Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2015. december 30., szerda

Gwendoline Welsh Lilit – Én leléptem!

/Részlet/

Lavern az étkezősarokban terített, itt költötték el a mesés ebédet. Kávéztak a kandalló melletti asztalnál, közben dohányoztak. A lány meglepődött: eddig még soha nem látta cigarettázva Ryant.

– Maga dohányzik? – kérdezte csodálkozva.
– Ismét. Néhány éve letettem, de egy ideje ismét visszaszoktam.
– Helytelen. Én, ha egyszer valamiért abbahagynám, soha többé nem szoknék vissza.
– Van az a helyzet, amikor nem lehet megállni, hogy ne gyújtson rá az ember…
– Lehet. Megyek a dolgomra – állt fel a lány, majd magára hagyta a ház urát.

Elpakolt az étkezőben, egy gyümölcskosarat tett az asztalra, majd a konyhában is rendet csinált. Korán volt, még világos, amikor ismét belépett a nappaliba.
A férfit nem látta sehol, nyilván a szobájában tartózkodik.
Elhelyezkedett a kertre néző, földig érő ablak közelébe húzott hencseren, és a kilátással oldotta lelke izgalmát.
A hó mindent ellepett, csillogott a bágyadt napfényben. Kristálytiszta levegő, zavartalan rálátás a távoli sziklás, zöld foltokkal tarkított hegységre; olyan közelinek érződött, hogy kinyújtott kézzel is elérhetőnek tűnt.
A néma csendben csak a kandalló tüze pattogott néha, meg Marker horkolása. Basztet szintén a kandallónál melegedett az kanapé párnái között.
Bár látszólag idillikus volt a kép, a lány lelkében már közel sem volt ilyen béke. Már nem félt a férfi közelségétől, inkább izgatottan várta, miként alakul köztük a kapcsolat. Nem, korántsem volt ellenére… úgy is elmegy, de ez a néhány nap legyen mesés!
A férfi kilépett a szobájából. Fekete, vastag tréningruhában, posztópapucsban, borzas hajjal mosolygott a lányra.
Lavern visszamosolygott, majd készült megpaskolni maga mellett a helyet, hogy odahívja a férfit, mikor Ryan megszólalt:

– Kis időre lemegyek. Igyekszem vissza.
– Értem. Vacsora hétkor. Gondolom, teázni máshol fog.
– Kihagyom, már régóta nem tartom ezt a szokást.
– Megyek, nyitom a kaput… – kászálódott fel a lány, de a férfi szava megállította.
– Majd én! Csak maradjon, nem kell engem körbeugrálni!

Lavern visszahevert, ám félszemmel figyelte a férfit. Csizmába bújt, kalapot, vastag bekecsszerűt öltött magára, majd kiment a házból. Látta a lány, amint kihajt, majd becsukja maga után a nagykaput.
Sértődést érzett, mert kimaradt valamiből. Hová ment Ryan? Kihez és miért? Elromlott a kedve.


A vacsorafőzés előkészületeivel foglalkozott, elméje viszont a férfivel, amikor Marker böffentve jelezte, valaki érkezik. Már csak a fejét emelte fel a lusta jószág, és éppen csak némi hangot adott jelzésnek. Tohonya, kövér és borzasztóan aranyos – állapította meg Lavern.
Kinézett az ablakon, és elállt a lélegzete! Ryan kocsijának a tetején hatalmas fenyő díszlett, amit éppen nagy kínnal ketten emeltek le. John volt a másik, aki segített.
Ryan besietett a fészerbe, aztán néhány dobozzal tért vissza. John segítségével meg egy fejszével megfaragták a fát, úgy állították bele egy meseszép, kovácsoltvas tartóba… már csak be kellett valahogy hozni.
Lavern úgy tett, mint aki semmit sem vett észre… a két férfi élénk beszélgetésbe merülve, némi szaftos káromkodással fűszerezve a ténykedésüket, becipelte a nappaliba a hatalmas fenyőt. Nevetés és élénk beszéd hallatszott, majd John megjelent a konyhaajtóban.

– Aggyisten! Ki se jön megnézni, milyen fát hozott az uraság?
– Magának is, John! Majd megnézem, most nem érek rá – válaszolt a lány.
– Nem tudta, igaz? No, akkor majd találkozunk a kocsmában! – távozott nevetve John.

Lavern látszólag elmerült a főzésben, ám látta, amint a két férfi beszáll a kocsiba. Most nem is csukta be a nagykaput Ryan, nyilván csak hazaszállítja Johnt, aztán jön vissza.
Jól gondolta; alig negyedóra múlva beállt Ryan a kocsival, bezárta a nagykaput, majd felmarkolta a fészerből kihozott kopott dobozokat és bement a nappaliba. Kisidő múlva megint az udvaron látta, majd egy létrával a vállán ismét a nappali felé tartott.
Az étel sült, főtt, a lánynak éppen semmi teendője sem volt, hát belépett a nappaliba felmérni a helyzetet.
A fenyő a leghűvösebb sarokban állt, dísztelenül, sötétzölden. Ryan a földön ülve szétpakolta a két doboz tartalmát, és elég keserves ábrázattal válogatott közöttük.
Lavern melléguggolt.

– Hozok puha ruhát, azzal áttöröljük; ismét visszanyernek valamit a fényükből.
– Ezek öregebbek, mint mi ketten együtt… nem is tudom, kié volt, de rémlik, hogy láttam már őket csillogva, szikrák fényében táncolva… így, itt a földön elég szánalmasak…
– Ne a gyerekkorát keresse, Ryan! Az már csak szép emlék. Akarja, hogy megidézzük?
– Hogyan?
– Segítsen! Van a kamrában dió, alma, van fonál is valahol, emlékszem, láttam.
– Csak csillagszórókat hoztam, meg néhány szép gyertyát, az nem is fára való, pedig van itt olyan csíptető is, amibe lehet gyertyát tenni…
– Azzal lehet a fát felgyújtani, igen.
– Óvatosan kell bánni vele.
– Megyek, befejezem vacsorát, aztán nekiállunk díszeket gyártani. Addig válogassa át ezeket a régi szépségeket, majd rendbe hozom őket…
– Jó. Marha nagy ez a fa! – nézte a férfi, közben látszott, azon töpreng, kevés lesz a dísz, még akkor is, ha gyártanak hozzá.

A lány kiment, arcán mosollyal, majd a konyhaasztalon tálalta a sültet, salátát.
Vacsora közben ötleteltek, milyen díszeket készítsenek.
Ryan kihordta a konyhába azokat a díszeket, melyeket még jónak ítélt, aztán a többit elpakolta a dobozba, majd kivitte az ajtó elé; majd reggel kiviszi a fészerbe.
Lavern óvatosan mosdatta a porcelánból, papírmaséból készült angyalkákat, rénszarvasokat, szűzmáriákat. A csúcsra szánt csillag arany fénye már igen megkopott, az évek során rárakódott porral az arany is lejött. A lány megtörölgette, szárítgatta a díszeket, mikor a nappaliban felbúgott a porszívó.
Mosollyal nyugtázta: a háziúr nem szívbajos, kitakarít maga után. A konyhaasztalra készített egy tekercs alufóliát, egy dobozt, amelyben mézeskalácsok voltak, vastag tűt, ollót, fonalat, majd éppen a kamrába igyekezett, mikor megszólalt a telefon.
Orla hívta:

– Remélem még nincs túl késő…
– Jó estét! Nem, még nincs.
– Korán reggel megyek a városba szállítani, még nyitva lesznek az üzletek; gondoltam megkérdezem, nincs-e szüksége valamire, mert szívesen megveszem, elhozom…
– Nagyon kedves… azt hiszem… várjon! Eszembe jutott valami!
– Mondja, Lavern!
– Fenyőfára való gyertya kellene… de azt sem tudom, kapható-e még…
– Az utcai árusoknál biztosan. Más?
– Pattogatnivaló kukorica, vagy öt tasakkal…
– Felfűzni akarja? Akkor inkább viszek készen vagy öt litert, jó?
– Tényleg, így egyszerűbb. Az utcai árusoknál, ha látna esetleg arany festéket, olyan sprayt, tudja! Csak egy kis flakonnal kéne, de ha nem talál az sem baj!
– Lekopott a régi szín, értem. Megnézem, ha találok, viszek.
– Nem is tudom, hogy köszönjem meg, igazán nagyon kedves.
– Hát először hallom rám vonatkoztatva ezt a jelzőt! Már megérte! Délelőtt viszem, amit beszereztem, jó éjt!
– Jó éjt, Orla!

Lavern nagyon örült. Megoldódnak a hiányzó dolgok, régi karácsonyfát fognak varázsolni! Sietett a kamrába dióért, almáért.
Késő éjszakáig gyártották az ezüst diókat, Ryan méhviasszal bedörzsölte az almákat, amitől csillogtak. Közben elfogyasztottak egy italt… vagy tán kettőt? Nevettek, régi gyerekkori karácsonyokról meséltek. Lavern tűvel fúrt fonalat a mézeskalácsszívekbe, csillagokba, különböző formákba; majd ezeket is felakasztják a fára.
Miután végeztek, a lány mindent tálcákra helyezett és bekészítette a nappaliba, majd elrakta a használt kellékeket.

– Ez nem szerepelt a tervei közt, igaz? – kérdezte Ryan a lánytól.
– Nem, tényleg, de nagyon élveztem!
– Holnap én feldíszítem a fát, magának azzal nem kell foglalkoznia.
– Dehogynem! Én is díszítem!
– Nem vitatkozom, megyek aludni a cellámba. Jó éjt, Lavern!
– Szép álmokat, uraságodnak!

A lány kacagva szaladt fel a lépcsőn, a férfi mosolyogva nézett utána.


***


A reggeliző asztal roskadozott, a lány annyi mindent kikészített.
Nem tudta, mit szeretne enni a férfi; ő beéri egy szelet pirítóssal, kávéval.
Mikor Ryan felkelt, a lány nem volt a konyhában; az emeletről hallott neszezést. A rengeteg étel látványa meglepte, de éhes volt, belekóstolt ebbe-abba. Mennyei sajtok, friss tej, forró péksütemény, méz, dzsemek, kávé, minden volt itt! Bereggelizett alaposan. Éppen végzett és rágyújtott a nappaliban, mikor a lány lejött az emeletről.

– Köszönöm a reggelit, Lavern, ezzel én elleszek januárig; a létra össze fog roskadni alattam, annyit ettem!
– Pedig korán lesz ebéd, mert nekem még készítenem kell a tojásokat az esti partira.
– Tojásokat? – kérdezte meglepődve Ryan.
– Hosszú… majd később elmesélem, most megyek, látom, jön Orla, van egy kis ügyünk. Maga álljon neki a fa díszítésének, aztán majd jövök én is és segítek!

Orla megszerzett mindent. Színes gyertyákat, vett hozzá új csipeszeket is, sikerült aranyfestéket is szereznie, és egy hatalmas zsáknyi pattogatott kukoricát is hozott. Lavern rendezte a számlát, majd bevitte a temérdek kukoricát, tűt, fonalat a nappaliba az étkezőasztalra.

– Mi ez?! – rémüldözött Ryan.
– Kezdje felfűzni, aztán sietek én is, csak odateszem az ételt.
– Jézusom! Ezzel jövő karácsonyig sem végzünk!
– Ne nyafogjon! Fogjon hozzá, mert kevés az időnk! – pörölt Lavern, közben kicsente a csillagot a többi dísz közül.

Kivitte a kamrába, ráhúzta egy üveg nyakára, majd ráfújta a festéket. Szép lett, de nagyon büdös volt… remélte, hogy mikor megszárad, már nem lesz szaga.
Előkészítette az ebédhez szükséges dolgokat, megfőzte a temérdek tojást, bekeverte a háromféle ízesítésű húsmasszát is, megpucolta a tojásokat, majd mindent elpakolt a hűtőbe. Ment segíteni kukoricát fűzni.
Ryan meglepődött a színes gyertyákon, az új csipeszeken, de nem firtatta. Miközben a díszeket aggatták a fára, Lavern elmesélte a skóttojások történetét.

– Kiszállt ebből a remek üzletből? – ámult Ryan.
– Anyagilag nem, a negyede az enyém, de én már nem dolgozom vele. Nagyon ügyesek az itteni asszonyok, vígan ellátják a megnövekedett forgalmat.
– És maga mivel foglalkozik?
– Főzéssel. Kitalálok ételeket, aztán, ha jónak ítélem, leírom a receptet, lefotózom. Sok pótolnivalóm van, nagyot változott a szakma az utóbbi néhány évben.

Már a létrán állt a férfi, a lány adogatta a kezébe a díszeket. A kanapén kilométernyi kukoricafüzér pihent, azt a legvégén teszik a fára.

– Na? Nézze már meg messziről, Lavern, jó lesz így?
– Mesekönyvbe illik… egy pillanat, rögtön jövök! – rohant ki a lány. Ryan nem értette, mi a baj, de várt. Nem hiába: gyönyörű, frissen aranyozott csillaggal tért vissza Lavern, mosollyal arcán nyújtotta a férfinek:
– Óvatosan tegye fel a csúcsra!

Ryan kicsit csodálkozott, de elhelyezte a ragyogóvá vált csillagot a fa csúcsára. Már éppen valami megjegyzést akart tenni, mikor Lavern beléfojtotta a szót:

– Adom a kukoricafüzért!

Beszőtték a fehér füzérek a zöld fát, közöttük csillant egy-egy dió ezüstje, kikandikált a pirosló alma, az illatos mézeskalács. A megmosdatott puttók vígan üldögéltek az ágakon, a régi díszek újjá varázsolva tökéletesen illettek az egyszerű díszítéshez.
Ryan felcsíptette a színes gyertyákat az ágak végére; feltekerte a csillagszórókat is. A fa elkészült. Fenyő és mézeskalács illat úszott a levegőben.
Álltak és nézték a művüket, kicsit megilletődve mindketten.
Régi karácsonyok, mesék, történetek jártak elméjükben és varázsolt békés meghatottságot.

– A létrát… – szólt a lány.
– Viszem.

Lavern kiment a konyhába, elkészítette a gyors ebédet. Hallotta, amint a férfi ismét porszívózik. Ünnep van, tisztaságnak kell lennie!

– Bocsánat… kijöhetek? – jelent meg a konyhában Ryan.
– Természetesen.
– Azt gondoltam, ihatnánk egyet a fa tiszteletére.
– Kocsival megyünk a kocsmába, egyikünk nem ihat!
– A rendőrök is ünnepelnek, senki sem fog szondázni, nyugodtan ihatunk.
– Előbb ebédeljünk meg, aztán jöhet egy könnyű whisky.
– Nem akarom megbántani, csak azért ülök le enni, egyébként nem vagyok éhes…
– Ahogy akarja… én tálalok, aztán majd eldönti.

Természetesen beebédelt a férfi, hiába nem volt szándékában…
Megittak egy italt is ebéd után, aztán Lavern lefőzött kávét, majd bezavarta a férfit a nappaliba kávézni, mert neki még sok dolga van.



Ryan tüzet rakott a kandallóban, rágyújtott és kávézott.
Valami olyasmit érzett, amit még soha… nem talált megfelelő szavakat, hogy ki tudja fejezni.
Békés, nyugodt uraságnak érezte magát, akiről egy szorgos, ügyes asszony gondoskodik, aki nem mellesleg nagyon szemrevaló.
Pattogó tűz, lábánál heverő kutya, mennyei illatok fűszerezik a már amúgy is illatos nappalit… mit süt ez a lány?



Lavern dudorászva panírozta a tojásokat, ami kisült azt kitette hűlni egy tálcára. Azon töprengett, hogy mibe kéne öltözni az esti partira? Már sötétedett, az utolsó adag tojás sült, hát felhívta Maryt, Declan feleségét.

– Nem szokás kiöltözni, csak úgy, mintha templomba mennénk. Csizmához nem nagyon illik a puccos ruha – nevetett Mary.
– Farmer, pulóver?
– Az teljesen megfelel. Már készülődnek?
– Az utolsó tojás sül, aztán szólok az uraságnak, meg én is gatyába rázom magam. Ott találkozunk!

Elcsomagolta az élelmet, rendbe tette a konyhát, majd bement a nappaliba.

– Készülődni kellene… – szólt a fotelben bambuló Ryanhez.
– Aha. Nem hoztam szmokingot. Baj?
– Farmer, pulóver, csizma. Sál, sapka, nagykabát, ez a módi.
– Készülök – állt fel a férfi, de még kábán nézett a lányra.
– Valami baj van? – kérdezte Lavern.
– Nem, nincs baj… ellenkezőleg…
– Majd útközben elmeséli, megyek én is öltözöm.

Lavern felment a szobájába, majd lerogyott az ágyra. Valami olyant látott az imént Ryan arcán, ami örömmel töltötte el, ugyanakkor aggodalommal is. Boldogság… vagy valami hasonló… maradjunk abban, hogy elégedettség. Tusolt, majd felöltözött, de az a tekintet lebegett a szeme előtt. Mi lesz ebből, te jó ég!
Bepakolták a csomagot Ryan kocsijába, majd elindultak a kocsmába.



***


Népes társaság állt az utcán a kocsma előtt, nevetve beszélgettek.

– Lavern! Isten hozta magukat! Örülünk, hogy Cameron uraság is megtisztel minket a jelenlétével! – szónokolt Connor.
– Üdv, mindenkinek! Látom, van már hangulat!
– Alapozunk… – szólt Ollie.
– Megyek, hozok az uraságnak is itókát – szólt John, majd követte a lányt, aki bevitte a csomagot a kocsmába.

Az asszonyok már megterítettek, hatalmas fazekak, lábasok sorakoztak az alkalmi tűzhelyeken.
Lavern üdvözölte a jelenlévőket, majd egy sörrel a kezében kiment a férfiak közé.
Ryan mindenkivel parolázott, és ezredszer is kikérte magának az uraság titulus alkalmazását.

– Mán pedig ez kijár magának, hisz’ Cameron! Emberemlékezet óta aki Cameron, az uraság! – nyomott egy pohár italt Ryan kezébe John.
– Úgy nézek én ki, mint egy uraság? Ne hülyüljön már, John!
– Nem a kinézettől úr valaki! Annak születni köll – mondta ki a verdiktet Connor.
– Na, akkor meg mit keresek én itt? Megyek is haza! – válaszolt Ryan, közben lehúzta a pohár tartalmát.

Kissé könnybe lábadt a szeme, de azért levegőt sikerült vennie.

– Nehogymán elmenjék! – kapaszkodott karjába Alfie.
– Nem megy sehová, nyugoggyá meg, te gyerek! – csitította valaki a rémült fiút.
– Emberek! Lehet bejönni! Lábakat letörölni, oszt űjjön le mindenki! – kiabált ki Declan.



Némi helyezkedés, ugratás után letelepedett a társaság; az asztalon a terítékek mellett elég sok üveg is helyet kapott. A hangulat már most emelkedett volt.
Az asszonyok betálalták az ételeket, aztán Declan felállt, pohárral a kezében:

– Kussojjatok mán egy kicsinyt! – ordított egy öblöset, mire halk mormogássá szelídült a zsivaj.
– No. Hát ismét összegyűltünk, ahogy szoktunk. Igaz, pápista nincs köztünk, de Nagy-Britanniában sokaknak ünnep ez a nap, hát jó alkalom nekünk is a mulatságra. Meg aztán, megalapozzuk a hangulatot az igazi banzájra, a Hogmanay ünnepére. Örömmel vesszük, hogy bővült a társaság, elsősorban Lavern személyével, aki mán olyan, mintha ezer éve köztünk élne. Megtisztelő Cameron uraság jelenléte, és külön köszönet illeti, amiért nem bánik velünk leereszkedően. A jelenlévőknek jó mulatást kívánok, és elvárom, hogy a januári ünnepségen is teljes mellbedobással, porzó torokkal, érces hanggal dalolva együtt ünnepeljünk! Egészségünkre!

Hangzavar és koccintás után mindenki felhajtotta a pohárba töltött italát, majd elkezdődött a vacsora.

Ryan nem volt zavarban, sőt, egészen laza volt. Olyannyira, hogy rövidke szónoklatot is intézett a társasághoz, csak úgy, ültében.

– Örömömre szolgál, hogy itt lehetek, de az istenért, hagyjuk már ezt az „uraság” titulust! Javaslom – bár én vagyok a fiatalabb – hogy tegeződjünk! Mindenkinek egyszerűbb, ha Ryannek szólít, én is erre hallgatok. Rendben?
– Na, ez valami nagy dolog, hát ennek megfelelő itóka passzol hozzá – állt fel az asztaltól Declan, majd két üveggel tért vissza.

Mindenki poharába töltött, majd Ryan felé emelték poharukat.

– Egészségedre, Ryan uraság! – kurjantott John, mire hangos röhögés tört ki.

Lavern is összekoccintotta poharát Ryanével, halk „szia” hagyta el a száját, majd megitták a pohár tartalmát.
A lánynak rémlett, hogy isteni ételeket fogyasztott, de a később történtek már homályba vesztek.



***



Még csukva volt a lány szeme, még nem nyitotta ki, de érezte, nem egyedül fekszik az ágyában. Óvatosan testére tette tenyerét – ruhátlanul feküdt!
Kétségbeesetten próbált emlékezni a történtekre, de a tegeződő szónoklat után fehér folt maradt az elméjében. Declan ezeréves whiskyje! A fenébe!
Hirtelen mozdult, aztán lebénult, mikor meghallotta Ryan hangját a bal válla felől:

– Jó reggelt! Hogy érzed magad?
– Mi történt? Miért vagy itt az ágyamban… és a többit nem is merem megkérdezni – válaszolt Lavern, majd a paplant maga előtt összefogva felült és a párnáján vigyorgó férfi szemébe nézett.
– Kezdjem az elején, vagy rögtön a lényegre törjek?
– Összetegeződtünk a fél faluval… innen folytasd!
– Ettünk, ittunk, énekeltünk – te is próbáltál, de nem ismered az itteni nótákat, elképesztően aranyos voltál és sokat nevettél.
– Atyaég! Folytasd, ne kímélj! – fogta fejét a lány.
– Később nem ittál mást, csak ásványvizet; az ösztöneid kiválóan működtek. Mikor már illendőnek véltem, elbúcsúztunk és hazajöttünk. Egész úton énekeltél, és be nem állt a szád. Nem voltál részeg, ez az ital másként hat, de elvártad, hogy felkísérjelek a szobádba… nem esett nehezemre… még az sem, amikor segítettem megszabadulni a ruháidtól, mivel te vadul tépted le az enyémeket… nem ismétlem meg, hogy miket mondtál… nem, mintha kínos lenne, hanem mert nem jegyeztem meg… mással voltam elfoglalva. Némileg gátolt az állapotod, le akartam lépni, de képtelen voltam… öleltük egymást, kár, hogy nem emlékszel…

Lavern vörös arccal nézte a férfit, majd ki akart ugrani az ágyból, de két erős kar tartotta vissza.

– Nem szeretnéd felidézni az élményt? – kérdezte csillogó szemmel a férfi, közben kezei lágyan simogatták a lány hátát.
– Ez szörnyű! Részegen lefeküdtem egy idegen férfival! A pofámról lesül a bőr!
– Már nem vagyok idegen… most már ne tartson vissza semmi…

Lavern engedte, hogy elsodorja a szenvedély; biztonságban érezte magát a férfi karjaiban, kigyúlt és az élmény nem volt hasonlítható semmi eddigihez sem!



A neves sebészorvos kölyökké változott az ölelkezés következtében; játékos öltözés, nevetgélés, évődés következett, majd lementek a nappaliba.
Lavern kávét főzött a konyhában, majd bevitte, hogy ott fogyasszák el. Csaknem leejtette a tálcát, mikor belépett.
A karácsonyfán égtek a gyertyák, millió szikrát hánytak a csillagszórók, édes illat fonta körül. A fa előtt állt a férfi, aki feledhetetlenül ölelte nem sokkal ezelőtt, aki most kölykös mosollyal nézte a lányt.

– Boldog karácsonyt! – szólt Ryan.

Lavern letette a tálcát, és a férfi mellé lépett:

– Boldog karácsonyt! – viszonozta, majd egymás derekát ölelve némán nézték a fények játékát.

Mikor elfáradtak a csillagszórók, Ryan elfújta a gyertyákat, majd egy kis csomagot emelt fel a fa elől és átadta a lánynak.

– Ajándék? Én nem készültem semmivel… – hebegett zavarában Lavern.
– Olyan ajándékot adtál, amit mindenki óhajt: békét, nyugalmat, szenvedélyes ölelést, érzéseket, amik eddig elkerültek. Ez a csomag semmi ezekhez képest.

Lavern kibontotta: meseszép kínai dobozka volt a csomagban. Sejtette, hogy eredeti lehet és nem bóvli.
Csókkal köszönte meg, aztán leültek kávézni.
A gomolygó cigarettafüstön át merültek el egymás tekintetében, szavakra nem is volt szükség.
Lavern hirtelen felugrott:

– A pulyka! Órákig tart, amíg megsül, rengeteg dolgom van! – rohant ki a konyhába Ryan hangos nevetésétől kísérve.


Gwendoline Welsh többi regényével Facebook oldalán is megismerkedhetek.
banner
Previous Post
Next Post

Partnereink

Partnereink