Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2015. december 28., hétfő

„Nemzet, együttműködés!” – a pesti Katona M/S előadása

Amikor a néző beül a nézőtérre, azonnal a futó előadásba csöppen, a színpad közepén Kovács Lehel fürkész minket, mintha idegenek lennénk. Úgy néz ránk, mintha nem értene valamit, vagy nem értené, miért vagyunk itt. Minden egyes nézőt hosszasan szemügyre vesz, és látszik a tekintetében a bizonytalanság. Hogy ez a bizonytalanság miben áll, arra később fogok visszatérni. 

Amik már rögtön feltűnhetnek a színpadon, azok a brechti stílusjegyek. Ez nem is meglepő, hiszen Peter Weiss munkássága nagyban táplálkozik a német drámaíró művészetéből. Brechti jegy a zenekar jelenléte (bár nem süllyesztőben – ez a kamra miatt van valószínűleg), és nyilván az ebből következő songok, melyek önmagukban toplistás slágerek lehetnének. A technika, a mechanika látszódik, nem akarják eltitkolni, fenn akarják tartani a színház látszatát, jelezni, hogy ez nem a valóság. Egy mulatságos elidegenítő elem még a Godot-ra várva című előadás plakátja a díszletben. Két narrátorral dolgozik az előadás, az egyik Jordán Adél, a másik pedig Tasnádi Bence, akik nagyon jól működnek együtt a színpadon, tökéletesen kiegészítik egymást, és együtt értelmezhető a játékuk. Ők narrálják le számunkra az eseményeket, amely nem más, mint „Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, a charentoni elmegyógyintézet színjátszó csoportjának előadásában, De Sade úr irányítása alatt, a Kamrában.” Ez egy keretet ad az előadásnak, úgynevezett „színház a színházban” helyzetbe kerülünk. Ahogy Brechtnél, úgy itt is nagyon sokat beszélnek kifelé a színészek, a nézők folyamatosan meg vannak szólítva az előadás során. 

A mellékszereplők talán kicsit háttérbe szorulnak a főszereplők és kikiáltók mellett, sőt, miután Fekete Ernő „szöveggel” is bekapcsolódik az előadásba, még Marat karakterét is elnyomja. Fontos azonban megjegyezni, hogy ez bocsánatos „bűn”, hiszen Fekete Ernő félelmetesen nagyot alakít a márki szerepében. Lubickol ebben a szerepben, lazán, könnyedén hozza a karaktert, látszik rajta, hogy élvezi azt, amit csinál. 

A cím roppant titokzatos, M/S. Marat/Sade? Mintha már a cím egy döntéshelyzetet kényszerítene ránk, melyet folyamatosan érzünk az előadás alatt. A két egymásnak feszülő erő, Marat és Sade közül a nézőnek mindig húz egyik felé a szíve, és mindig másfelé: mindkét karakterrel képesek lennénk azonosulni. 

Az előadás dinamikus, sodró lendületét a konzervatív igazgató akasztja meg időről időre. Folyamatosan nyugalomra int, lecsillapítja a forradalmi indulatokat, hol szóval próbálja ezt megtenni, hol pedig gyógyszerrel. Az igazgató célja a tettvágy, a tenni akarás teljes elfojtása és kiirtása. 

Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy miért éppen a metrót választották az előadás díszletéül? Aktualizálás? A jelenlegi magyar állapotokra akarna reflektálni? Mert tulajdonképpen egy az egyben a máról szól, és Magyarországról. Tenni vagy nem tenni? Kell-e cselekedni? Lehet-e cselekedni? Szimbolizálhatja az utazást is, az életutat vagy a forradalom pontjait? Hiszen van, amikor felgyorsul, majd lelassul, és a végén teljesen leáll a szerelvény.

Marat jelenléte a darab elején is kérdéseket vet fel, ugyanis ez a karakter teljes mértékig kívülállóként jelenik meg, kiválva a többi szereplő közül. Nem érti, hogy az általa elképzelt idealizált forradalom miért nem tud megvalósulni. Éhezés, elégedetlenség, s a többi. Okkal tekint ránk furcsán az elején, nem érti mi történik, kívül kerül az átlag emberek világán.


A darab vége egyfajta belemondás, beleordítás a nézők arcába. „Nemzet, együttműködés!”. Olyan két dolgot ordítanak ránk, melyek a jelenben nem járnak kézen fogva sajnos. Mintha fel szeretnének minket, a nemzetet szólítani az együttműködésre.

Az egyik legmegrázóbb része az előadásnak a zárójelenet előtt, amikor az igazgató monológja a végén azt mondja, hogy amit itt láttak a nézők, az egy elmúlt kor, ez csak a múlt, ma már nincsenek olyan problémák, amelyek a francia forradalom idején voltak, és közben a néző pontosan tudja, hogy semmi sem változott. Legyen forradalom? Ne legyen? Mi döntünk.

Írta: Hornok Máté
Fotók: Dömölky Dániel
banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink