a fejét, majd a mobilja felé sandított. Nem tombolt, nem kezdett el ordibálni, ehelyett furcsa beletörődés és letargia lengte körbe, amitől erősen összerándult a gyomrom.
– Az előbb említett barátnő pedig – köszörültem meg a torkomat. – Szerintem azért nem válaszol, mert tegnap délután a tanár úr telefonon szakított vele.
Trevor felnézett rám, majd maga elé emelte a kezét.
– Mindenképpen hagyd abba ezt a furcsa tanár urazást, éppen eléggé közeli kapcsolatba kerültünk tegnap este egymással ahhoz, hogy tegezni kezdj.
Bólintottam, és egy nagyot kortyoltam a kávéból, hogy csökkentsek torkom szárazságán.
– Tegnap este én sem voltam magamnál – védekeztem. – Echónak át kellett adnom a testemet, nem tudtam parancsolni magamnak. Sohasem tettem volna meg. Épp elég nagy probléma az, hogy az összes osztálytársam látta, hogy együtt vagyunk.
Trevor szeme hatalmasra kerekedett. Szóra nyitotta a száját, majd lehajtotta a fejét. A hajába túrva motyogta maga elé:
– Ez csak egy rossz álom, ugye? Kirúgnak a munkahelyemről, börtönbe zárnak pedofíliáért, Jennifert megcsaltam, és elhagytam – foglalta össze az eseményeket.
Ide–oda ingattam a fejem, majd bólintottam a korrekt összefoglaláson. A fehér bögrém alján még maradt egy jó adag fekete, melynek felszínén spirálos mintákat rajzolt ki a tejszín. Én sem voltam sokkal jobb helyzetben Trevornál. A szüleim valószínűleg tomboltak, esetleg értesítették a rendőrséget is az eltűnésemmel kapcsolatban. De egész egyszerűen nem mehettem haza, amíg meg nem oldjuk ezt a problémát. Lelki szemeim előtt láttam a bűbájtól megrészegült Trevort, ahogy megpróbál betörni a házunkba, a szüleim pedig ráhívják a rendőrséget. A gondolattól is kirázott a hideg.
– Attól tartok, hogy nem fog sokáig tartani ez az üdvös állapot – fogtam újra bele. – És újra elveszíted önmagad, a bűbáj alá kerülsz és…– itt megtorpantam.
Hangosan érzékeltem a konyhai falióra ketyegését, a gyűrű továbbra is a WC kagylójában hevert. De nem éreztem Echo jelenlétét. Akárhogy figyeltem, hallgatóztam, sehol se volt. Ránéztem az ezüstös faliórára, magamban megállapítottam, hogy mennyire szép, a föld térképének mintája vetült rá. Reggel kilenc óra múlt pár perccel, Echo pedig sehol sem volt. Nem figyelt a gyűrű távozására sem. Pörögni kezdtek a gondolataim. Sejtettem, hogy Echónak is kell pihenőidő, esetleg ilyenkor mással volt éppen elfoglalva. A lényeg, hogy kaphattam pár órányi szabadságot, ami bármikor véget érhetett.
– Mi az? – kérdezte Trevor, mire hirtelen megragadtam a kezét, majd elpirulva elrántottam. Bevillantak az éjszaka emlékei. Fájdalmasak voltak, hiszen nem én irányítottam a testem. Trevor minden egyes érintése jól esett, de mégsem lehetett az enyém.
– Nincs most itt. Amíg nincs itt, addig kell elmondanod, hogy mit kell tennünk! Ugye segítesz?
Meglepően magabiztosan gördültek végig a szavaim Trevor felé, akinek tekintete egyre eltökéltebb lett.
– Nálam jobban senki sem akarja seggbe rúgni azt a szaros kis szirént! – mosolyodott el először aznap, majd határozottan felkelt az asztal mellől, és azonnal a nappaliban található könyvespolcához lépett.
Felhörpintettem a kávét, és figyelmen kívül hagyva a gyomrom korgását azonnal a fürdőszobába somfordáltam. Bármennyire is gusztustalan volt, belenéztem a WC–kagylóba, amely rettenetes, savanyú szagot árasztott. Csak a gyűrű miatt nem húztam le a tartalmát.
Erősen összeszorítottam a szememet, ahogy benyúltam a hideg zománcú kagyló mélyére. Kissé aggódtam, hogy a gyűrű azonnal rágyógyul a kezemre, de hiába kaparintottam meg, semmi sem történt. Azonban, ahogy megláttam a hányásommal borított kezemet, hatalmasat öklendeztem. Egyetlen pillanatra azt hittem, hogy a kávé visszaköszön, de szerencsére sikerült visszafognom az ingert.
Azonnal lemostam a kezemet, és megvizsgáltam a gyűrűt, ami egyáltalán nem csillogott a fürdőszoba lámpájának fényében, sőt inkább mattnak tűnt. Hosszú percekig tartottam folyó víz alá, hogy letakarodjon róla a gyomorsavam.
Kivittem a konyhába, és letettem a konyhaasztalra Trevor elé, aki éppen egy hatalmas lexikont böngészett.
– Ez az a gyűrű, amiről meséltél? – kérdezett vissza, majd óvatosan a kezébe vette. – Olyan mintha megrongálódott volna.
Közelebb hajoltam, éreztem Trevor meleg leheletét, amitől libabőrös lettem. Teljesen igaza volt: a gyűrű egy apró részén hiányosnak tűnt.
– Lehet megrongálta a gyomorsav – mondta.
– Egész nap a gyomromban volt, attól még jól működött.
– A WC tisztító? – kérdezett vissza Trevor. – Nem lehet tudni, de valami ártott neki.
– Lehet ezért veszett el a kapcsolat! – mosolyogtam, majd azonnal lelombozódtam. – Ha rájön, azonnal dolgozni kezd a megoldáson.
– Gyorsnak kell lennünk!
Karba tett kézzel álltam a lexikon felett, és néha a gyűrűre pillantottam, mintha attól tartottam volna, hogy magától meggyógyítja az apró hiányt a felületén. Újra befogadtam Trevor lakásának kellemes atmoszféráját. Nem mertem ránézni, attól féltem újra elpirulok, esetleg megérintem. Az előző éjszaka még szomjasabbá tette a lelkemet, a vágy szinte csavarta a gyomromat.
– Ezt kerestem! – törte meg a csendet Trevor, mire erősen összerezzentem.
Mohón olvasta a szavakat, de mosolya hamarosan elhalványult, felnézett rám. Homlokán mély barázdák jelentek meg.
– Azt hiszem, el kell mennünk Párizsba, és el kell lopnunk valamit Hadtörténeti Múzeumból. Ott van egy bronz tőr, ami éppen megfelelne arra a célra, hogy meggyilkoljuk ezt a szirént. Gyorsan nyomtatok pár térképet és fotót neked, hogyha visszatérne a bűbáj. De mindenképpen vigyél magaddal!
Trevor beletúrt a hajába, majd furcsán rám mosolygott.
– Sohasem gondoltam volna, hogy valaha ki fogom mondani ezeket a szavakat – nevetett fel. – Mindig vágytam egy igazi kis kalandra, csak az állásomat is jó lenne megtartani.
Aggódó tekintettel néztem Trevorra, aki már a laptopján ügyködött.
– Hogy a fenébe lopunk el valamit a párizsi Hadtörténeti Múzeumból? – kérdeztem remegő hangon.
– Meg fogjuk oldani – jegyezte meg Trevor, majd bekapcsolta a nyomtatót.


banner
Previous Post
Next Post

Partnereink

Partnereink