Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2015. december 31., csütörtök

Selina Olivieri: A kiéhezett

- Olyat rittyentek neked, hogy utána mind a tíz ujjamat megnyalod, kedves…  - eresztett felém egy önelégült vigyort, miközben a tálban vadul verte a tojássárgáját. És nem, a jelek szerint soha nem hallott még habverőről. Különben is így sokkal erőteljesebb volt a hatás, amit el akart érni nálam.
Az udvarias mosoly, ami az arcomra kövült, egyre inkább kezdett nem őszinte lenni, ahogy a széken is kissé megmerevedett testtartással ültem az asztalnál. Éreztem, hogy nem viselkedem valami természetesen, de az igazat megvallva, képtelen voltam rá, mióta kissé erőszakosan lenyomott a székbe és a fülembe duruzsolta:
- Szereted a sütit? – forró lehelete perzselte a fülcimpámat, miközben ujjaival félresimította a hajtincseimet. – Imádom az édes dolgokat, főleg az olyat, mint te. Megrakva mindennel, jó krémesen, és habosan, meg ahogy elomlik a számban és olvad a nyelvem hegyén, pont, mint te…
Mire fölfogtam, miket hallok, és ismét sikerült levegőt vennem, már a konyhaszekrényben csörömpölt, majd határozott mozdulattal fölsorakoztatta előttem a tojást, a tejet, a lisztet és a cukrot.
- Azonnal készítek egy süteményt. Csak neked – jelentette ki a habverőt markolva, miközben enyhén hullámzó állkapoccsal, szinte fújtatva járatta végig eszelős tekintetét székhez szögezett testem tájain. Szolid randi öltözékemet ekkor kezdtem igen ledérnek érezni, és virágos topomat legszívesebben a nyakamig húztam volna, ha zavaromban és kínomban nem váltam volna szoborrá.
A dobozban ülő, kacéran dudorodó tojásokat elsimogatta egy-két percig, közben egy pillanatra még a szemét is behunyta, hogy kiélvezze a pillanatot.
- Igen… - suttogta, majd ahogy lassan és óvatosan kiemelt egyet, rám sandított. Lemertem volna fogadni, hogy nyalni kezdi. Nem akartam látni.
- Mit… Mit akarsz azzal?!
Hála istennek, elmaradt az erotikus bemutató a tojással. Ehelyett férfiasan az asztal széléhez vágta, majd egy könnyed mozdulattal kettéválasztotta a héját, és lassan kifolyatta a tartalmát a tálba.
- Nagyon szép… - állapította meg. – Szép élénk színe van és olyan sikamlós, mint…
Ez volt az a pont, amikor azon kezdtem el gondolkodni, miként távozhatnék a lakásából hirtelen, de angolosan, illetve minden balhé nélkül, majd agyalni kezdtem, milyen jól tettem volna, ha a netes társkereső oldalon nem reagálok egy Forró Paszternák felhasználónevű ember üzenetére. Aztán lelki szemeim előtt megjelent a barátnőm elsápadó arca, ahogy hápogva rám ripakodik: „Te hülye vagy?!”
„Igen, igen, hülye vagyok és naiv, és egy idióta! Uramisten, csak éljem túl…”
Akkor ocsúdtam föl, mikor azt firtatta, hogy megnyalnám mind a tíz ujját…
- Hmm… De szeretném azt! – álmodozott tovább, aztán felragadta az asztalról a fahéjat, és feltépte a zacskóját. – Ez az aroma teljesen megőrjít. Egyszerűen sóvárgok, hogy megízleljem!
Egy vidám tánclépéssel a szemeteshez penderült, kidobta a tasakot, majd felém fordult.
- Te is szereted, ha van egy kis bukéja? – kérdezte csevegő hangon, de mielőtt bármit is kinyöghettem volna az ismételt pislogáson kívül, könnyed kacaj hagyta el a száját: - Oh, mit is beszélek, hiszen ez illat, egyenesen a Mennyekből!
- Öhm… Igen – préseltem ki magamból rekedten, és igyekeztem elhitetni magammal, hogy ezúttal ártatlanul, valóban arról beszélgetünk, amit jelen esetben hittem. Habár nem volt kedvem vele semmiről sem társalogni, parancsba adtam magamnak, hogy amíg még a közelében vagyok, próbáljak természetesnek és barátságosnak tűnni. – Igen, én is szeretem a fahéj illatát…
- Kedvesem – pillantott föl rám egy ferde mosollyal – Ki beszélt itt a fahéjról?
Rátámaszkodott az asztalra, és úgy hajolt át fölötte, hogy az arcomba mondja:
- Egyfolytában a testedről beszélek!
Észre sem vettem, hogy mennyire nekifeszültem a szék támlájának, csak amikor már nagyon nyomni kezdett a rajta lévő faragás. Nem is figyeltem mit magyarázott ezután, csakis azt kutattam a konyhájában, mi van tőlem karnyújtásnyira, amit fegyverként használhatnék ellene. Azonban sajnos tökéletes rend honolt mindenütt, még egy rohadt fakanál sem volt hanyagul elől hagyva. Arra kaptam föl a fejem, hogy a kéjes dünnyögést felváltva, egyszer csak felélénkült hangon veti oda nekem:
- Kitaláltad már mit sütök? – és angyalian mosolygott, akár egy filmsztár a címlapon.
Nem mertem kimutatni szörnyű ellenszenvemet, ezért én is felöltöttem udvarias és kedves mosolyomat. A torkom és a szám teljesen kiszáradt, ennek ellenére sikerült nekem is hasonlóan életteli és vidám hangot megütni vele szemben:
- Igen, van egy tippem!
- Oh! – húzta föl a szemöldökét – Nocsak!
- Hát, biztos vagyok benne, hogy muffint csinálsz.
- Ez nem lehet igaz! – kacagott föl, és színpadiasan az ég felé lendítette a kezét. – Hogy találtad el? De tényleg? Nagyon ügyes vagy! Igazi gondolatolvasó!
- Áh… - vonogattam a vállam – Ugyan, nem volt nehéz…
- Alig várom már, hogy belekóstoljak a muffinba – csevegett. Keresgélni kezdett valamit a szekrényben, onnan fordult hátra, hogy megkérdezze: - Te is várod már nagyon, igaz?
Úgy éreztem, itt jött el az idő arra, hogy hangot adjak a véleményemnek, és megpróbáljam higgadtan, de határozottan elmagyarázni neki, hogy én nem vagyok olyan lány. Az én muffinomba nem fog belekóstolni. Mit képzel?! Ez az első randink és az utolsó is!
- Szeretnék már nagyon beleharapni abba a muffinba…
- Figyelj… - kezdtem enyhén remegő hangon, de elcsuklott a hangom. A folytatáshoz vennem kellett egy nagy lélegzetet. – Az a helyzet, hogy…
- Igen? – kérdezte elkomolyodva, fél kézzel még mindig a szekrényben.
- Ne érts félre… Nagyon szimpatikus és érdekes srác vagy, meg minden… De én nem szoktam… Én az első randin soha…
- Mit? – ráncolta a homlokát.
„Istenem, ez most tényleg szívat?!”
- Hát én nem… Tudod, én nem szoktam egyből…
- Fogalmazz már konkrétan, a jó ég áldjon már meg!
- Na, jó. Nem fogok veled lefeküdni, miután besütiztünk.
- Ó! – bődült el. – Ó, csak ennyiről van szó? – és nevetett. – Rendben! – kacsintott, és végre kivette a kezét a szekrényből. Egy csomag aszalt gyümölcs volt benne, tele bársonyos és ráncos kis sárgabarack gerezddel. De engem már nem tudott megijeszteni velük. Végre föllélegeztem és megkönnyebbültem. Sikerült gyorsan és egyszerűen letisztázni a kényes témát, jöhetett a következő lépés, miszerint lelépek innen, de a lehető leghamarabb. Most már eljátszhattam azt, hogy kimegyek a mosdóba, és azzal térek vissza egy fontos sms-re hivatkozva, hogy azonnal haza kell mennem.
- Használhatnám a mellékhelységet? – álltam föl.
- Természetesen!
Az előszobán végigsietve azonban, legnagyobb meglepetésemre, csakugyan megcsörrent a mobilom. A barátnőm volt az.
- Úristen! De jó, hogy elértelek! – Elég ideges volt a hangja.
- Mi a baj? – kérdeztem halkan, és a konyha irányába pillantottam. Csak a mozgó árnyékát láttam a falon, sima emberi alakként, és nem fogott a kezében sem dildót, sem kést.
- Hol vagy most?
- Randin vagyok… - mondtam, de azt nem mertem elmondani neki, hogy feljöttem a srác lakására.
- Basszus! És milyen a pasi? – Nem hallucináltam be, tényleg pánik érződött ki a szavaiból.
Nem akartam még inkább a frászt hozni szegény barátnőmre, ezért azt sem mertem nyíltan kimondani, hogy egy pszichopata perverz.
- Öh… Nem igazán az esetem…
- Figyelj, azért hívtalak, hogy figyelmeztesselek! Nem tudom a pasi látta-e, de az „Ámornyilán” valaki feltörte az adatlapodat és mindenféle mocskot írogatott ki a nevedben.
- Tessék?!
- Megváltoztatta a nicknevedet is, úgy vagy fent, hogy „Torkos Lány”, és olyanokat írt a szemét, hogy imádod nyelni és nyalni, és hogy kedvenceid a válogatott ínyencségek, meg hogy svédasztallal várod az éhezőket… Hallo! Itt vagy még?
Kifordult a kezemből a telefon, a szőnyegről még hallottam a barátnőm egyre kétségbeesettebb szólongatásait, amikor is kivetült az árnyék az előszobába, én pedig lassan a konyha felé fordultam.
Ott állt a tállal a kezében.
- Hé! - hallatszott halkan és távolian a földre ejtett telefonból, miközben csak álltunk az előszobában és néztük egymást. Ő széles sztárvigyorral az arcán, én pedig holtra váltan. – Hé! Ott vagy? Minden rendben?!
- Tudom ám, hogy ki kell érdemelni azt, hogy megoszd valakivel a svédasztalodat – mondta. – Megértelek, kedves, hogy előbb azt várod tőlem, hogy bizonyítsam a rátermettségemet.
- Nézd… - lihegtem, miközben hátrébb léptem előle, sarkammal belerúgva a telefonomba, ahonnan immár megszűnt a beszéd halk zümmögése. Elnémult a vonal, és nagyon reméltem, azért, hogy a barátnőm segítséget hívjon. Nem tudtam hogyan lenne ez lehetséges, de azt akartam, hogy perceken belül becsöngessen a rendőrség, ahogy a filmekben szokott lenni.
- Itt félreértés történt – kezdtem.
- Félreértés? – rántotta meg a szemöldökét, és ahogy hátráltam az ajtó felé, ő úgy jött egyre közelebb hozzám a nyers muffin tésztás tálat ölelgetve.
- Amikor először beszéltünk, a chaten keresztül én nem tudtam, hogy közben valaki feltörte a fiókomat az Ámornyilán!
Végre megállt, és elkomolyodott. Felbátorodva folytattam:
- Vagyis amit te az adatlapomon olvastál, mind hazugság! Semmi sem igaz belőle! Én nem olyan vagyok, érted?!
- Nem te vagy Torkos Lány? – kérdezte homlokráncolva.
- De igen, én vagyok… Azaz, hogy nem!
- Ezt nem értem – vágta rá, ekkorra már egészen komoran.
„Nem csak pszichopata és perverz, hanem még hülye is!”
Sóhajtottam, és lassan tagolva, elmondtam neki még egyszer:
- Valaki feltörte a fiókomat az Ámornyilán, és hülyeségeket írt a nevemben az adatlapomra!
- Nem szeretem, ha becsapnak – mondta bosszúsan. – Tök mindegy, mi van az adatlapodon! Megkérdeztem tőled, hogy akarnál-e velem álomutazást tenni az élvezetes ízek világában, te pedig igent mondtál!
- Mert azt hittem, meghívsz valahová!
- És nem így lett? Meghívtalak hozzám!
- De én azt hittem, étterembe viszel!
- Miért? Talán csak ott esznek az emberek?
- Nem, de ha tudom, hova jövünk, be sem ültem volna a kocsidba!
- Nos, amikor megérkeztünk, nem úgy néztél ki, mint aki ellenkezik.
- Igen, mert akkor még nem tudtam, hogy… Nem tudtam, hogy ezt fogod csinálni… - böktem a tálra a kezében.
Értetlenül nézett bele.
- A muffint? Bocsáss meg, nem tudtam, hogy nem szereted. Készíthetek valami mást.
- Nem, köszi! Én inkább… Most szeretnék inkább hazamenni! – mondtam ki végre, bár motoszkálni kezdett bennem az aggodalom az iránt, hogy tulajdonképpen fogalmam sem volt, hol vagyok, és hogyan jutok haza. A Taxi drága mulatság volt, és ezen a környéken egyáltalán nem voltam ismerős.
- Haza? – bámult rám. – Nem, nem mehetsz haza! – csóválta a fejét.
- Mi?!
- Nem, ne is haragudj, de nem baszhatod el így az estém! Ha már itt vagy, valamit enned kell velem!
Meg akartam szólalni, azt akartam mondani, hogy egyáltalán nem vagyok éhes, de úgy lebénultam, hogy nem akart forogni a nyelvem. Csak ácsorogtam ott, hátammal támasztva a bejárati ajtót, miközben a könnyeimmel küszködtem.
„Könyörgöm, valaki segítsen rajtam…”
Beletúrt a hajába, aztán egy mozdulattal földhöz vágta a tálat nyers tésztástul. A halványsárga, gyümölcsdarabokkal tarkított ragacs szanaszét fröccsent a kövön, a tálba még bele is rúgott.
- Mondd el! Mondd el, mit akarsz enni?! – ordította, és elindult felém. Rogyadozó térdekkel tántorodtam oldalra, ösztönösen magam elé kapva a kezemet, felkészülve rá, hogy jobb esetben megrángat.
- Ne… - nyögtem ki, elsírva magam.
Csosszanó léptek zaja szűrődött be, közvetlenül a bejárati ajtó mögül, és kulcs csörrent a zárban.
Ekkora, iszonyat nagy szerencsém nem lehetett, és mégis… Egy lépésnyire tőlem torpant meg, a levegőben félúton emelve rám a kezét, amikor a kulcs csörgését meghallva visszasasszézott. Ahogy nyílt az ajtó, hirtelenjében kiegyenesedett és tett egy gyors simító mozdulatot az ingén. Abban a pillanatban már fordult is a földön heverő tál felé, és teljesen hangot váltva, mintha csak kicserélték volna, szabadkozni kezdett az érkezőnek:
-Jaj, istenem! Ó, de béna vagyok! – mondta panaszos megjátszással. – Hali, tesó! – perdült az ajtó felé, aminek én még mindig háttal álltam, fél kézzel a falnak támaszkodva, különben összeestem volna. – Nem tudtam, hogy ma ilyen korán jössz haza…
Habár kezem-lábam remegett, kihasználtam a pillanatot. Szó nélkül, és egy pillantásra sem méltatva azt az idiótát a fogashoz léptem, és letéptem róla a holmimat. A táskát a vállamra rántottam, és fordultam, hogy kirobogok a lakásból, amikor megpillantottam a hazatérőt. Lecövekeltem, és csak meredtem rá hitetlenkedve. Ő is hasonlóképpen kövült meg, mikor meglátta, hogy én vagyok az…
A volt barátom állt velem szemben arcára fagyott döbbenettel.
- Te?! – bukott ki belőlem.
- Ebben az albérletben lakom…
- Vele?! – suhintottam hátra megvetően.
- Te jó ég, mi van veled, Beatrix? – hunyorította össze a szemét. – Te sírtál?
- A haverod egy faszfej! – rikoltottam a képébe.
Az exem megfeszült, és lesújtó pillantást lövellt a hátam mögött álló köcsögre.
- Mit csináltál vele?
- Ehhe… - nevetett fel halkan – Én semmit… - vonogatta a vállát a tálat hajtogatva a kezében, fél lábbal pedig beletaposott a sárga ragacsba.
- Te mi az istent csináltál itt, mondd?! – nézett a lába elé az exem.
- Csak… muffint akartam sütni…
- Csak?! – hördültem föl.
Mindent elmondtam az exemnek, kezdve az internetes társkeresővel, ahová búfelejtőnek regisztráltam két hónapja. Ő megértő bólogatásokkal figyelmesen végighallgatott, mialatt az idióta lakótársa csak állt, mint a faszent, a tálat szorongatva. A kezdeti hősies, értem való kiállásához képest, ezúttal igen csak elcsendesedett, ahelyett, hogy torkon ragadta volna a haverját. Mire a mesém végére értem, és kipanaszkodtam magam, már ő is hasonlóan megtörten lógatta a vállát.
- Beatrix… - szólalt meg nagy nehezen. – Hidd el, hogy nem beszéltem össze ezzel a vadbarommal, de valamit be kell vallanom…
Nem is kellett, hogy folytassa. Egyszerre elkerekedtek a szemeim. Tudtam, hogy nagyon otthonosan mozgott a számítástechnika világában. Az exem egy őstehetség volt, már általánosban is különórákat vett informatikából. Tehát az ő bosszúja volt. Egy utolsó rúgás a szakításunk után.
Elöntött a düh és az undor, lendült a kezem, és csattant a pofon, először itt, aztán ott, mert mindkettő seggfejnek kijárt.
Aztán csak bevágtam magam után az ajtót, és úgy rohantam lefelé a lépcsőn, mintha ezzel még az itt eltöltött óra emlékétől is megszabadulhatnék, különösképpen Forró Paszternák és Szuper Hacker uraktól.

banner
Previous Post
Next Post

Partnereink

Partnereink