Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2015. december 29., kedd

Selina Olivieri: A köd

(részlet)

8. nap


Az álmom nem volt a szokásos az éjjel. Nem a sötétség uralkodott benne, mintha vakon tapogatnék az ő érintése után kutatva. Nyoma sem volt a nyomott, borongós hangulatnak, és az egyhangú narrátornak sem, aki ismeretlenül és láthatatlanul végig beszélte az álmom fekete képkockáit. A mai álmom túl világos, túl színes volt és zsúfolt. Lárma és kavargás, mint egy őrült karneválon, ahol közvetlen közelről trombitálnak a füledbe. Egyetlen emberi arcra emlékeztem csak. A Barcsa Zoliéra, ahogy előttem áll, vigyorog, és a szemei ide-oda fickándoznak a gödrükben. Egy valamit mondott csak nekem:
„Jöttem, hogy mindenkit meggyilkoljak. Pol Pottal kezdem, azzal a rohadékkal.”
Itt riadtam fel. Az ébresztőóra csörömpölésére egy pillanatra azt hittem, még mindig a trombitát hallom harsogni, ami belülről feszíti az agyam, de ahogy megmozdultam és rávágtam a szerkezetre, hogy kussoljon, belehasított a fejembe a fájdalom. Az bezzeg igazi volt.
Mire összeszedtem magam, szerencsémre a fejfájás is elhagyott. Robit szidva caplattam ki a buszmegállóhoz. Lefogadtam, hogy az ő tegnap esti elmebeteg Facebook üzenete tette fel nekem a koronát az elmúlt napra, ami végül megalapozott nekem egy ilyen álmot. Amúgy is hiperérzékeny voltam, szinte gondolhattam volna, hogy ez lesz belőle. Gyógyszert szándékosan nem akartam bevenni, különben még a trombitaszónak álcázott óracsörgés sem tudott volna véget vetni annak az álomnak. Ki a faszom lett volna kíváncsi az álombéli Barcsa Zoli vérengzésére? Habár Pol Pot megérdemelte volna…
Egy pillanat alatt visszaköltözött belém a tegnapi nyomasztó érzés. Mintha törés keletkezett volna bennem.
Pol Pot tényleg ott várta Nikit kocsival az út szélén. Bocsássál már meg, haver, hogy elszalasztottad miattam a napi jól kiérdemelt megerőszakolást.
Egyszerűen nem bírtam elhinni, feldolgozni és beletörődni, hogy Pol Pot ilyen ember. Hogy még annál is rosszabb, mint amit nyilvánosan mutat magából. Mégis miféle földöntúli entitás akarhatná, hogy ő meg én egybeforrjunk? Borzongva gondoltam bele, hogy csakis valami sötét, sátáni lény állhatott a háttérben. Egy ilyen íratta le velem alvajárás közben „A köd”-öt. Tehát okosabb lenne talán, ha nem pszichiáterhez fordulnék, hanem valami paphoz, hogy levegye rólam a rontást. A papok vajon csinálnak ilyet? Vagy azt már ördögűzésnek hívják?
Kezdtem úgy érezni magam, mint akire egy egész sereg démon telepedett. Mintha a vállamon cipeltem volna be őket a gyár parkolójába. Már előre tudtam, hogy senkivel nem leszek bájcsevegős hangulatban.
Köszönnöm azért mégiscsak illett. Pechemre pont akkor hallottam meg egy kocsi ajtócsapódását. Dinh szállt ki éppen a verdájából, és odaintett nekem. Morcosan viszonoztam, és a tekintetem lesiklott a kocsijára. Fekete autója volt, és… és Hondája.
A vietnámi elcipelte mellettem az aktatáskáját, észre sem vette, hogy sóbálvánnyá dermedtem, és a kocsija emblémáját bámulom.
Fekete Honda.
Furcsa, de remény ébredt bennem. Még azután is, hogy Niki egyfolytában csak Pol Pot nevét emlegette tegnap. Ismét felvetettem annak lehetőségét, hogy nem én vagyok menthetetlen elmezavart és gonosz erőktől megfertőzött, megszállott, hanem mégis a körülöttem lévő világ és az emberek azok, akikkel történik valami, hogy félrelátnak és félremagyaráznak bizonyos dolgokat. Mi van, ha mégis Niki agyában hibádzik valami? Elvégre tegnap egész délután nem lehetett Pol Potot lent látni az üzemben, ahhoz képest, hogy állítólag végig Nikit fűzte, bár igaz, ami igaz, Dinht sem láttam körülötte legyeskedni. Vagy csak simán nekem nem volt képes rányílni a szemem a valóságra. Szó szerint.
Tovább botorkáltam az autók között és Pol Potét kerestem a szememmel. Tudtam, hogy ugyanilyen kocsija van! Niki valahogyan mégis összekeverte a két vietnámit! Nem tudom hogyan, de így kellett, hogy legyen! Muszáj volt, hogy így legyen. Úgy éreztem, most ezen bukik vagy áll minden, itt dől el, hogy Pol Pot velejéig romlott-e, vagy sem. Képes lenne ilyet tenni?
Pol Pot fekete Hondája hátrébb parkolt a porta épülete mögött. Ez még önmagában nem volt bizonyíték arra, hogy Niki elméje felcserélte ezt a két személyt, de engem mégis egy kis bizalommal töltött el. Már nem éreztem olyan súlyosnak a vállaimon ücsörgő démonokat.
Talán mégis igaz lehet minden! Az istenke mégiscsak tisztességes sakkjátszmát játszik velünk, amiben megpróbál elterelni engem a fekete királyhoz. Miért ne lehetne igaz? Miért ne lehetnének nekem különleges képességeim, nyitott harmadik szemem, ahogyan Laci is mondogatja? Miért ne bízhatnék abban, hogy Pol Pot legbelül jó ember?
Tiszta röhej, hogy Dinh verdájának látványa ekkora energialöketet adott, de már szebbnek láttam a világot. Ennyi elég volt nekem, hogy erőre kapjak, bár Laci szerint a legkisebb reményszikrától is azonnal lángba borul az ember lelke. Amúgy meg ijesztőek voltak a hangulatváltásaim, csak úgy mellékesen…
Az üzembe lefelé menet, a velünk szemben kullogó éjszakások azt az infót adták át nekünk, hogy a műszak kezdete előtt az egyes sor mellett kell gyülekeznünk. Az egyik srác, aki mindig a legkárörvendőbb volt, most is utánunk kurjantotta a lépcső tetejéről:
-          Megint jól megszívjátok!
-          Kapd, be! – fordult hátra Tibi. – Ezt a gyereket tuti egyszer elkapom. Miért kell más baján röhögni?
-          Ne törődj a köcsöggel – vontam meg a vállam.
-          De bazdmeg, az éjszakások sosem szívnak?!
-          Állítólag nekik még a karperecet sem kell hordaniuk – mondta egy Attila nevű srác a hátunk mögött.
-          Mi? – bődült föl Tibi. – Miért nem?!
-          Szerintem csak simán azért, mert jól jártak Quanggal.
-          És nekünk miért Pol Pot jutott?! – lázadozott Tibi. – A faszomat!
-          Jövő héten már Hung lesz a nappalos – jegyezte meg Attila.
-          Az a baj, hogy azután majd megint Pol Pot jön – morogta Tibi.
A műszakra kész dolgozók tömegében hiába kerestem Nikit. Azt mondták a csajok, hogy ma nem jött be dolgozni. Sejtettem, hogy miért. Félt szegény. Még mondta is, hogy kapni fog azért, amiért nem hagyta magát tegnap este, és nem sétált oda a kocsihoz egyedül, hogy odadobja magát annak a görénynek. Nem szóltam róla senkinek, csendben tudomásul vettem.
-          Jó reggelt, haver! – mosolygott Laci, aki meg már egy órája itt volt, amiért előző nap hamarabb ment haza. Frissnek látszott és jó kedvűnek.
-          Szevasz, Laci! – fogtunk kezet. – Látom üdítő volt egy órát eltölteni az éjszakásokkal.
-          Fantasztikus élmény volt – szállt be a poénkodásba, majd egy pár pillanattal később megbökött. – Haver – szólt oda nekem halkabbra véve. -, minden oké veled?
Meglepve néztem föl rá. Csak nem lát rajtam valamit, már megint, amit más nem?
-          Most egész oké. Mondjuk, egy kicsit úgy érzem magam, mint aki lábadozik valami kurva nagy trauma után. Nem is tudom… Zaklatott napom volt tegnap és hülyeséget álmodtam. A Barcsa Zoliról… - elröhögtem magam, de Laci képe komoly maradt. Sőt, gondterhelten nézett engem. – Ekkora faszságot, hallod…
Még volt annyi idő, hogy röviden elmeséljem neki a Robival való horrorfilmbe illő chatelésemet, és aztán, hogy mit álmodtam. Laci hümmögve hallgatta, aztán ezt mondta:
-          Ez nagyon nem vicces, haver.
-          Csak kínomban röhögök.
Laci a vállamra tette a kezét.
-          Arra kérlek, nagyon vedd ezt komolyan. - Még a hajam is égnek meredt, úgy kirázott a hideg attól, ahogy ezt mondta. – Bármi történjen is a következő két napon, nem véletlen, hogy Robi téged keresett meg ezzel az üzenettel.
-          Bazdmeg, Laci… - suttogtam. – Te most azt akarod mondani, hogy ez összefügg a kilenc nap leteltével?
Laci nem válaszolt, csak idegesítően és titokzatosan forgatta a szemét.
-          Te tudod, hogy mi fog történni – nyögtem. – A kurva életbe – sóhajtottam. – És ma reggel sem vettem ki a szemétből azt az írást…
-          Mi? – kapta rám a fejét Laci, és rámarkolt a karomra. – Te kidobtad?! Normális vagy, ember?!
Már nem volt alkalmam mentegetőzni, és beismerni Lacinak, hogy gyenge vagyok, és hisztérikus rohamokkal küzdök, mert leérkezett a lépcsőn Pol Pot. Komor volt, mint mindig.
-          Jó reggelt – mondta, de senki sem nyikkant meg, hogy viszonozza a köszönést. Ő sem nézett leginkább senkire. Tett egy kisebb kört, aztán megállt előttünk a padlót bámulva.
-          Rendhagyó módon most nem teljesen hivatalosan szerettem volna beszélni, illetve elmondani néhány dolgot. – kezdte, és amikor fölemelte a fejét a szemében másféle csillogást fedeztem fel. Szomorú volt. Olyan szomorú, hogy belefájdult a lelkem azon része, ami felelős volt azért, hogy folyton rágondoljak.
-          Tudomásomra jutott, hogyan neveztek a hátam mögött.
Elhallgatott. Olyan csend fagyott körénk, mint még soha, nekem pedig egyre jobban fájt belül. Mintha késsel karistomolták volna a lelkem.
-          Engem nem érdekel, hogy hogyan éreztek, mit gondoltok rólam, vagy akár a vezetőség többi tagjáról. Ez egy munkahely, ahová dolgozni járunk. Vannak vezetők és vannak beosztottak, akiket irányítani kell. Vannak szabályok, amiket be kell tartani. Ha ez nincs meg, széthullik a rendszer, és nem tudunk együttműködni, nem tudunk teljesíteni. Akinek ez nem tetszik, és úgy érzi, hogy nem tud azonosulni vele, az menjen el. De menjen el még a mai napon! Hívhattok köcsögnek, hívhattok gecinek, de mint ember, azt nem tűröm el, hogy olyan megalázó gúnynéven nevezzetek, mint a Pol Pot.
Ismét kínzóan feszengő csend nőtt közé és miközénk. Egy utolsó szemét ganénak éreztem magam. Az én hibám volt. Én adtam neki ezt a nevet. Tőlem terjedt el az egész gyárban.
Nagyon szégyelltem a pofám, és nem csupán azt éreztem, hogy szívesen elsüllyednék az emberek háta mögött, hanem sajnáltam is őt, de olyan intenzíven érezve a fájdalmát, mintha benne lennék, ott a lelkében.
Miközben ott állt, valóban azt láttam, amiről beszélt. Megláttam azt az embert, aki csak megpróbálta végezni a feladatát, a munkáját, és élni azt az életet, amit a sors játékgépe dobott a számára. Az pedig, ki tudja milyen nehézségeket tartogatott neki, amitől kicsúszott a talaj a lába alól. Úgy, ahogyan egy embernek. Ahogy nekem is. Amitől hajlamos voltam arra, hogy semmi mással ne törődjek magamon kívül, csakis a sebeimmel és a mindennapi siralmaimmal, és mindent halálos sértésnek és támadásnak vegyek, ami kicsit is rossz volt nekem. Igazságtalan voltam vele.
Tehát az én egóm indította el a polpotozást. Én teremtettem meg a gyár saját gonosz Pol Potját.
-          Ráadásul Pol Pot kambodzsai volt – folytatta. – Még ennyit sem tudtok? Idióták. Végeztem, munkára! – dörrent a vezényszó, de nem fordított rögtön hátat. Én sem mozdultam a helyemről, míg a többiek lassanként elszállingóztak körülöttem.
Dahn Van és én egymás szemébe meredtünk. Annyira beszédes volt az a tekintet. Annyira odamentem volna hozzá, hogy bocsánatot kérjek, hogy azt mondjam: „Mindent értek már. Megértettem. Mintha magamat látnám. Hiszen te is csak ugyanúgy elesel, ahogy én. Megértelek. Valójában minden ember Pol Pot. Mindenki követ el hibákat, amikor már úgy érzi, be van sokallva, és mindenki mond meggondolatlan dolgokat. Nem. Nem hiszem el, hogy rossz ember vagy. Nem te környékezted tegnap Nikit, hanem Pol Pot, aki akár Dinh is lehetett. Most már világos.”
Olyan sokáig néztünk egymásra DahnVannal, hogy még Ági is felfigyelt rá. Ott állt arrébb tőlünk, mint kiderült azért, mert rám várt.
Aztán elfordult, és elindult fölfelé a lépcsőn.
-          Ez meg mi volt? – nézett rám vigyorogva Ági. – Asszem, ma még kiszekál!
Elengedtem a fülem mellett a megjegyzését, inkább gyorsan témát váltottam:
-          Na, mi az, csak nem velem tartasz a hármasra?
-          De igen, apukám! Niki helyére ma engem tettek a hármas sorvégre. Mi van a csajjal? Megint beteg lett?
-          Biztos – rántottam meg a vállam. – Nem is csodálnám. Félig betegen jött vissza dolgozni.
Laci is odapisszegett nekem, mielőtt eltűntem volna a raktárban.
-          Láttalak titeket! – közölte velem jelentőségteljesen. – Figyeltem a jelenetet. Te és DahnVan között csak úgy csapongott az energia! Mind a kettőtöknek volt mondanivalója a másiknak, de hallgattatok. Legszívesebben fejbe legyintettelek volna titeket. Nem hiszem el, haver, hogy mindketten ilyen birkák vagytok.
Csak bólogatni tudtam erre. Ha Laci ilyet mondott, hittem neki, de abban még mindig kevésbé tudtam hinni, hogy nyugodtan odaállhatnék, Dahn Van elé, hogy feltárjam előtte a lelkem legrejtettebb zugait. Először persze úgy indítanám, hogy bocsánatot kérek tőle szóban is, mert bűnbánónak szánt bámulástól eddig még senki nem nyert bocsánatot.
Egészen a szünetig győzködtem magam, és gyűjtöttem a bátorságot, hogy odamenjek hozzá, és színt valljak neki a gúnynevet illetően. Amikor eldöntöttem, hogy megteszem, mert hogy azért az mégis csak egyenes és derék dolog lesz, ha felvállalom, olyan idegesség jött rám, hogy alig tudtam ebédelni. Ezúttal nekem rugózott a térdem az asztal alatt, közben pedig egyfolytában a faliórát néztem.
A többiek előtt nem akartam mondani, csak amikor álltunk fel az asztaltól, említettem meg bizalmasan Lacinak:
-          Indulok Pol… DahnVanhoz… El akarom simítani ezt a gúnynév dolgot. Képtelen vagyok megnyugodni addig, amíg nem beszéltem vele erről.
Laci arca felderült:
-          Akkor ez lesz az első komoly beszélgetésetek, ami nem a munkáról fog szólni. Végre! Mint ember az emberrel!
-          Hát… ja… - motyogtam, mert ettől aztán nem lettem nyugodtabb. Meg bátrabb sem.
Izzadó tenyérrel értem az irodájához, és megelőzve a nyilvánvalóan teljesen felesleges ideges görcsölést az ajtóban toporogva, rögtön bekopogtam hozzá.
-          Gyere! – szólt ki.
Csendben becsuktam magam mögött az ajtót, és ahogy szembe fordultam az íróasztalával, már kezdtem is:
-          Azért jöttem, mert tartozom egy vallomással…
-          Azt hiszed, nem tudom, hogy tőled származik a Pol Pot megnevezés? – vágott közbe, és ahogy elnémulva, szerencsétlenül pislogtam rá, mint egy hülye, ő kopogni kezdett a tollával az asztalon.
Megint annyira távolinak és fölényesnek tűnt, hogy én megint egészen összetöpörödtem előtte. Szertefoszlatta még a motivációmat is arra, hogy kicsit is megnyíljak előtte, avagy megbánjam neki a bűnömet. Csakhogy felismertem, hogy Pol Pot pajzsot tart maga elé, ami mögött az a meggyötört tekintetű, szomorú ember ül a székben.
Közelebb mentem az íróasztalhoz. Dahn Van még gyorsabb ütemben kopogtatott a tollával, amit biztosra vettem, hogy azért kezdett el, mert legalább annyira feszengett, mint én.
Nem akartam froclizni, honnan tudta meg, ezért elsiklottam efölött és ezt mondtam neki:
-          Szeretnék bocsánatot kérni.
Dahn Van abbahagyta a kopogtatást.
-          Nagyon sajnálom – mondtam még egyszer, és ijedten kaptam észbe, hogy kis híja van csak annak, hogy elbőgöm magam. Férfiasan elfordultam, és pislogtam néhányat az ablak felé, hogy visszanyeljem a könnyeket.
Kurva életbe, de ciki!
Pár másodpercig beszélni sem bírtam volna, ezért hogy megembereljem és összeszedjem magam, félig hátat is fordítottam neki. Gyorsan és röviden felszívtam az orrom, és míg zsebre dugott kézzel toporogtam előtte a falnak fordulva, átvillant az agyamon, hogy fogom és lelépek, mielőtt még kínosabbá válik a szitu. Így is tettem. Mivel nem mertem ránézni, és ő is nagyokat hallgatott, háttal közöltem vele:
-          Csak ennyit akartam. Megyek is.
Aznap többet nem is láttam DahnVant, de a szótlanságából ítélve elfogadta a bocsánatkérésemet.
A jelenetet este, hazafelé meséltem el Lacinak, aki megint csak lebirkázott, amiért a hátamat mutatva kértem elnézést. A csávó nagyon rá volt állva a love storyra, szinte habzott a szája, de be kellett, hogy érje ennyivel.
-          Nem értelek, Olivér! – emelte égnek a szemét Laci. – Miért nem volt neked elég egyértelmű „A köd”-ben, hogy Chodrak és Bashundara között szerelmi kapcsolat van? Itt lett volna a lehetőség, hogy egy kicsit nyitottabb és közvetlenebb legyél vele! Erre te mit csinálsz? A fallal beszélgetsz!
-          Sírva – tettem hozzá. – Elbőgtem magam, bazdmeg, tök égő volt…
-          Az érzelmek kimutatása nem égő, haver.
A buszon utaztunk, és amikor Laci ezt kimondta egy idős néni, aki előttünk ült és mindent hallott, hátranézett mosolyogva, hogy milyen kedves dolgokról témázunk. Kényszeredetten mosolyogtam vissza, és mikor az öreglány visszafordult, Laci halkabbra véve mondta ki a megállapítását:
-          Te, haver, képtelen vagy kimutatni az érzelmeidet. Ez az égő.
-          Talán ha nem félnék tőle, hogy nem kapok viszonzást, ki merném mutatni.
-          Pedig ez egy lehetséges, és könnyebb út lett volna kettőtök között.
-          Kettőnk között… - grimaszoltam. – Még meg sem emésztettem, hogy buzi vagyok.
-          Tök mindegy, hogy férfi vagy, vagy nő! Itt nem ez a lényeg. A lényeg az, amit Chodrak mond Bashundarának az első oldalon: Emlékezned kell! Arra kell emlékezned, mennyire szeret téged Chodrak! Ha erre emlékszel, nem félsz majd attól, hogy nem kapsz viszonzást, mivel tudni fogod, hogy ez nem lehetséges!
-          Hogy a francba emlékezzek erre?! És ha nem jön össze az emlékezés? Ha továbbra sem hiszem el, hogy ő ugyanúgy érez, ahogy én?
-          Akkor a nehezebbik utat választod – komolyodott el Laci.
-          Vagyis holnap meghalok – mondtam, de Laci nem mondott rá semmit. Nagyon aggasztó volt ez a csend. Egészen eddig nem is tudatosult bennem, hogy holnap lesz az utolsó nap. Most azonban mocorogni kezdett bennem a szorongás, amitől már előre tudtam, ma is ritka szar éjszakám lesz.
-          Te, Laci! Nagyon be vagyok szarva. Iszonyúan félek a holnapi naptól. Nincs valami tipped, hogy hogyan éljem túl? Hogy ne mindig az jusson eszembe, amit az a pszichopata, köcsög Robi írt nekem, hogy mind meghalunk, meg ilyenek?
-          Bízz magadban, Olivér. Ennyi.
Otthon újabb Facebook üzenet fogadott, amikor hazaértem. A kis piros egyes számtól a szövegbuborék felett összeszorult a gyomrom, és alig mertem rákattintani, de hála a jó istenkének nem Robi volt az a sötét jóslataival, hanem Niki.
„Szia! Nem fogod elhinni, de Dinh ma felhívott egy másik telszámon, tudod, hogy mindenképp vegyem fel a telefont, és bocsánatot kért tőlem, amiért erőszakoskodott. Úristen, hallod, férfit én még nem hallottam így sírni!!! :O Sztem részeg volt, de olyankor az emberek legalább őszinték. Amúgy miatta nem jöttem ma dolgozni, mert tök paráztam. Ma meg délután találkoztunk és mindent megbeszéltünk. Minden rendben. J Jó éjt!”
Tehát Dinh volt a fekete Hondás erőszakoskodó. Meg kéne lepődnöm, hogy Niki egyfolytában lepolpotozta? Ezek után már egyáltalán nem. Pol Pot, mint az életre keltett gonoszság ott lopakodott körülöttünk, ez már biztos. Káprázattal és valótlanságokkal zavarta össze az embereket. Szerintem Nikinél is kissé eltúlozta az esetet, és nem egészen úgy történt, ahogy nekem elmondta.
Vajon meddig lesz még köztünk? Újra elolvastam Niki üzenetét, ami olyan volt, mintha ott hordozta volna magában egy szebb és jobb jövő ígéretét. Dinht már a saját nevén nevezte benne és nem Pol Potként emlegette. Lehet, hogy a mai nappal sikerült elűznünk a Gonoszt? Ez esetben miféle rossz várhatna még rám holnap?


Erre a kérdésre a szemetesből előhalászott írás továbbra sem adott választ.

banner
Previous Post
Next Post

Partnereink

Partnereink