Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2015. december 31., csütörtök

Lir Morlan: Az álmodó


- Csak azt ne gondold, hogy ilyen egyszerűen elhagyhatsz! – a férfi hangja úgy zsongott a fejében, mintha egy vadméhekkel teli kas robbant volna fel mellette. Úgy is érezte magát, mint akire a biztos halál vigyorog csontképével.
A férfi elkapta a torkát, ujjai úgy szorultak meg rajta, mint egy elátkozott, törhetetlen lánc. Bőre égett, izmai megfeszültek az erőlködéstől, de ebből a bilincsből nem volt szabadulás. Megpróbálta elérni, és megütni a férfit, de az messzire eltartotta magától, a nő törékeny, apró termete ismét a hátrányára vált, karjai túlságosan rövidek voltak. A torkát szorító kézhez kapott, és körmeit a másik bőrébe mélyesztette, de a szorítás nem engedett.
- Anyád, ribanc! – kiáltott felszisszenve az erősebb fél, és ököllel arcon vágta a nőt.
Elájult. Még átfutott az agyán, hogy itt a vég, de nem volt már mit tenni. Minden elveszett…


Elvesztem… Azt hiszem, most végleg elvesztem… átléptem az ajtón. Van még visszaút? 
Sóhajtva kinyitotta a szemét. Barna fürtös, hatalmas zöld szemű kisfiú hajolt fölé.
- Anya… ne aludj!
- Nem, dehogy! – hangja tele volt boldogsággal… magát is meglepte, hisz lelkére még sötét árnyat borított az iménti kép.
A lelkére…
 Csupán arra, mert itt a virágos, tavaszi réten szemernyi árnyék sem húzódott. A nap aranylott, pompás illatok terjengtek a levegőben, a domb alján ott állt a házuk, a biztonság, a béke, a harmónia otthona. Mindene megvolt. És minden tökéletes volt, mint a mesékben.
- Álomszuszék! – hajolt fölé a férje is, és egy virággal megcsiklandozta az orrát. – Nem hagyhatsz itt minket, ketten nem igazi a játék!
Felült, és élete két legfontosabb emberére mosolygott.
- Nem alszom! Ki a fogó?
- Anyaaa, bújócskázunk!
- Akkor bújj el! – nevetett, és míg fia eliramodott a fák felé, férje a hajába tűzte a virágot.
- Ilyen volt a menyasszonyi koszorúd is… még mindig épp úgy szeretlek, mint akkor. Nem is… Jobban! – nevetett, majd a gyermek után eredt.
A nő felállt, és a ház felé fordulva hangosan számolni kezdett. Szerette ezt a világot. Büszkén tekintette volna ezt örök otthonának. Remélte, hogy most, hogy ilyen bajba került, végül itt vet majd horgonyt.
Bár véget érne a vihar… Bárcsak tudnám, hol vagyok


Ez ismétlődött, mióta az eszét tudta.
Kicsi korában azt hitte, csak álmodik. Álom, semmi más, mi is lehetne? A kislány az álmaiban ő maga volt, de sokszor olyan emberek közt, akiket nem ismert. Álom. Mi más? Történtek dolgok, jók, vagy rosszak, de végül felébredt, és minden a régi volt.
Egy nap azonban ráébredt, hogy több ez, mint puszta álom. A helyek változtak, de ismétlődtek. Az emberek különböztek, de mégis voltak hasonlóak. Volt, aki többször is megjelent, volt, akit csak egyszer-kétszer látott. Volt, aki ugyanolyan maradt, és volt, aki teljesen megváltozott. Csak ő volt ott mindenhol. Mégsem mindig ugyanúgy. Gyerekkorában még kevésbé érezte a különbséget, de ahogy idősebb lett, egyre inkább. A többi én változott. Voltak okosabbak, voltak szerencsésebbek, voltak, akik boldogabbak voltak, vagy többet szenvedtek. De amikor ők volt, az ő szívükkel érzett, az ő szemükkel látott, az ő fejükkel gondolkodott… mégis, valahol lelke legmélyén megőrizte önmagát.
Tinédzser korában hallott először a párhuzamos világokról szóló elméletről. Ez volt az a pillanat, amikor érezni kezdte, mi is történik vele. Nem értette, azt nem… csak megérezte, mi is a valóság. Ajtónak tekintette magát, mely képes utat nyitni saját életének párhuzamos világaira. Lassan képessé vált arra is, hogy ne pusztán álmában tegye, hanem bármikor, amikor akarja. Csak kitárta az ajtót, és órákra elmerült egy másik létezés bugyraiban. Igen… addig sem kellett a saját életét élnie.
Odaát olyan családja volt, akik figyeltek rá. Akik megkérdezték, milyen napja volt, és akik elmentek az iskolai előadására. Olyan világa, ahol bíztatták, és hittek benne. Ezzel az erővel felvértezve ment aztán a saját életében vacsorázni, és amíg apja részegen üvöltött, ő csendben hallgatott. Folytak a könnyei, de szinte semmit nem hallott a becsmérlő szavakból. A másik világok egyikére gondolt, arra, hogy talán valahol ő nyer ebben a csatában, és a lelke mosolygott. Megtörhetetlenül.
Hosszú évek teltek el, mire ráébredt, hogy már nem csak saját magának képes ajtót nyitni, hanem másoknak is. Látomásszerű képek voltak, irányíthatatlanok, de egy idő után képessé vált megosztani ezeket. Azonnal akadtak, akik a szárnyaik alá vették, és pénzzé akarták tenni a képességét. Úgy emlegették, mint „Az álomvilág hercegnőjé”-t, és jó pénzért bárki vehetett egy „utat” egy másik életbe… Ez volt saját életének legkegyetlenebb időszaka. Rabszolga lett. Rab madár. Etették, óvták, és dalolni kényszerítették. Hogy a dal az elveszett szabadságról szólt, az senkit nem érdekelt. Csak az számított, hogy dalolt.


A férfi Mort-nak nevezte magát. Hogy mi volt az igazi neve, az nem számított, olyan valaki volt, akitől senki nem mert ilyesmit kérdezni.
Vendég volt, aki kifizetett egy vele töltött órát, de amikor kettesben maradtak, hosszú ideig csak ült vele szemben.
- A képességed nagyon ritka, és rettentően veszélyes – mondta hátradőlve a félhomályban.
Talpas üvegpoharában valami vörös, édeskés szagú folyadékot lötykölt, majd belekortyolt. A nő nem ismerte fel az illatot, de azt tudta, hogy nem alkohol.
Mort arcából alig látszott valami, de azt így is egyértelműen kivette, hogy nem azért van itt, amiért fizetett. Nem akar más világba tekinteni. Nem vágyik meg nem valósítható álmokra, vagy el nem érhető illúziókra…
- Mi tündércsóknak nevezzük. – mondta lassan és olyan magabiztossággal, ami a nőt teljesen elvarázsolta, de meg is rémítette egyben.
- Tündér… mit?
- Van egy ősi legenda, persze semmi alapja, de ettől függetlenül… hm… szórakoztató. Az olyanok, mint te, még rejtélyt jelentenek a tudománynak. Így a legendák után kapnak nevet többnyire.
- Legenda… olyanok, mint én? Elmondaná, hogy…?
- A legenda lényegében egy mondatban összefoglalható. Ha egy tündér megcsókol egy várandós nőt, akkor a magzat különleges képesség birtokába jut. A tiéd az, hogy képes vagy más világokba látni.
A nő furcsa szorítást érzett a szíve táján. Nem ismerte ezt a férfit, alig tíz perce, hogy először meglátta, mégis úgy érezte, jobban érti őt, mint bárki.
- De ez nagyon veszélyessé is válhat.
- Miért? Hogyan?
- Ha túl sokszor nyitod meg az ajtót, fenn áll az esélye, hogy egyszer átzuhansz rajta.
- De hát nem én vagyok az ajtó?
A férfi sejtelmesen elmosolyodott.
- Éppen ez jelenti a veszélyt…  És ha egyszer átlépsz, örökre elveszhetsz a létsíkok közt!


Talán… ha szerencséd van, sikerül horgonyt vetned valahol. De ha nem, örökké sodródni fogsz a viharos óceánon. Kikötő, világítótorony, megállás, vagy remény nélkül. Amíg bele nem halszMort szavai minden váltásnál az elméjébe villantak. Elveszett. Tombolt körülötte a vihar.
Először nem is bánta, mert tudta, miután elhagyta azt a világot, ott megszűnt létezni. Oda többé nem kényszerítette vissza semmilyen erő. Az ottani kapu örökre bezárult. Hiszen meghalt. Az a világ bezárult számára.
Akkor azt gondolta, annál a helynél minden jobb… Most viszont úgy érezte, egy lélekvesztőn hánykolódik. Semmi nem maradt az erős fregattból, aminek magát gondolta. Elveszett. És nem maradt világítótorony, ami reményt adott volna a partot érésre.
Tündércsók… Miért adtatok nekem ilyen erőt? Hisz képtelen voltam jól használni… képtelen voltam… Egyszerű, önző utat választottam, a menekülést! A többi világban nem volt ilyen erőm… miért engem választottatok? Miért azt a világot, ahol nem élhettem?! Nem értem… nem értem…!Elmenekült, bele az ismeretlenbe, vállalva annak minden veszélyét. Bánta? Nem… és igen. Már bárhol kikötött volna, ha teheti.


Ha átlépek az ajtón örökre elveszek… hisz én vagyok az ajtó… átlépek magamon, kifordulok önmagamból, és velem a világom is… Elveszek… nem azon az oldalon leszek többé, ahonnan az ajtó nyitható… Így értette… De én nem értettem…Az elveszettség érzése minden mást kitörölt. Már félt kinyitni a szemét, mert nem tudta, hol találja majd magát. Nem tudta, hogy egy golyózápor közepén „ébred” egy háborús övezetben, vagy éppen szülés közben egy kocsi hátsó ülésén. Nem tudta, hogy egyik világból a másikba zuhanva miért hiányoznak olyan emberek, akiket itt nem is ismert – és csak oly rövid ideig láthatott. A férje. A fia. A sosem volt, mégis szerető, óvó bátyja. A kislánya, akinek még csak az ultrahang képét látta. A professzora, aki egy varázslatosan rézszínű világban olyasmire okította, amit máshonnan sokkal jobban ismert, a gőz erejére és hatalmára.
Sehol nem maradhatott sokáig, órák alatt újra magával rántotta a vihar. Legkésőbb akkor, ha elaludt.
Átléptem magamon… már nem vagyok önmagam… és nem maradtam más, csak egy emléklenyomat a létsíkok közt… szellemként bolyongva…Egy ideig talált magának egy halvány reménysugarat. Mintha valahol a távolban sejtené a partot a viharon túl.
Úgy gondolta, ha megtalálná Mort egy másik énjét, az segíthetne neki. Ettől kezdve erre áldozta minden pillanatát minden világban. Majdnem egy éven át újra, és újra kereste, száz és száz földön. Aztán ez a sugár is elveszett, és rá kellett jönnie, hogy nem is volt több mint a kétségbeesés szülte illúzió. Sosem létezett part. Ha Mortnak a világában különleges tudása, képessége volt is, miért lenne így máshol? Hiszen ő sem kapott tündércsókot sehol más életben, csak akkor, egyszer, ott. Hogyan találhatna olyat, aki segít neki? Főként úgy, hogy ilyen rövid időt tölthet csak el egy-egy helyen…


Véget kell vetnem ennekA napnyugta fényében állt, és a zöldes színű tengert nézte a szikla tetejéről.
Ez volt az első olyan világ, ahol a személye egy tengerparti szigeten élt. Egyszerű körülmények közt, távol mindentől, ami kihívást, vagy izgalmat jelentett. A napok egyformák voltak, ami egyszerre jelentett biztonságot, és unalmat. Nem ez lenne a legrosszabb, amit el tud képzelni magának.
A forró szél a testére simította vékony ruháját. A horizont, melyen pillantását nyugtatta más volt, mint bárhol korábban. A lemenő nap mellett, valahol középtájon egy félhold díszelgett. A másik most kel majd a túlsó oldalon.
Nem olyan rossz ez a világ… Magányos. De valahogy olyan végtelenül nyugodt… Bár tudnám, hogy maradhatok végleg ott valahol!De hiába kereste a megoldást. És ha meg is találja, hogyan döntsön? Milyen jogon venné át egy másik én életét, és szorítaná ki őt saját létezéséből? Csak azért, mert ő maga is ugyanaz volt egyszer, valahol?
Véget kell vetnem ennekDe csak egyetlen módot tudott, amivel „kiszállhat”. Ha benne marad a testben, amikor éppen meghal. Ha most lezuhanna innen…
Mélyen beszívta a tengerillatú, meleg levegőt, és kitárta a karjait.
Ha lezuhanna… és meghalna a testtel együtt… de azzal magával rántaná a másikat… úgy, hogy nem hagyna neki választást. Úgy, hogy rákényszerítené a saját sorsát, a saját választását.
Felnézett.
Már nem a hegy tetején, hanem egy gödör alján állt. Ujjai a nedves, hideg falra simultak. Messze, nagyon magasan fölötte valahol ott volt a világ, de ide már alig-alig hatolt fény.
Sosem lesz vége… csak ha belehalok. Lehuppant a hideg vizes sárba, összegömbölyödött, és várt. Várta, hogy megnyíljon az átjáró, és beszippantsa őt az erő… az erő, melynek nem állhat ellen…
A családra gondolt a másik világban. A rézszínű falakra, aztán egy színpadra, amin egyszer ünnepelt sztárként állt. Más számára csodás kaland lehetne mindez. Valamikor neki is az volt… de elvesztette a visszavezető ösvényt. Eltévedt az erdőben, ami így már nem enyhet adó, zöldellő csodavilág volt, hanem ijesztő, fekete, fénytelen, és veszélyes, ahonnan minden pillanatban a halál kacsintgat felé…


Félt elaludni.
Ez a világ olyan kellemes volt, hogy félt elengedni. Tudta, hogy ha felébred, vége lesz megint, hogy valahol másutt lesz. Most biztonságban volt, egy férfi átölelte, és a csillagokat nézték együtt. Szerette annyira, hogy megtette, amit kért, egész éjjel ébren maradt és beszélgetett vele. A csillagok ismeretlen mintákba rendezve lágyan lüktettek felettük, ujjai egybekulcsolódtak valaki más ujjaival, aki nem akart neki semmi mást, csakis jót…
Félt elaludni… mert tudta, hogy amikor felébred másutt lesz, és jó eséllyel sosem térhet vissza. Félt elaludni, pedig tudta, hogy bármit tesz is, nem kerülheti el… ennek ellenére küzdött, amíg tudott, és az utolsó gondolata az volt, bárcsak maradhatna…

De ő nem volt semmi… horgonytalan hajó volt a viharban. Nem maradhatott meg sehol, nem volt part a közelben, a hullámok úgy dobálták, ahogy kedvük tartotta. Lassan a kis lélekvesztő is szétesett, és tudta, nem marad más, mint egy utolsó deszka, amibe kapaszkodhat, mielőtt végleg azt is elnyelik a hullámok.
Szánj meg engem világ… Vess ennek véget! Nem bírom már tovább!


Ez volt az egyik legszebb hely, amit valaha látott. A fehér sziklák közt apró patak csörgedezett, és a fák magasan, és terebélyesen nyúltak el, nagyon hasonlítottak ahhoz, amilyenek a saját világában is voltak, de a levelek zöld helyett a türkiz különböző árnyalataiban pompáztak. A legszebbek a mély, sötét színűek, úgy rajzolódtak ki a hegyek alkotta háttérből, mintha festették volna őket. A földet borító halvány színű fű úgy hullámzott a szélben, mintha a tenger közepén állna… De minden üres volt. Üres, és kihalt. Nem volt élő a növényeken kívül.
Vajon meddig bírnám itt?Már a kérdésfeltevés is felesleges volt… Szédülni kezdett, és amikor kinyitotta a szemét, a felhők közt lebegett. Az új világ talán mindenben az ellenkezője volt az előzőnek, odalent minden sivár volt, és kietlen itt-ott feltört a láva, másutt feketévé kövült. Sivító hangot hallott, és sötét, szárnyas lények támadtak rá. Menekülni kezdett, és ekkor döbbent csak rá, hogy ő maga is repül. Hatalmas szárnyai felkavarták a levegőt, és előre lendítették vékony testét az aranyló, véres felhők közt. Természetes volt számára, akár a lélegzés, vagy az, hogy tudta, ha ezek a lények elfogják, élve felfalják még itt a levegőben…
Isten! Hogy voltál képes ennyi rémséget teremteni?!


Nem volt többé semmi reménye. Csak sodródott, és már nem is gondolt arra, hogy valaha vége lesz. Nem akart túlélni, nem akart egy helyben maradni, vagy tovább menni. Bármilyen életbe is csöppent, nem akarta megismerni se a szereplőit, se a világot. Nem akarta, hogy még többen hiányozzanak neki. Nem akart már semmit… Csak sajnálta, hogy nem halt meg akkor ott az ütlegektől a testével együtt…



- Nem halhatsz meg, hallod?!
Azonnal tudta, mekkora bajban van. Most, hogy össze-vissza csapong, ha meghal ebben a világban anélkül, hogy újra tovább léphetne, vége az egésznek.
Vége
Egy haldokló én testébe pottyant. Vége…
Bárcsak szabadulhatna! Bárcsak lenne még ereje maga akaratából kinyitni az ajtót… bárcsak…
Hirtelen rádöbbent, hogy az életéért harcol. De miért?! Hiszen már a halált várta! Visszatérne a vihartól hánykolódó óceánra? A semmibe? Talán ez a megoldás… talán ideje tényleg meghalnia… újra… végleg… itt és most!
- Itt a horgonyod, kislány… Kapaszkodj erősen!
- Mort…?
Minden erejére szüksége volt, hogy felnyithassa a szemét.
Ezt a világot nem ismerte. Az ég bíbor fényben játszott, ki tudja miért, nem is érdekelte. Talán itt olyan erős a légszennyezés, hogy már nem is kék a kék? Vagy ilyen volt mindöröktől kezdve?
Egy férfi hajolt fölé… őt felismerte. A másik világban a férje, akitől a gyönyörű kisfia van. A csodavilágban… De a szeme most más volt, és az ajkán az a sejtelmes mosoly ült, ami összetéveszthetetlen volt bármi mással.
- Nincs sok időm… neked sem. Itt a lehetőség, hogy ebben a testben maradj örökre… - Mort körülnézett – Talán nem a legtökéletesebb világ, de rajtad múlik, milyenné teszed!
- Nem… halok… meg?
Maga sem tudta, miért kérdezte, mikor bizonyos volt benne, hogy de… iszonyatosan fájt minden tagja, szájában a vér ízét érezte, és homályos látása kezdte cserben hagyni.
Talán az ég mégis kék? Vagy nem? Ki tudja… kit érdekel?!- A lélek már eltávozott, te pedig maradhatsz helyette… de ezt a trükköt többé nem ismételhetem meg! Ha újra átzuhansz a semmibe, már nem nyúlhatok utánad…
- Mort…
- Nem, nem Mort… én vagyok… megismersz?!
Mort elment… de megmentette.
Miért?Hogyan?Nem számított. Csak az, hogy új esélyt kapott.
Persze vigyáznia kell majd, mikor, miért, és hányszor néz majd bele más világok életébe, hogy többé ne nyissa túl szélesre az ajtót. De megfogadta, hogy nem is teszi. Megpróbálja majd ezt az egy életet úgy élni, hogy abba minden beleférjen. Végül is ő dönt. Ő tartja kézben a sorsát…
- Lesz egy kisfiúnk… ígérd meg…
A férfi félelmei ellenére igyekezett mosolyogni.
- Előbb gyere hozzám, kedvesem!
Nehezére esett tekintete fókuszában tartani a férfit. Épp olyan, volt, amilyenre a másik világból emlékezett. Éppen olyan
- Virágkoszorúm lesz… az esküvőnkön…
- Amit csak akarsz szerelmem, csak gyógyulj meg!
- Igen… drágám… - súgta fájdalmak közepette, majd átadta magát az eszméletlenségnek.
De ezúttal nem félt. Tudta, hogy amikor magához tér, újra látja majd a bíbor eget. És mindent megtesz majd, hogy éljen ezzel az eséllyel… 




Gabriella Nagi képe
banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink