Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2015. december 30., szerda

Gerda Green: Fenevadak Erdélyben

Nyolcadik fejezet:

Kolozsváron

Déltájban érkeztek Kolozsvárra, ragyogó napsütésben. A tavasszal visszametszett fák lombjai most ragyogó sötétzölden virítottak, a kellemes időben az emberek színes nyári ruhákban jöttek-mentek. A nők körében megint divatossá vált nagyanyáink kedvenc anyaga, a karton, amelynek színes mintás, virágos változataiból jó ruhákat lehetett varratni.

Szállásuk a Farkas utcában volt, szemben a Református Kollégiummal. Leparkolták a kocsit, Herold becipelte a csomagokat, Olga pedig segített Szentkirályi Ágnesnek kiszállni az autóból, mert az utóbbi hetekben őt ért támadások után nem volt annyira magabiztos, mint korábban.

Telefonhívásukra rögvest jött a szállásadó hölgy, aki nagyon készségesen és jólelkűen segített mindent elrendezni.

A XVII. századi ház udvarára, a boltíves kapun át lehetett bejutni, a nagy közös udvarból pedig, mindkét oldalon, apartmanok nyíltak. Amint Olga belépett ide, melegség öntötte el a szívét. A modernül, de rusztikusan felújított belső minden esztétikai igényét kielégítette. A vakolatot tégláig visszakaparták a restaurátorok, így láthatóvá vált a régi falszerkezet, a keresztboltozatos mennyezet, a vaskos falak, valódi erődítmény hangulatát árasztva a belépők felé. 
A kis lakásban korszerűen felszerelt konyha, falra szerelt vékony képernyős tévé, felújított antik bútorok, a hálóban az ágyon hófehér gyapjútakaró, díszpárnák, általában tisztaság és tágasság várta a vendégeket.
Olga átkísérte Ágnest a saját lakrészébe, ahol segített neki kipakolni, majd megbeszélték, hogy rövidebb pihenő után elindulnak a Házsongárdi Temetőbe megkeresni ősei sírját. Amíg Ágnes pihent, Herolddal nyakukba vették a várost, hogy körülnézzenek Kolozsváron.
Kisétáltak a Fő térre, ahol megcsodálták Fadrusz János lenyűgöző szoborcsoportját. Mátyás király, Kolozsvár szülötte, harci lován ülve, vára bástyájáról tekint le győztes seregeire. Fejét babérkoszorú díszíti, széles vállán köpeny. A legnagyobb magyar királyt kiváló hadvezérei, Magyar Balázs, Kinizsi Pál, Báthory István és Szapolyai János veszik körül, akik a híres fekete seregben szereztek érdemeket. Fadrusz János műremekét ünnepélyes keretek között 1902-ben avatták fel, a szobor makettjével az alkotó az 1900-as párizsi világkiállításon aranyérmet nyert – olvasta az útleírásban Olga.
-         Csodálatos, nagyszerű – mondta Herold. – Betölti az egész teret a látvány, a mögötte magasodó székesegyház ezt még magasztosabbá teszi. 
-         Megnézzük Mátyás szülőházát is? – kérdezte Olga.
-         Természetesen, menjünk. Utána felsétálhatnánk a Fellegvárra, majd visszafele jövet megeszünk egy jó sütit a Főtéren, amiből viszünk kóstolót Ágnesnek is.
-         Tökéletes program.
Átsétáltak a téren Mátyás szülőházáig. Megcsodálták a középkori épületet, elolvasták a falát díszítő bronz emléktábla szövegét. Olga egy könyvből ismertette Herolddal a Mátyás születésével kapcsolatos történetet, amit Heltai Gáspár írt. A könyv Tündérország címmel jelent meg a Franklin Társulatnál, a negyvenes években és 1541-1571 közötti elbeszéléseket tartalmaz. Egy antikváriumban lelt rá Olga Budapesten, még utazás előtt.
-         A következőket írja Heltai Gáspár Mátyás királyról. Herold, figyelj.
-         Hallgatlak – mondta Herold mosolyogva.
Annak utána Hunyadon egy igen szép várat építe. És az Gerébek nemzetségéből hoza feleséget magának, az Erzsébet asszont, az nagy Szilágyi Mihálynak ides szép hugát. Abból kedig két fiat nemze. Hunyadon szülé az Erzsébet asszony a nagyobbikat, az Hunyadi Lászlót, ki annak utána az uraknak árultatásából Budán méltatlan és kegyetlenül elvesze. Egynihány esztendő mulva úgy szülé a'küssebbiket, az Mátyást, ki annakutána felséges, sőt legfelségesb magyari király lőn. Szülé kedig ezt a Mátyást Kolozsvárott Erdélben, mikoron írának Krisztus Urunknak születése után 1443, Böjt második havának huszonhetedik napján, reggel három órakort." Heltai Gáspár Az Hunyadi Jánosról, Erdéli Vajdáról És Annak Jeles Dolgairól, 21. oldal – olvasta Olga.
-         Nagyon érdekes. Nagyon szeretem a régi históriákat. Sétálunk még? – kérdezte Herold.
-         Persze.
Mátyás szülőházától elgyalogoltak a szőke Szamos hídjáig. Szecessziós épületek mellett haladtak el, majd a hídról ábrándozva nézték, hogyan áramlik a gyors folyó a hatalmas barna kövek fölött a Tisza irányába. A nyár ragyogásában sokan vidáman sétálgattak és fagylaltoztak.
Felgyalogoltak a Fellegvárra. A hegy oldalát harsogóan zöld lombos fák tarkították, az ágyásokban vörös és sárga rózsák, mély narancs és téglaszínű gardéniák virítottak. A kilátás a tetőről ámulatba ejtette őket, lenyűgöző volt. Elláttak onnan a Főtérig, a Szent Mihály és a Minorita templom tornyáig, a háttérben, a házak fölött a várost körülölelő sötétkék hegyekig. A lég tiszta és áttetsző volt, az égre csak néhány hófehér fátyolfelhő kúszott be, csipkefüggönyként megtörve a világoskék, kristályos égi harmóniát.
Olga mindig szerette azokat a városokat, amelyeket hegyek vesznek körül, mert úgy érezte, a történelem során, a városfalak nyújtotta védelmen túl ez a hegyek alkotta falak segítették a lakosságot az önvédelemben. A napfény úgy esett a házfalakra, hogy a sárga vakolat egészen élénk sárgának, az okker mély okkernek és a bordó cseréptetők pedig sötét bordónak, jó minőségű vörösbor színűnek hatott. Szemben, a folyóval párhuzamosan hosszan nyúlt el a Sétatér. Körbejáratták tekintetüket a távlatok felett majd lesétáltak a Fellegvárról. A hegy aljában egy játszótéren gyerekek hintáztak és Olga arra gondolt, hogy majd ide fogja elhozni a kislányát, ha lesz neki. Tudta, hogy kislánya lesz és el fogja ide hozni. Itt, közel a Szamoshoz, hűvös lett hirtelen. A hegyekkel körülvett városokban mindig más a hőmérséklet. Mintha nem is nyár lenne, hanem tavasz. Olga úgy érezte, hideg széláramlat kanyarodott be a Fellegvár alá. Teljesen beleborzongott.
-         Menjünk Herold, sétáljunk le a Szamos-partra!
-         Rendben.
A fűben néhány ember feküdt takarókon. Olga szerette azokat a folyópartokat, ahol még van fű és fák, ahol nem borít be mindent a szemét, ahol nem betonozták le az összes sétányt.
Visszaballagtak a Fő térre és a Deák Ferenc utca elején bementek a Kárpátok cukrászdába. Herold, amikor meglátta a kínálatot, egészen fellelkesült:
-         Úristen! Itt minden annyira jól néz ki, hogy az összes süteményt megenném.
-         Válaszd ki a kedvencedet, a vendégem vagy.
Herold, aki nagyon édesszájú volt, természetesen a roppanós csoki-mázzal borított, mézzel és cukorsziruppal átitatott, enyhén brandybe áztatott, mennyei krémes süteményt választotta. Olga is ugyanezt kérte, csak gyümölcsös változatban, és Ágnes részére egy vaníliakrémmel töltött, kosárkát kért, amelyen az eprek gyümölcszselével voltak odarögzítve, a kosár füle pedig ugyanabból a porhanyós tésztából készült, mint az alja. A sütik mellé nagy korsóban friss limonádét kaptak, amelyben narancs- és citromkarikák és mentalevelek úszkáltak. Olga Heroldot nézte és megállapította, hogy mennyire jóképű. Korábban mindig úgy gondolta, hogy az ember nem szerethet bele a munkatársába, mint például ő most Heroldba. És különben is a szerelem gyakran elhomályosította a tisztánlátását, hisz olyankor valamiféle transzba esett, úgy érezte, a föld felett lebeg legalább húsz centivel. Vonzalmai olyan erősek voltak, mintha ez lett volna a legfontosabb a világon. Nem is létezett más, a szerelem valóban mindent felülírt ilyenkor az életében. Mindig kiszagolta a neki tetsző férfit, akinek az illata tökéletes, a humora ellenállhatatlan, a szellemi képességei ragyogóak voltak. Számára ezek a tulajdonságok voltak mindig legelbűvölőbbek. Viszont ez a fajta tökéletesség kevesek sajátja volt, ezért ha rajongása tárgyáról kiderült, hogy nem az, akinek látszott, akkor inkább lemondott róla. Mindezek a tulajdonságok megvoltak Heroldban is, de mivel folyton elbújt a formatervei mögé és nem tett látványos udvarló gesztusokat, nem hízelgett, Olga kezdetben nem vette észre ezeket a jó tulajdonságait. A humora viszont kiváló volt és a nyomozólány úgy látta, hogy nagyon jól járt vele. Elsősorban mint munkatárssal, a többibe meg nem gondolt bele.
-         Induljunk vissza Ágneshez – mondta zavarában, csak, hogy mondjon valamit. – Szerintem el nem tudja képzelni, hogy hol vagyunk. Még a temetőbe is ki kell mennünk.
-         Rendben – mondta Herold, aki sejtette, hogy Olga min gondolkozik. Ismerte már annyira, hogy tudta, az idő az ő kezére játszik, de kivárta a sorát.
Visszatértek a szállásra és Herold így szólt:
-         Olga, menj át Ágneshez, amíg felöltözik és megeszi a süteményt. Azalatt én bekapcsolom a számítógépet és körülnézek egy kicsit, hátha találok valami hasznos információt, ami segítségünkre lehet a nyomozásban.
-         Rendben – mondta Olga, majd bekopogott Szentkirályi Ágneshez.
-         Szabad – szólt ki az öreg hölgy.
Herold leült a laptopja elé és nézelődött kicsit az interneten, megnézte Kolozsvár régi városképeit, olvasott a történelmi családokról, ellenőrizte a számlaegyenlegét, majd fészbukozott is egy kicsit. Kíváncsiságból rákeresett Pál Erika oldalára, ahol meglepően zárkózott fotót talált róla. A fejét elfordította, mint aki nem akar a kamerába nézni. Semmi különöset nem árult el róla a profilképe.
Herold design körökben elég ismert volt, mint tervező és látta, hogy Olgával közös barátjának, Peterdi Izsónak nemrégiben jelent meg könyve a jachtok formatervi újításainak kihívásairól. Mivel Heroldot is hívta a könyvbemutatóra, de ő az erdélyi utazás miatt nem tudott elmenni, azt gondolta, hogy levélben gratulál neki és megnézi a sajtófotókat is.
A könyvbemutató jeles esemény volt, sokan voltak kíváncsiak rá. Herold örömmel látta, hogy barátjuk mennyire elégedett és hogy boldogan mosolyog a fotósok gyűrűjében. Három évet szánt a szakkönyve megírására és a jachtokkal kapcsolatos formatervezési munkák tökéletesítésére. Csinos lányok vették körül, mint a Forma 1 pilótákat a győzelmi kupa átvétele után. Herold megnyugodott, hogy végre talán Izsó is talált barátnőt, mert a válása óta évekig magányos volt. Az egyik hölgy, aki mellette állt, nagyon ismerősnek tűnt, ezért letöltötte és kinagyította a fotót. A meglepetés csak ezután következett, mert a nő nem volt más, mint Pál Erika, Szentkirályi Zente barátnője.
Az eddig szerénynek látszó Erikán sötét, karcsúsított, estélyi ruha volt és lábán combközépig érő bőrcsizma, sötét, loboncos haja arca körül röpködött. Az egyik fotón olvadozó tekintettel nézett Izsóra, szorosan rátapadt, mintha erősen vonzódna hozzá fizikailag. A másikon, ismét Izsóval összeölelkezve, csábosan nézett a kamerába. Erősen kisminkelt szemének tekintete összeszűkült, mint amikor egy nő erős kontaktusban van egy férfival. Heroldban egy pillanatra felvillant a kérdés:
-         Kinek pózol ez a nő? És, hogy került Budapestre? Talán Izsóra pályázik? – tette fel magának a kérdést. Ahogy a képet hosszasan vizsgálta rájött, hogy ez a nő Izsóval is kikezdett, de a másik férfival is valamilyen sötét, eddig ismeretlen kontaktusban van. 
Nézte ezt az összeszűkült tekintetét és a sötétben észrevette azt az alakot is, aki őt fotózta. A férfi alacsony volt, tömzsi testalkatú, körülbelül egy méter hatvan centi magas lehetett. Amennyire meg tudta állapítani, ritkuló, őszes, hátrafésült hajú, profilból is kerek arcú és pocakos volt. Rájött, hogy összetartoznak. Hogy ki volt a titokzatos ember, azt sajnos nem tudta megállapítani, de biztosan érezte, tudta, hogy Erika annak a férfinak a szeretője. Hiába volt Zente barátnője, valójában más kegyeit kereste. Az a típus volt, aki tudta, hogyan érvényesüljön a markában tartott szerencsével. Herold nagyon jól ismerte a nőket, és noha nem látszott rajta túlságosan, mint a valódi sármőrökön általában, jó pár kalandja volt Olga előtt. Pontosan tudta, milyen arcot vág egy nő, ha elégedett, boldog és azt is tudta, hogy milyet, amikor más célok vezérlik. Erika arcáról ez a hihetetlen erőszakos vadászösztön tükröződött, és nem is az őt fotózó alak vetkőztette a kamerájával, hanem fordítva. Herold mélységesen fel volt háborodva. Nőttön-nőtt benne a düh. Ugyanis, azt gondolta, hogy szerelemben mindent szabad, de ösztönei azt súgták, hogy itt szerelemről szó sincs, hanem valami egészen mocskos és sötét dolog állhat a háttérben. Azonnal tárcsázta a Hotel Szováta recepcióját és a következőt így szólt:
-         Jó napot kívánok! Érdeklődni szeretnék, hogy Pál Erika részére, aki az 522-es szobában szállt meg, át tudnának adni egy üzenetet? A barátja vagyok Budapestről. Sajnos a mobilját nem veszi fel.
-         Sajnos nem uram – válaszolt a recepciós. - Tegnap reggel Pál Erika kijelentkezett a szállodából.
-         A kis sunyi dög – sziszegte halkan Herold, pedig sohasem szokott káromkodni, de tisztán látta, hogy az az ájtatos viselkedés, amit előadott a nyaraláskor, nincs összhangban a személyiségével.
-         Mit mondott?
-         Semmit, semmit.  Köszönöm a felvilágosítást! Viszonthallásra.
Herold nem az a fajta volt, aki bármit is elkapkod, de érezte, hogy rohannia kell Olgáért. Lezárta a laptopját és elindult Ágnes apartmanja felé. A két nő abban a pillanatban lépett ki az apartmanból és Herold tudta, hogy most nem tudna nyugodtan beszélni az észrevételeiről Olgával, mert az idős asszony eléggé feldúlt volt.
-         Családi ügyekről beszélgettünk – mesélte Olga. - Ágnes azt mondta, hogy volt egy családi irat, ami bizonyíthatná, hogy ő a szovátai kastély jogos örököse. Édesapja történeteiből tudja, hogy nagyapja ezt őrá, kedvenc unokájára hagyta még annak idején. Azonban bizonyíték hiányában és a felmenők eltávozásával a sírba szállt a titok és kezdetben a rokonok mohósága, majd később az államosítás miatt nem tudott hozzájutni jogos örökségéhez. Szeretnénk ezt az iratot megtalálni, de félő, hogy csak hosszas levéltári kutatás után kerülhetne elő, ha egyáltalán megvan valahol. Az viszont több hetet venne igénybe.
-         Értem – mondta együttérzést tettetve Herold– akkor talán menjünk ki a Házsongárdi Temetőbe.
-         Köszönöm, hogy velem tartotok, fiatalok. Előtte még vásárolunk virágot a temető melletti árusoknál és aztán mehetünk – szólt Ágnes.
Kimentek a Farkas utcából és rátértek az Egyetem utcára, onnan a Petőfi utcába. A Házsongárdi Temető melletti boltokban szép csokrokat vettek, majd bementek a sírkertbe. Késő délután volt már, a korábbi zápor után nedves pára szállt fel az útról, a fákról, a régi sírkövekről és a virágokról. Ágnes nagyon régen járt Kolozsváron, ötven éve is megvolt már; fiatal lányként költözött Budapestre. Csak halvány emlékei voltak arról, hogy merre van ősei sírkertje.
Herold önként ajánlkozott, hogy segít:
-         Ágnes, ha megmondaná, hogy körülbelül milyen irányba menjek, akkor elindulok arrafelé és megkeresem a kriptát, amelyen a Szentkirályi felirat van. Önök Olgával induljanak el felfelé az úton, álljanak meg időnként pihenni, ha megtaláltam, akkor telefonálok.
-         Rendben van, de azért mi is nézelődünk, ha megengedi – mondta mosolyogva Ágnes.
-         Természetesen – felelt Herold. – Egyeztessük óráinkat. Most van háromnegyed hét, nyolckor bezár a temető kapu, addig kellene ezt elintézni.
-         Menj csak – mondta Olga - mi is nézelődünk.
A temető főútján indultak el együtt fölfelé. Egy idő után elvált az útjuk, Herold ment jobbra, Olga Ágnessel balra. A zápor utáni mélykék esteledésben hangszigetelő függönyként lógtak fejük fölé az évszázados fák méregzöld lombjaira kapaszkodott futónövények. Az énekes madarak már befejezték az esti trillázást és szunyókáláshoz készülődtek. A temető elkeskenyedő ösvényén mind feljebb és feljebb jutottak, több évszázados kripták és sírkertek között nézelődve.
-         Emlékszik arra Ágnes, hogy hogy nézett ki a család síremléke?
-         Sajnos csak arra, hogy piramis formájú volt és fehér kőből épült, de arra nem, hogy pontosan hol állt. Mivel ötven éve nem jártam errefelé, lehet, hogy azóta bemohásodott, vagy benőtték a futónövények. Igaz, hogy megbízást adtam a gondozására, de nem tudom, hogy a temetőszolgák mennyire lelkiismeretesen látták el a dolgukat. Most majd mindjárt kiderül.
Olga ment elöl a régi sírok között botorkálva. El-elidőztek némelyik előtt, elolvasták, az ott pihenő nevét, azt, hogy mettől meddig élt. Megrendülve figyelték a szép nőket és komoly arcú férfiakat és gyönyörű gyermekeket ábrázoló, ovális keretbe foglalt fekete-fehér fotókat, akiket a halál idő előtt elragadott, letörve életük virágát. Időnként visszament Ágnesért és kézen fogva vezette át a göröngyös, fák gyökereitől felpúposodott utacskákon. Néha egy-egy síremlék szegélyére kellett lépniük, hogy tovább tudjanak haladni. A betonlappal lefedett sírok között szűk volt a hely, bokatörés, ficam és bármi más veszélye leselkedett rájuk. Lassanként felértek a Házsongárd tetejére, ahonnan kitűnő kilátás nyílt Kolozsvárra és a Szent Mihály templom tornyára, csak épp az ellentétes irányból, mint a Fellegvárról. Olga elővette a telefonját, már kezdett aggódni, hogy Herold eddig nem jelentkezett. Próbálta hívni, de nem volt térerő.
-         Ágnes, azt javaslom, hogy induljunk el a másik oldalon lefelé, hátha belefutunk közben Heroldba.
-         Rendben.
-         Herold, Herold! – kezdett el kiabálni Olga, nem törődve azzal, hogy megzavarja a temető nyugalmát.
-         Igen, itt vagyok – hallatszott egy hang a sírok között felszálló párából és a sötétedésben kékes feketének látszó bokrok körvonala mögül.
-         Hol? Nem látlak! – kiabált megint Olga.
-         Itt, itt, erre gyertek – de aztán elhalt a hang és a nők rémülten néztek egymásra. A látogatók már eltűntek és senki nem volt a közelben. Lámpák nem égtek, az évszázados fák lombkoronái, mint valami ősi erdő, dúsan és komoran borultak a fejük fölé.
-         Herold! – kiáltott Olga, de nem kapott választ.
-         Talán induljunk el a korábbi hang irányába – javasolta Ágnes. – Biztos itt lesz valahol.
Útjuk a félhomályban ódon, ősi kripták mellett vezetett. Némelyik olyan volt, mint egy házikó, más meg olyan, mint egy pompás palota, timpanonos oszlopos bejárattal, kőbe vésett feliratokkal. Volt olyan, amit a futónövények egészen benőttek, vagy rozsdás kovácsoltvas kerítése rádőlt az oldalára, más pedig tisztán és rendezetten állt, mert a család évszázadok óta gondoskodott róla.
-         Itt vagytok valahol? – hallották Herold hangját közelebbről.
-         Igen! Merre menjünk? –kérdezte Olga.
-         Erre, balra, az ösvényen a fák alatt, ott a kerítés látjátok? És azokat a házakat, ahol ég a villany? Ha ott eljöttök, a harmadik kripta a Szentkirályiaké. De inkább elétek megyek.
Félúton összetalálkoztak és együtt mentek tovább. A kripta előtt megpihentek egy padon. Ágnes egészen kifáradt és meg is rendült, hogy ilyen hosszú idő után végre idetalált. Nem látta ősei sírhelyét évtizedek óta. Táskájából nagy, rozsdás kulcsot vett elő. Herold segített leszedni a lakatot egy tolvajkulccsal, majd bedugták a régi kulcsot a zárba, nagy nehezen elfordították és a súlyos kőajtó kinyílt. Herold, mint mindig, felkészült volt és három hatalmas fáklyát vett elő, meggyújtotta és átnyújtott egyet-egyet Ágnesnek és Olgának. Kintről nem látszott, hogy milyen tágas a piramis formájú kripta, így alaposan körülnéztek és körbejárták. Herold a biztonság kedvéért félig behúzta maga mögött az ajtót. A fáklyákkal megvilágították a falba rejtett epitáfiumokat és nézegették a régi sírfeliratokat. Szentkirályi József élt 1777- 1850 között, Szentkirályi Amália élt 1780- 1860 között.
-         Amália volt a József felesége, akiknek a leszármazottai a XIX. század végén építették a szovátai kastélyt - mondta Ágnes.
-         Értem. És az ön szülei hol nyugszanak?  - kérdezte Olga.
-         Nekik már sajnos nem volt hely itt fenn, úgyhogy a kripta altemplomi részén helyeztük el őket, ha lehet így mondani – mesélte Ágnes.
-         Roppant érdekes! És azt megtudhatjuk, hogy hogyan haltak meg? – kérdezte Herold.
-         Persze. Autóbalesetben. Ötven évvel ezelőtt. Ezért nem éreztem úgy, hogy bármi is maradásra késztetne. Fogtam azt a pár tárgyat, fotót, leveleket, díszpárnákat, ami utánuk maradt, ami a háborúban nem semmisült meg, amit nem vittek el az oroszok, és amit nem államosítottak el és menekültem. Először Budapestre, majd az Egyesült Államokba disszidáltam, ahol megismertem a férjem, aki kiváló régész szakember volt. Az ő halála után, a rendszerváltáskor költöztem Budapestre, ahol a mai napig is élek.
-         Sohasem születtek gyermekei? – kérdezte Olga.
-         Nem sajnos, számomra nem adatott meg ez a boldogság, viszont öcsém gyermekét, Zentét úgy szeretem, mintha a fiam lenne.
A fáklyák sejtelmes fényénél zajló bizalmas beszélgetést azonban, egy adott pillanatban megzavarta valami furcsa hang. Ahogy odavilágítottak, látták, hogy a kripta súlyos kőajtaja becsukódott mögöttük és, hogy eltűnt a nagy rozsdás kulcs is. Hiába veselkedett neki teljes erejével Herold és próbálta kinyitni, mindhiába. A kőajtó egészen más volt, mint bármilyen faajtó. A filmekből ismert látvány, ahogy a férfiak vállal nekiugranak a pozdorjából készült díszlet-ajtóknak olcsó, amerikai motelekben, itt nem érvényesült. Egy több évszázados, nagy, faragott kőtömbökből, egyiptomi piramis mintájára rakott kripta és annak kőajtaja bizony állta az idők próbáját. Herold nekiugrott, de hanyatt is esett. Olga a segítségére sietett, Ágnes átvette a fáklyákat.
-         Megütötted magad? – kérdezte ijedten Heroldot.
-         Nem, szerencsére semmi bajom, a gond csak az, attól tartok, hogy a fáklyák lángjától, mivel kicsi itt a légtér, el fog fogyni az oxigén és megfulladunk. Ahogy azzal kapcsolatban sincs egyelőre semmi ötletem, hogy hogyan jutunk ki innen.
-         Majd csak találunk valami megoldást – mondta bölcsen Ágnes, és amikor a sejtelmes fény megvilágította az arcát, akkor vette észre Olga, hogy úgy csillognak a szemei, mint valami borostyánkövek. Sárgás barna fénye mély bölcsességről, földöntúli képességekről, élettapasztalatról árulkodott.
-         Menjünk le az altemplomba – mondta az idős asszony.
A kripta közepén egy keskeny kőlépcső vezetett le, ezen óvatosan, egyesével lépkedve haladtak le a mélybe. Amikor leértek, Olgát meglepte a hely viszonylagos tágassága és az, hogy nem volt nedvesség és dohszag. A kőfalakat klinkertéglás díszburkolat díszítette a falba rejtett síremlékek körül. A fáklyákat belehelyezték a falra szerelt tartókba és körülnéztek.
-         Te jó Isten! Már járt előttünk itt valaki! – kiáltott fel Ágnes.
-         Hogyhogy? Az hogy lehet? – kérdezte meglepődve Olga.
-         Nézzétek Édesapám síremlékét! Valaki megpróbálta valamilyen szerszámmal kivésni a fugát az epitáfium körül, már meg is bontotta egy helyen, de nem tudta a munkát befejezni, mert minden bizonnyal megzavartuk.
-         Igaza lehet – mondta Herold. – Itt vannak a törmeléknyomok a fal tövénél.
-         Idejében érkeztünk – nyugtázta Olga.
-         Az a szerencse, hogy nem tudta hogyan kell kinyitni – mondta Ágnes és ekkor megnyomta a téglák közé rejtett titkos gombot, amit virágos díszítésnek álcáztak. Ekkor a síremlék, hasonlóan a modern bútorok fiókjaihoz, sínen csúszott ki eléjük. A masszív tölgyfakoporsóban a holttest szerencsére érintetlen volt, noha múmiává aszalódott az ötven év alatt.
-         Szegény Édesapám. Isten nyugosztaljon, bocsáss meg, hogy megzavarjuk pihenésed – mondta Ágnes, aki óvatosan megemelte a testet Olga és Herold segítségével, és benyúlt alája. A végrendelet ott hevert érintetlenül alatta, ahogy sejtette.
-         Kedves Ágnes, ne haragudjon, hogy ilyesmit kérdezek, de tudhatott még valaki arról, hogy ide van elrejtve a végrendelet? – kérdezte Herold.
-         Igen, sajnos igen – vallotta be pironkodva Ágnes, már amennyire ezt a fáklyák fényénél látni lehetett, de a hangjából a megrendülés hallatszott ki.
-         Kicsoda? – kérdezte Olga.
-         Sajnos az unokaöcsém, Zente. Vele beszéltünk erről. Biztos, hogy ő járt itt előttünk és megpróbálta kivésni a síremléket.
-         De ennek mi értelme lett volna? – kérdezte gyanakodva Olga.
-         Hát az, hogy ő jusson hozzá előbb a végrendelethez – közölte Ágnes.
-         Nem úgy volt, hogy ő Budapestre utazott pár napja? – kérdezte Olga.
-         De, azonban bármi megtörténhet. Lehet, hogy visszajött.
-         Bocsánat, hogy közbeszólok – mondta Herold, – de ki kellene valahogy jutnunk innen. Az oxigén fogy, a fáklyák égnek, mi is használjuk a levegőt.
-         Igen, igaza van Herold – válaszolt Ágnes. – Az apám, mintha valami olyasmit mesélt volna gyerekkoromban, hogy az altemplom alatt van valamilyen titkos folyosó, ahonnan ki lehet jutni a temetőből. Még az őseim építették, amikor Kolozsvárt ellenséges haderők fenyegették, vagy pestisjárvány pusztított. Az volt a cél, hogy akkor is biztonságosan el lehessen temetni a családtagokat, anélkül, hogy a holttesttel végig kellene menni a városon.
-         Értem, de azt hogyan fogjuk megtalálni? – kérdezte Herold.
-         Apám mesélte, amikor esténként elalvás előtt rémtörténetekkel szórakoztatott, hogy az építész, aki a kriptát tervezte, a nagy katedrálisok mintájára egy labirintust helyezett el az altemplom közepén.
-         Értem, de azt hogyan találjuk meg? Hisz itt egy ős, ha jól látom, Szentkirályi Miklós püspök kőből faragott síremléke látható – mondta lakonikusan Herold.
-         Ha a szegény édesapám síremlékét kinyitottuk, akkor ezt is ki fogjuk tudni nyitni – mondta bizakodva Ágnes. – Lássuk mennyire jó a memóriám hatvan év távlatából?
Ágnes benyúlt a püspök márványból faragott ujjai alá, amelyek egy kőbiblián nyugodtak. És lám, ott is egy gomb volt, amelyet Ágnes meg is nyomott. Az egész síremlék kőkoporsóstól hátracsúszott az altemplom faláig és a fáklyák fényében feltárult a kör alakú labirintus körvonala. Az öreg hölgy lábujjhegyen végigment rajta, levéve a cipőit és ezt javasolta a fiatal nyomozópárosnak is. Amikor a közepére ért, akkor a nagylábujjával megnyomta a kör közepét és a labirintus szétnyílt, egy süllyesztő szerkezettel leengedve Ágnest, aki csodálatos módon lejutott a folyosóra. Felkiabált:
-         Siessetek, most értem le az aljára, tíz perc áll rendelkezésre, hogy lejöjjetek! Így mesélte az apám gyermekkoromban.
-         Jó, jó, de mi hogyan jutunk le?  - kiabált le Olga.
-         Úgy, hogy visszaküldöm a szerkezetet értetek.
A hidraulikus emelő még kétszer ment fel és le és biztonságban lejuttatta Heroldot és Olgát. Majd minden valóban úgy történt, ahogy Ágnes mondta, a labirintus ajtaja visszacsukódott a fejük fölött.
-         És mi lesz az elmozdított síremlékkel?  - kérdezte Olga.
-         A régi családi történetből úgy tudom, hogy az is visszacsúszik a helyére.
-         Ki volt ennek a zseniális szerkezetnek a kitalálója? – kérdezte elhűlve Herold.
-         Az apám valamelyik felmenője, akitől a tehetségét örökölhette. Ha nem hal meg abban a szörnyű autóbalesetben, akkor lehet, hogy hozzájárult volna ő is a huszadik század jelentős találmányaihoz, mint annyi más magyar feltaláló.
-         Értem, de most menjünk, kinn besötétedhetett már, este tíz körül lehet.
A kis társaság elindult a hosszú földalatti folyosón. Olga egészen beleborzongott, amikor arra gondolt, hogy ezen a folyósón régen halottakat vittek a kripta felé és szinte érezte maga körül Ágnes őseinek szellemét. Itt már nem volt száraz a fal, cseppkő-szerű képződmények lógtak a boltozatról és vízcseppek hullottak a fejükre innen-onnan. Időnként mintha egy patkány is elrohant volna a lábuk mellett, de Olga nem nézett le, nem is gondolt bele, mert rettegett tőlük. Eszébe jutottak a zseniális street art művész, Banksy patkány-ábrázolásai az angliai házak falain és ez már elég volt neki ahhoz, hogy borsózzon a háta.
Legalább egy órán keresztül gyalogoltak még, közben már teljesen eltikkadtak, időnként meg is kellett állniuk, mert az öreg hölgy nagyon elfáradt. Egy üveg víz volt náluk összesen, amin testvériesen megosztoztak. Mikor úgy gondolták, hogy a földalatti folyosó már sohasem fog véget érni, akkor az épp elaludni akaró fáklya halvány fényében megpillantottak egy újabb lépcsőt. Herold odavilágított. Látták, hogy egy kerek vasfedél zárja le a tetejét.
-         Tegyük félre az udvariasságot, most én megyek előre - mondta.
-         Rendben – egyezett bele Ágnes. – Én addig pihenek.
-         Én is – mondta Olga, aki leült mellé a lépcső aljába.
Így is jó tíz percbe telt, amíg Herold alulról kifeszítette a csatornafedelet. Majd visszament a nőkért és Olga segítségével feltámogatták Ágnest a lépcsőn. Amikor mindhárman felértek, látták, hogy egy több száz éves fa odvában vannak a Sétatéren. Óvatosan kiléptek az odúból, majd Herold földet, ágakat és faleveleket helyezett a csatornafedél tetejére, hogy ne maradjon nyom utánuk. Körülnéztek, hogy nem jár-e arra valaki, majd a bokrok között óvatosan kisurrantak a Szamos partjára. Az utcai lámpák sápadt, narancssárgás fényében elsétáltak a villamos-megállóig és visszautaztak a Fő tér irányába.
Olyannyira fellelkesedtek ettől a kalandtól, hogy boldogan masíroztak vissza a szállásukra, mint akik színházból, moziból, vagy egy jó, éttermi vacsora után tartanak hazafelé. Az apartmanba belépve, az erős lámpák fényénél vették csak észre, hogy ruhájuk itt-ott elszakadt és meglehetősen összepiszkolódott.
-         Úgy nézünk ki, mint a régészek, akik évszázados emlékek után kutatnak és a feltárt sírokban a port kis ecsetecskékkel seprik le a csontvázakról, tárgyakról és ékszerekről – nevetgélt Olga. 
-         Újraéltem fiatal korom éveit, amikor a férjemet kísértem el régészeti ásatásokra – ábrándozott Szentkirályi Ágnes. – Köszönöm nektek, fiatalok ezt a csodálatos élményt!
-         Nagyon szívesen! Valóban, nem csak nyomozók vagyunk, de modern kori régészek is, telve kalandvággyal és viszonylag korszerű leletekkel – nevetett Herold.
-         Ez számodra modern? Egy ötvenéves tetem és ezek a régiségek? Szentkirályi Miklós püspök síremléke, a labirintus és az emelő szerkezet?
-         Az bizony modernnek számít az egyiptomi piramisok leleteihez képest.
-         Igen, minden csak viszonyítás kérdése. Azt javaslom, hogy menjünk aludni – felelt Ágnes. – Kimerített ez a mai nap.
-         Engem is– tette hozzá Olga. - Mindenkinek jó éjszakát! 


Keresse Gerda Green műveit a Publiobooxon, illetve szakmai oldalán! A Publiobooxon Kocsis Nagy Noémiként is megtalálhatja a szerzőt. 

banner
Previous Post
Next Post

Partnereink

Partnereink