Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2015. december 30., szerda

Frányó Kriszta: Legénylak - részlet

A különben gyéren bútorozott nappali-konyhát most dobozok töltötték be. Két kartontorony között Dávid igyekezett összepasszintani a tévét a kábelekkel. Munkája sikerét elégedett csettintéssel nyugtázta, majd egyedüllétében bízva még hozzátette:
– Legalább nem maradok le többet a Vészhelyzet ismétléséről.
– Hogyan mondod? – kérdezte a szobájából kilépő Zalán.
– Csak örvendeztem, hogy végre lesz hol néznem a BL-t! – füllentett a kérdezett.
– Basszus, tudtam, hogy sok cuccom van, na de hogy ennyi, az még engem is meglepett! – bosszankodott Zalán. – Ebben mik vannak? – lépett a következő dobozhoz, majd kisilabizálta a feliratot. – Könyvek.
– Ha gondolod, felpakolom őket itt a nappaliban a polcokra. Persze, csak ha nem akarod bevinni őket – ajánlkozott Roland. – Úgyis kicsit nehezen fértünk el ketten a szobádban a hatmillió doboz mellett sürögve.
– Oké, köszi, akkor tiétek a közös helyiségbe való cuccok, enyém meg a privát. – azzal már be is sietett egy újabb dobozzal a szobájába.
– Zalánnak egyedül van annyi holmija, mint nekünk kettőnknek összesen! – panaszkodott már széken állva a népes könyvespolc alatt Roland.
– Nem sikerült még eldöntenem, ez vajon melyikünket is minősíti. – válaszolta egy „Konyha” feliratú dobozt felkapva Dávid.
– Annyi ruhája van, hogy be se fért a szekrényébe. Most az enyém is teli van zakókkal. Lehet, hogy felszámítok némi tárolási díjat, olyan formában, hogy néha napján lenyúlok párat. Egyet már ki is néztem magamnak.
– Valószínűleg varázslatosan festenél benne. Körülbelül olyan jól állna rajtad, mint tehénen a kombiné. – mélázott el Dávid, majd még időben elhajolt a felé röppenő könyv elől. – Gondolod át kéne lapoznom a Kámaszutrát? – forgatta a felbányászott könyvet.
– Zalán! – süvöltötte az újabb könyvekkel nyújtózkodó Roland. – A szexkönyved privátnak számít, vagy közösséginek?
– Okuljatok belőle, fiacskáim! – jött a válasz a szomszéd szoba mélyéről.
Azonban Dávid már újból a doboz kipakolásával volt elfoglalva.
– Te Roland! – pisszegte.
– Mi van?
– Gyere ide, ezt nem fogod elhinni! – suttogta egyre rejtélyesebben.
Roland dühös arccal, kecsesen lepattant a székről, majd még kecsesebben vágódott hasra a kipakolt könyvekben megbotolva.
– Csendesebben!
A szőke ezek után lapos kúszásban közelítette meg barátját, majd gyanakodva nézett bele a dobozba. Pár másodpercnyi néma kutatás után értetlenül nézett Dávidra.
– Még gofrisütőnk is van! – rikkantotta az.
– Ezért kellett lemásznom? – puffogott Roland.
– Ugye sütsz majd nekem reggelente gofrit, sok-sok csokipudinggal, tejszínhabbal? – nyávogta Dávid.
– Nem. Agyonverlek azzal a gofrisütővel. – nevetett megenyhült barátja. – Ne szórakozzál, mi ajánlottuk fel, hogy segítünk a kipakolásban. – mászott vissza a magasra fúrt polcokhoz.
– Ez azért enyhe túlzás. Te ígérted meg neki, az én nevemben is. Én speciel egészen mást terveztem mára.
– Úgymint?
– Ágyban döglést, majd egy idő után kihelyeztem volna ezt a cselekvést a kanapéra.
– Ám a munka nemesít! – hanyatlott le a bútordarabra a szobájából kiviharzó új lakó.
– Akar a halál nemes lenni, én boldog plebs vagyok. Főleg így, hogy újabb dobozt végeztem ki! – kiáltott fel vidáman Dávid. – Roland, csak te tökölsz órákat egy-egy dobozzal.
– Nem járna ki véletlenül nekünk már egy well done-sör? – érdeklődött az egyre kényelmesebben elterülő Zalán.
– Hát hogy well done-sörünk van-e, az erősen necces, de ha beéred egy doboz mezeivel… – nyújtott át egy dobozzal Dávid, majd elhelyezkedve felbontott egyet magának is.
A könyvekkel végezve Roland is csatlakozott a társasághoz, majd szemrehányóan kérdezte:
– Nekem nem hoztál?
– Nem. Két kezem van. Mégsem vagyok szatyor. – válaszolgatta egy-egy korty között Dávid.
– Annak füle van. – jegyezte meg Zalán.
– Pláne.
Csend borult a szobára. A dobozok hada megfogyatkozott, már csak kettő várt a nappaliban a kipakolásra. A három férfi kimerülten kortyolgatta sörét a kanapén. A csöndet végül Zalán törte meg: 
– Mióta ismeritek egymást?
– Három-négy éves korunk óta. – mosolyogott lehunyt szemmel Dávid. – Én tanítottam meg a kis nyomi kiscsoportost gyurmázni. Átadtam volna még neki bőven a tudásomból, de hát fütyült rendszeresen oviba járni.
– Az élet hol szét-, hol összesodort minket. – vette át a szót Roland. – Én rengeteget utaztam-költöztem, ugyanis anyukám egy vándortársulat tagja volt, és mivel ő nevelt, vele mentem én is. Az óvodát még nagyrészt Dáviddal együtt játszottam végig, de utána hosszú évekig nem is hallottunk egymásról.
– Aztán középiskola alatt szobatársak lettünk a kollégiumban, pedig nem is ugyanabba a suliba jártunk. A sors keze. – nevetett fel Dávid. – Onnan datálódik elválaszthatatlan barátságunk. Az érettségi ajándékunk volt ez a lakás, persze csak részben, úgyhogy az ár nagy részét azóta is szorgalmasan törlesztjük vissza.
– Hány évesek is vagytok? – folytatta a faggatózást Zalán.
– Huszonnégy. – válaszolta Roland.
– Huszonöt leszek. – vágta rá ugyanakkor Dávid.
– Szóval huszonnégy ő is, csak felvág. – mormogta Roland.
– Ezzel is jelezve, hogy én vagyok a bölcs idősebb, bő fél évvel.
– Csak megbukott színezésből. – folytatta Roland a cukkolást. – És te hány éves is vagy?
– Huszonhat leszek a jövő hónapban. – húzta el a száját Zalán. – Azt tudom már, hogy neked van egy esküvőszervező húgod, és egy vándortársulati édesanyád, de úgy bővebben: család?
– Ami engem illet, a családomról nem kell többet tudnod. – vágta rá hidegen Roland. – Max annyit még, hogy anyám már nem él. – suhant a szemeteshez a kiürült sörös dobozokkal.
A szempillantás alatt fagypont alá süllyedő hangulat meglepte Zalánt, ugyanakkor mélyen be is fészkelte magát a kisagyába a gondolat: egy titok, amire a jelek szerint nem kérdezhet rá, és ettől csak még jobban izgatja. Szóval Rolandnak a család a gyengéje. Erre Dávid torka előtt elhúzott kezes egyértelmű jelzése is ráerősített. A még a szokásosnál is sápadtabb szőke fiú a benépesült konyhapulton húzta meg magát. A kényelmetlen feszengést végül Dávid torokköszörülése törte meg.
– Nekem egy három évvel idősebb bátyám van. Évek óta nem láttam, de mikor már épp kezdenék aggódni érte, felhív. New Yorkban él, very important businessman a foglalkozása, legalábbis szerinte. A szüleim tanárok vidéken, egy kis faluban. Világéletükben ott éltek. Apám iskolaigazgató volt már akkor is, mikor oda jártam. Meglepő módon mégsem utáltak ki az osztálytársaim, bár mondjuk a kedvencük sem én voltam. Nem csípték a humoromat, nem értem, miért. Hál’ istennek, legalább annyit sikerült megúsznom, hogy anyukám legyen az osztályfőnököm. Aztán gimibe már tipli fel a fővárosba, egyre ritkább hazajárás, egyre kevesebb anya főztje. Ők se nagyon jönnek, túl nagy város nekik Pest. De különben nagyon jó a viszonyom velük, rendszeresen telefonálunk, és ha anyának beüt a hóbortja, levelet ír nekem. Szerintem ő tartja el ezzel a magyar postát. – kifulladva ért mondandója végére. – Te következel, Zalán.
– Kösz. – vigyorgott. – Én egyke vagyok…
– Tudtam! – vágott közbe Dávid.
– Érdekes, ezt már az első találkozás után mindenki tudni véli – mosolygott Zalán. – Szóval, tehetős család egyetlen gyermeke vagyok. A szüleim mindig is kényeztettek, de mikor tizennégy éves koromban elváltak, akkor ez megsokszorozódott, próbálták túllicitálni egymást. Pedig békében váltak el, legjobb barátokként, de ha rólam volt szó, beindult a verseny köztük. Mégis, mindemellett relatíve megmaradtam normálisnak. Apukám vállalkozó Sopronban, orvosi eszközök és gépek beszerzésére-javítására specializálódott. Anyukám pedig válóperes ügyvéd, de emellett kezdő sportolók mentorprogramjaival foglalkozik. Szóval egyik irányból az üzletet láttam, másikból a tehetséggondozást, így álmodtam meg igazából a mostani PR-karrieremet. Az egyetemet már én is Pesten végeztem, ezzel együtt kezdtem leszakadni a szüleimről. Nagyon hálás vagyok nekik az eddigi támogatásért, de úgy gondoltam, hogy már nagyfiú vagyok, ideje megállnom a saját lábamon. Hát ezért nincs a nevemre írva egy kacsalábon forgó palota a Rózsadombon, helyette lakom mostantól veletek. – zárta le mosolyogva.
– Számunkra a megtiszteltetés! – kiáltotta Dávid. – Ünnepeljünk, hogy eltűntettük majdnem az összes dobozt, kipakoltuk belőlük a kacsalábon forgó palota teljes berendezését! Koccintsunk az új, közös életünkre!
Erre Roland hangos basszusozás közepette rohant be szobájába.
– Csak nem dolgozol? – pillantott az órájára Dávid.
– Tisztára kiment a fejemből, hogy ma még rumbát kell tanítanom! – zihálta a kabátját, cipőjét és táskáját egyszerre magára kapkodó Roland. – Hazafelé veszek pezsgőt, ti addig szerezzetek valami kaját, de várjatok meg az ünnepléssel, másfél-két óra, és itt vagyok. És Dávid! – vetett még az ajtóból visszafordulva egy jelentőségteljes pillantást barátjára, majd el is tűnt.
– Jól értelmezem, hogy ez az utolsó mondat azt jelentette, hogy „Ha Zalán netalántán kíváncsiskodna a család témát illetően…
– …akkor mélységes kuss a válasz!” Pontosan. Úgyhogy kérlek, ne kérdezz. Bonyolult az ügy, és nagyon fájó pont számára. Egyszer biztos elmondja majd, de nem most. – sóhajtott Dávid. – Ugye ez a két doboz már így marad? Nem kell többet pakolnom, nyugtass meg!
– Hát, ami az illeti… – krákogott Zalán – még a szobámban is van pár. Jó pár. Azzal én elbánok, de ha ezzel a kettővel segítenél…

– Lép-lép, lép-lép, közben lágyan ring a csípő. – instruált Roland, mutatva a rumba alaplépéseit.
Azonban ma lélekben nem nagyon volt jelen a táncórán. Gondolatai még mindig Zalán családkérdése körül jártak. Nem is a fiúra haragudott. Mit tudhatott ő arról, hogy ezzel az ártatlan kérdésével micsoda darázsfészekbe pacsált bele! Sokkal inkább saját magára volt mérges, hogy még most is minden egyes alkalommal ennyire ki tud zökkeni, ha a családja kerül szóba. Pedig erre aztán igazán felkészülhetett volna. Mi váratlan van abban, hogy egy új lakótárs a szüleiről kérdez?! És különben is, miért ne mesélhetett volna Emmiről? Bár egymásnak sosem vallanák be, féltestvérével a rajongásig szeretik egymást. És hát a csöpp karrierista csajról ódákat tudott volna most is zengeni! Ehelyett ő felhúzta magát, majd leblokkolt, majd újra felhúzta magát. Ez még egy normális mértékű kíváncsisággal megáldott emberben is gyanút ébresztene, na de Zalán még abba is beleütné az orrát, amit vasbeton véd!
– Marika, lazább testtel! A rumba lényege, hogy a nő a testével, elsősorban a csípője mozgásával csábítja el a férfit. Oldódjon fel, csípőből csavarja el Lajos fejét! – szólt oda a visszajáró, negyvenes házaspárnak. Marika biztos most is összeszorított szájjal küzd, hogy elengedje magát, felszabadítsa a testét, bár nem látta tisztán az arcvonásait. Tánc közben mindig levette a szemüvegét, viszont a kontaktlencse viselésnek még a gondolatától is irtózott: képtelen lett volna a saját szemébe nyúlni. Így táncosai mindig halvány homályba borultak előtte, de ez sosem okozott problémát.
Roland mindig örömmel gondolt rá, mennyire élvezi is a tánctanítást: kikapcsolja, feltölti, és közben nyugodtan gondolkodhat a problémáin. Még az egyetem mellett kezdett el tanítani, akkor még csak showtáncot, majd kis időre bejött a klasszikus balett is, és lassan három éve tölti minden szerda és szombat estéjét társas tánccal. Ha táncolni kezdett, azonnal eltűnt a gátlásos, neurotikus fiú, átadva a helyét a kecses mozgású, boldogságtól sugárzó, magabiztos férfinak. Még tanítás közben is feloldódott, tanítványai azonnal a szívükbe zárták, akár tizenéves vihorászó csitrikről, akár egymás mellett megőszült, ötvenes házasokról volt szó. Tavaly még egy szalagavatóra is felkészített egy osztályt, és a cha-cha lépéseinek magyarázása közben találkozott először azzal a furcsa érzéssel, hogy ilyenkor lehengerlően szexinek találják. A lányok vonzalmát viszont nem volt lehetősége komolyan venni, akkoriban ugyanis minden szabad percében a szomszéd Brigivel élvezte-szenvedte viharos se veled, se nélküled kapcsolatát. A románc végére csak bő fél év múlva került pont, mikor a lány azzal az érvvel dobta, hogy Roland hátráltatja a karrierjét. Most London egyik gyorséttermében kasszázik. Végül is, az is karrier. A szakításkor már a cha-chás lányok is elvesztették az érdeklődésüket a színpadi tánc, és ezzel együtt Roland iránt is. Egyedül Lili tartott ki a társastánc mellett, de ő már akkor is jegyben járt, és most épp férjével ringatózik az andalító dallamokra. Talán tőle megkérdezhetné, mi van a régi osztálytársaival, de már a gondolattól szánalmasnak érezte magát. Akkor inkább barátnő nélkül marad.
Gyakran megfordult a fejében, hogy mi lenne, ha csak a tánccal foglalkozna. De a tánctanításban, bármennyire is élvezi, még annyi pénz sincs, mint az unalmas adatfeldolgozásban. És ha esetleg nem tanítaná, hanem művelné… De ezt az ötletet is mindig elvetette. Akkor már inkább zongorázna, azt még a táncnál is jobban szereti. Az egyetem mellett kis ideig zongorázgatott is éjszakai bárokban, ám a legtöbb helyen már a gépi zene vette át a stafétát, vagy szintetizátorokkal váltják ki a pianínót, az pedig messze nem ugyanaz az érzés. Ahol pedig maradt az igazi, bárzongoristás hangulat, oda csak kihalásos alapon lehet bejutni, és még akkor sem olyanoknak, mint a kis ismeretlen Soó Roland. Szóval a zongora is kilőve, marad a táncóra. A szíve csücske amúgy is a rajzolás. Minden önbizalomhiánya ellenére azt még ő is tudta: kivételesen jól rajzol. A nappaliban a zongora mellé állított rajztömb telis-teli van élethűbbnél élethűbb grafitrajzokkal. Ez viszont abszolút szerelem volt, a rajzolást sosem terelné pénzkeresési síkra. Pedig valószínű, hogy Zalán győzködni fogja, ha megnézi a letakart rajzokat. Márpedig megnézi, ebben egy pillanatnyi kétsége sem volt.
– Nagyon jó, szépen mennek az alaplépések! Most vigyünk bele egy kis kézmozdulatot is. Nem lesz nehéz, ha pontosan lépkedünk, a kezünk automatikusan leköveti a rumbát. Venga! – indított el egy újabb szenvedélyes számot, majd kecses energikussággal mozogni kezdett rá. Csapata több-kevesebb sikerrel kopírozta a mozdulatokat.
Roland gondolatai közben visszatértek Zalánhoz. Mindig is szeretette a néma megfigyelő szerepébe burkolózva kiismerni a másikat, és mikor már kielégítően helyén tudta kezelni az illetőt, akkor kezdett csak megnyílni előtte. Ebben tökéletes partnere volt Dávid, aki bármikor, bárkivel beszélgetésbe tudott elegyedni. Ha kell, vidám, ha nem kell, akkor is vidám. Pár mosolyból, egy finom kis szúrásból és pár megnyugtató szóból álló koktéljával azonnal le tudott venni mindenkit a lábáról, és míg ő kedélyes bájcsevegett, Roland is szívhatta magába az információkat. Csak akkor volt baj, mikor Dávid elővette különös, fárasztó humorát. Ha erre nem volt fogékony a közönség, bukott a mutatvány. Zalán egyelőre állja a próbát, működik is rajta a bejáratott gyakorlat, bár jóval kíváncsibb és őszintébb, mint azt Roland első körben megfelelőnek tartaná.
– Csak túlaggódod a dolgot. – nyugtatgatta magát. – Maximum ma este ünneplés közben leitatod. Hátha kimutatja úgy a foga fehérjét.
– Remek munka volt, köszönöm mindenkinek! – mosolygott szélesen az elhallgató magnó mellett, büszkén végignézve fáradt táncos tanoncain. – Szerdán tovább csiszoljunk a rumbát, és ötvözzük némi boleróval. Addig is jó pihenést, ma pedig szórakozzatok egy jót! Én is az fogom tenni. – kacsintott cinkosan.

– Oh, my god! – szakadt ki Zalánból, ahogy a méretes papírlapok közt lapozgatott.
A két méteres állványra rögzített A2-es rajztömb egy új világot tárt elé. Emberek, állatok, tájak, érzések váltogatták egymást, ahogyan Roland rajzba álmodta őket. Zalán minden egyes képnél azt hitte, a következő már nem okozhat meglepetést, majd minden alkalommal döbbenten konstatálta tévedését. Ráadásul a lapok többségének a hátán is szorgoskodott Roland keze: hol csak egy kisebb vázlat, hol idézetek, gondolatok, amelyekből az ihletet nyerte. És persze ott állt a képek címe is. Az olyan találó címek, amelyek csak tovább fokozták a néző ámulatát.
Zalán most épp a Boldogság, hazajött című grafitrajzot csodálta, már percek óta. Két szereplő mosolygott le rá. Az egyikben Dávidra ismert rá: általában elfésült haját itt éppen négy ujjával gereblyézte, de karja nem takarta ki az arcát, amelyen olyan nagy és barátságos mosoly virított, hogy ráncba szaladt tőle a szeme. Mellé egy nőalakot rajzolt Roland. A gyönyörű fiatal lány még a szemével is mosolygott, kivillantva szabályos kis fogait. Egyik kezében mobiltelefont tartott, a másikkal egy rakoncátlan hajtincset tűrt be a füle mögé. Titokzatos pillantása pedig éppen Zalánt babonázta.
– Oh, my god! – lihegte újból.
– Ő Emmi. – szólt az ajtóból Dávid. A kezében tartott nagy szatyorból ínycsiklandozó illatok áradtak. – Vacsora beszerezve. Gondoltam, hogy nem bírod ki, hogy ne kíváncsiskodj bele a rajzaiba. – a szúrás élét elvette egy cinkos mosollyal.
– Ezek a képek elképesztőek! Roland tényleg művész! Olyan istenadta tehetsége van a rajzoláshoz, hogy vétek ezt nem kihasználni! – hadarta hévvel Zalán.
– Pedig nem hajlandó pénzzé tenni a rajzképességét. Ez már nem az első rajztömb, és biztos vagyok benne, hogy nem is az utolsó. Vagy tíz-tizenöt telirajzolt sorakozhat az ágya alatt. Eszedbe ne jusson hozzájuk nyúlni! – figyelmeztette a felcsillanó szemű Zalánt. – Ez számára csak hobbi, menekülés a munkából, az életből. Nem akar pénzt keresni belőle. Még kérésre sem rajzol. Talán csak ha Emmi vagy én kérem, de nekünk is csak karácsony és szülinapok környékén. Nem is modell alapján mintáz. Gondolatokból, emlékezetből alkot, ettől lesz minden képe valahogy nem is evilági, miközben halál élethű az összes. A lényeg az, hogy elvei vannak. Fura elvei, de fogadd el őket. Kérlek! – Dávid nem volt egészen biztos a száját húzó Zalán bólintásában.
– Szóval Emi. – tért vissza a képhez. – Szerelem?
– Kishúg. – helyesbített a Boldogság, hazajött-ön is látható mosolyával Dávid.
– Ergo nem kérdezhetek. Újabb elv. – jegyezte meg keserűen Zalán.
– Őszintén szólva, nem vagyok biztos benne. – vakargatta a fejét Dávid. – Emmi alapvetően a titoktartási övezeten kívül esik, olyannyira, hogy róla Roland teljesen magától szokott beszélni, akár hosszú-hosszú perceken keresztül is. De mivel te ilyen megrögzött szoknyabubus vagy, lehet, ezért kell róla is hallgatnom. – zárta le újabb mosolygós szúrással.
Zalán csak egy nyelvnyújtással reagált, majd újra beletemetkezett a rajzokba.
– A legtöbb nőnek nincsen arca. – jelentette ki fennhangon.
– Mert ő a nagy szerelem, akit még elrejt a jövő titokzatos homálya. – zengte túlzott ünnepélyességgel Dávid, majd Zalán mellé lépett.
Nem először látta Roland képeit. Ő volt az egyetlen, aki bármikor belelapozhatott barátja rajzaiba, és sokszor élt is a lehetőséggel. Mindig örömmel töltötte el a gondolat, hogy mennyire előkelő helyet foglal el a fiú szívében, és sosem mulasztotta el érzékeltetni Rolanddal, hogy az érzés kölcsönös. Elképesztette, hogy hallgatag, zárkózott barátja mennyire meg tud nyílni egy üres papírív előtt. De ugyanígy kiszabadul saját maga által állított korlátai közül, ha letelepedik a zongora mögé, vagy táncolni kezd. Roland ízig-vérig művész, ezt Dávid is tudta, csak az idejét pocsékolja a közgázzal. De azt is tudta, hogy ezt akárhányan és akárhányszor mondják el neki, a konok szőke addig úgysem fogja elfogadni, míg magától nem döbben rá. Így hát Dávid nem is erőltette a professzionális művészetet, inkább csak élvezte Roland alkotásait.
Zalán eközben egy hatba osztott laphoz ért. A hat négyzet közül csak kettőben volt némi rajzkezdemény. Az első egy gyermekét magához ölelő, mosolygó nőt ábrázolt a hatalmas reflektorok előtt, míg a másodikon egy összegömbölyödött, félő kisfiú gubbasztott, az előtte álló felnőtt csak térdig látszott. A hátlapon piciben ugyanúgy ott állt a hat négyzet, benne latinul felfirkantott mondatok, míg a tetején a cím: Curriculum Vitae. A két férfi elszorult torokkal nézte a vázlatot.
– Ez lesz majd a nagy mű. – suttogta Dávid. – Még az A2-es is csak vázlat. Ha sikerül kitöltenie a hat kockát, megrajzolja egy sokkal nagyobba.
Tovább nézték némán a szorongó kisfiút. A kínos csöndet végül Zalán törte meg.
– Csak grafittal dolgozik? Festeni nem szokott?
– Hogy festeni szokott-e? – derült fel egy szempillantás alatt Dávid arca. – A grafit ugyan a fő profilja, de ha néhanapján ecset akad a kezébe, akkor aztán meg sem áll. – és azzal már be is nyitott Roland szobájába, majd betessékelte Zalánt.
A férfi aznap nem először érezte úgy, hogy képtelen levegőt venni. Az apró kis szobát nem a nála megszokott fehér falak vették körül: mindegyiküket egy-egy egész falat betöltő tájkép borította. Az ágy mellett egy napsütötte kis erdei tisztást látott, fürdésre hívogató tóval a közepén, míg az ablakos oldalra egy síparadicsom került, a hóval borított lejtő lekövette az ágy és az éjjeli szekrény vonalát. A legnagyobb falat Budapest panorámaképe borította a Dunán átívelő hidakkal és a Parlamenttel az élen, míg az ággyal szemközti falon homokos partú strand terpeszkedett, tengerkék vízen szántó jet-skikkel, a szekrényajtókon kacéran koktélozó, bikinis lányokkal.
– Ötödik félév vége felé kiműtötték a vakbelét, ami persze perforált is, szóval jó hosszú pihenésre volt ítélve. – kezdett bele Dávid. – Akkoriban futott volna neki harmadszor is a római jognak, már túl volt több halasztásos-passziválásos mizérián az ÁJK-án. Mikor itthon voltam, akkor kint a kanapén gyógyulgatott, mondván, hogy így közelebb van a konyhához, mosdóhoz, tévét is nézhet, és én is bármikor ápolhatom. Aztán kiderült, hogy amint kitettem a lábam a lakásból, elhagyta a betegnyoszolyát, és nekiállt kidekorálni a szobáját. Furcsa volt az állandó festékszag, de azt kamuzta, hogy ez a gyógyszerek miatt van. Baromira nem tud hazudni, de akkoriban épp azzal voltam elfoglalva, hogy meggyőzzem a konzulensemet, miért is nem arról írok szakdogát, amiről ő szeretné, szóval nem vettem észre. Aztán egyszer valamiért betévedtem a szobájába. Ha az akkori állapotomra vagy kíváncsi, akkor a te mostani döbbenetedet szorozd meg tízzel, és már a közelében jársz. Nem tudtam eldönteni, hogy megfojtsam-e, vagy tapsikolva körbeugráljam. Amíg ocsúdoztam, bejelentette, hogy a pingálás miatt egy árva mukkot sem tanult a vizsgájára, de nem is gond, mert abbahagyja a jogot. Jó döntés volt. De hogy azt hogyan csinálta, fogalmam sincs. – mutatott a plafonra.
Az ötödik kép a fejük felett virított. A plafon nagy részét egy hatalmas, bronzvörös sárkány szelte át, egy távoli torony felé szállva. A hátán ülő királylány arcát kitakarta szélkócolt haja, míg a mögötte ülő lovag arcára széles karimájú kalapja vetett árnyékot. A két utas teljes magabiztosságot árasztva ült a mesebeli szörnyeteg hátán, összekapaszkodva röpültek a csillagok között.
– Oh, my god! – szakadt ki immár harmadszor Zalánból.
– Létráról, szívem. Zsóka néni létrájáról – jött a hátuk mögül a rekedtes hangú válasz Dávid kérdésére. Roland látszólag dühös ábrázattal, ám büszkeségtől csillogó szemmel mutatott körbe a szobán. – Tárlatvezetést tartasz?
– Muszáj volt. – vonta meg a vállát Dávid. – Belekíváncsiskodott a rajzaidba. Aztán kételkedett benne, hogy grafiton kívül képes vagy-e mással is alkotni, úgyhogy meg kellett neki mutassam, hogy ipeg-ipeg, de tudsz. Menedzseltelek. – kacsintott széles mosollyal, majd hanyatt vágta magát Roland ágyán.
– A kételkedést erős túlzásnak tartom. – nézett Dávidra szúrós szemekkel Zalán, majd Rolandhoz fordulva folytatta – Egyszerűen elképesztő! Ahogy látod a dolgokat, ahogy meglátod bennük a lényeget, és hogy mindezt le is tudod rajzolni! Jesus!
– Köszi. – rebegte elpirulva a szőke. – Cigi?
Az ágyon terpeszkedő Dávid erre már felkapta a fejét.
– Basszus, az enyém kint van a kabátzsebemben, nem hoznád be?
– Vegyél egyet az enyémből. – nyújtotta oda kelletlenül a dobozt Roland, majd Zalán felé is.
– Köszi, nem dohányzom.
– Biztos nem? – kérdezte ablaknyitás közben Dávid. – Most használd ki az alkalmat, hogy Roland megkínál, mert ez nem mindennapos eset nála. Rendszerint ő tarhál másoktól.
– Kikérem magamnak! – kiáltotta az öngyújtóval bűvészkedő vádlott.
– Igaz. Másoktól nem, csak tőlem. Meggyújtanád már végre?
Mikor a lakótárs-kereső interjún a fiúk említették az ablakból 45 fokos szögben való cigizést, Zalán azt hitte, viccelnek. Most azonban be kellett látnia: halálosan komolyan gondolták. Az ágyon térdelve, a párkányon hasalva fújták kifelé a füstöt, közben elemezve az utcán sétálgató embereket, különösen a mélyen dekoltált felsőjű hölgycsapatot.
– Fentről nézve minden más. – dúdolta kaján mosollyal Roland.
– Apropó dekoltázs! – kiáltott fel Zalán. – Roland, mi van akkor, ha egyszer valamilyen okból meg kell válnod a szekrénytől? Mi lesz a dekoratív hölgyekkel az ajtószárnyakon?
– Az összes kép tapétára van felfestve, a falakon és a szekrényajtón is, hogy vészhelyzet esetén le tudjam őket applikálni onnan. – közben az éjjeliszekrényből elővarázsolt hamutartóban elnyomta csikkét, és kényelembe helyezte magát az ágyán. – A szekrény mögötti falra meg ugyanez a kép van felfestve. Pontosabban ennek a monokinis strandos változata. – hebegte fülig pirulva.
– Hogy Rolcsika mindenre gondol, megáll az ész! – visította bántóan magas hangon Dávid.
– Szóval Rolcsika félaktokat is fest. Nahát, nahát, ki gondolta volna róla! – gúnyolódott Zalán. – És mégis hogyan veszi a mintát?
– Mondtam már: emlékezetből dolgozik! Jelen időből nem nagyon tudna! – vihogta Dávid, míg Roland könyökkel oldalba nem vágta.
– Hülye! – summázta.
– Ugye nekem is kifested a szobámat? – affektált tovább Dávid. – A plafonra az univerzumot kérem, oldalra meg dzsungelt, szavannát, sivatagot, jéghegyeket! Ugye megcsinálod?
– Tényleg nem adod fel? – sóhajtott Roland. – Ezerszer mondtam már, hogy nem, de legyen, a te kedvedért, ezeregyedszerre is: nem. De könyörgöm, együnk már, mert éhen veszek!
– Azt hittem, anorexiás vagy. – szaladt ki Zalán száján. Azonnal megbánta, elvörösödött arccal próbált láthatatlanná válni, de hiába, Roland halvány mosollyal fordult felé.
– Semmi baj. Nem te vagy az első, akit ki kell, ábrándítsak ebből a hitéből. Csak szimplán rendszertelenül étkezek, olyankor is keveset, rengeteget mozgok, és szenvedélyesen hódolok a koffein- és nikotinfüggőségnek. De ezer éve nem álltam mérlegen, még sosem éreztem késztetést arra, hogy mérőszalaggal ellenőrizgessem a csípőm kerületét, és a kalóriaszámolgatás sem erősségem. – mesélte már a konyhában, a kínait tálakra porciózva.
Közben azon mélázott, vajon hányan is kérdezték már meg tőle, hogy milyen étkezési zavarban szenved. Tény, hogy csupacsont soványsága már-már betegesbe hajlott, de e mögött semmi szándékosság nem rejlett. Ugyan gyerekként a színésztársulat mellett nem jutott minden nap meleg étel az asztalra, majd anyja halála után egy időre visszaesett az étvágya a nullára, de valójában Roland nem ismerte, milyen is lehet igazán éhezni. Ez az alkat csak egy adottság. Gondolataiból a székre lezuttyanó Dávid rángatta vissza a földre.
– Képzelheted, hogy utáltam, mikor a koleszban az összes konyhás néni neki gügyögött, hogy „Jaj, az én kis sovány madárkám, hát majd én jól megetetem!”, és mind megtoldotta az adagját egy plusz kanállal! – panaszkodott tettetett fájdalommal.
– Most miért rinyálsz, rendre megosztottam veled, nem?
– Igaz. – bólogatott bűntudatosan Dávid. – A tökfőzeléke felét mindig átlapátolta hozzám.
– És a nyamvadt porcukros káposztástészta, az tán smafu?
Zalán mosolyogva nézte a két rutinosan civakodó fiút. Lerítt róluk az összeszokottság, olvastak egymás gondolataiban, kiegészítették egymást. Irigyelte őket azért, mert rendelkeztek egy ilyen erős kötelékkel, közben pedig már be merte vallani magának: mindenképpen szeretne ennek a csapatnak a tagja lenni. Na persze, tíz évnyi leküzdhetetlen hátránnyal rendelkezik, sosem lehet annyira fontos barátjuk, mint ők ketten egymásnak, de ha már csak ennek a kölcsönös szeretetáramlat negyedének részese lehetne, már az is boldoggá tenné. Zalánnak igazából sosem voltak barátai. Gyerekként angyali szépsége, majd felnőve kisportolt alakja és félisteni jóképűsége a korabeli fiúkban mindig féltékenységet szült, míg a lányok vagy szerelmes, csöpögő érzéseikkel rohamozták meg, vagy üresfejű Adonisznak tartva kerülték a vele való kontaktust. Karizmája ösztönösen mindig középpontba tolta, és a már-már zavaróan törtető sikerorientáltsága sem tette túlzottan népszerűvé osztálytársai, majd később kollégái körében. Ezekkel a fiúkkal viszont nem kell versenyezni, előttük nem kell bizonyítania. Talán végre barátokra lel…
– Hahó, föld hívja Zalánt! – szólítgatta Dávid. – Kitörő lelkesedést vártam volna arra a hírre, hogy még szerencsesütit is hoztam!
– Bocsi, kicsit elgondolkodtam. Szerencsesüti. Lelkesedés. Hurrá. – darálta gépiesen, amiért Dávidtól egy nyelvnyújtást, Rolandtól pedig egy pacsit zsebelt be.
– Illatos csirkéből csak egy keveset vettem, mert első, második és sokadik blikkre is olyannak tűnt, mintha már a rendszerváltást is onnan pult mögül nézte volna végig illatos formában – mutatott a szikkadt hússzeletekre Dávid –, viszont annyi rahedli sok hagymás kacsánk van, hogy szerintem még karácsonykor is ezt fogjuk enni. Az a kettő csípős, a sötétebbik gombás, a másik nem – vonultatta fel a további tányérokat –, és köretnek is van kétféle tészta meg rizs. Atyaúristen, hány emberre vásároltam? Pedig még a „Tizenkét szépség” fantázianevű csodára nemet is mondtam, miután elmesélte a kis kínai, mi van benne. Négyféle hús, négyféle zöldség és négyféle fűszer. És milyen húsok, kérdeztem. Hát cirke, kaca, borjú, meg kuta. Kutya!, ordítottam, de hát azt nem szabad! Mire a kínai: ja, akkor cirke!
– Ezért szoktam én vásárolni – hajolt suttogva Roland a fintorgó Zalánhoz –, akkor legalább nincs utána hülye viccmesélés.
– Oké, nem ez volt életem vicce! De nem kell aggódni, lesz ez ma még jobb is! Jön még kutyára ónos eső! – ígérte villájával kalimpálva Dávid.
Bármennyire is sok étel volt az asztalon, a fiúk végül percek alatt mindent betakarítottak. A romok felett elégedetten hátradőlve pihegtek.
– Ma is jót főzött nektek anyátok, kincseim. – nyögte hasát dörzsölve Dávid. – Szétdurranok.
– És még pezsgő is van! – jegyezte meg Roland.
– Sőt, szerencsesüti is! – ujjongott látványosan Zalán. – Osszad őket, anyu!
Dávid a földre dobott szatyorból kihalászta a három pici zacskót, egy ideig méregette őket, majd szétosztotta őket maguk között.
– Remélem valami szerencséset sikerült megtartanom. – motyogta fogai között a zacskó végével, majd egy rántással kiszabadította az ostyát. A kettétört süteményből kieső papírlapra mohón csapott le, majd fennhangon olvasta a rajta szereplő üzenetet. – „Senki nem tud neked kárt okozni, magadon kívül.” Kösz, most aztán igazán boldoggá tettél. – dörmögte, majd szájába dobta az édességet.
– Az enyém se rossz – szólt Zalán –, „Jobb a földön járni, mint alatta feküdni.” És mennyire igaz! Roland, neked is csupa fényt és csillogást ígér?
– Az majd kiderül. „Ha meg akarod ismerni a múltadat, vizsgáld meg a jelenlegi körülményeidet. Ha tudni akarod a jövődet, figyeld meg a jelenlegi cselekedeteidet!” Oké. Most épp szerencsesütit olvasok. Akkor milyen lesz a jövőm? – pislogta Roland.
– Prosperáló cukrászdát nyitsz, és sok könyvet olvasol. Ha jól értelmezem. – bólogatott Zalán.
– Zalán, ne felejts el a földön járni, mert még a végén aláfekszel! – viccelődött Dávid.
– Hát már sok mindennek, vagy inkább mindenkinek feküdtem alá, de föld még nem volt köztük. Maximum csak olyan buta. De arra nem vagyok büszke. – húzta el a száját. – Na hol van az a pezsgő? Ja és nekem van egy üveg tequilám, ráerősítendő az ünneplésre.
– Hozzad, fiam, hozzad, mi addig elpakolunk meg kerítünk néhány poharat. – pakolta a mosogatóba a piszkos tányérokat Dávid. Zalán elviharzott a szobájába, Roland viszont még mindig a széken gubbasztott, a kezében tartott kínai mondásra meredve. – Roland! – ordított rá Dávid. A fiú holdkórosként pattant fel és vonult be a szobájába, kezében a papírfecnivel. – Ezek szerint ma én mosogatok. – jegyezte meg magának savanyúan Dávid.
Ám alighogy elkezdte engedni a vizet, lakótársai visszatértek a konyhába, kezükben egy-egy üveggel. Dávid kérdően nézett Rolandra.
– Vettem egy üveg vodkát is. Gondoltam ne csak pezsgőzzünk. – vonogatta a vállát, majd nyújtózkodva nekiállt lepakolni a poharakat.
– Szóval van pezsgőnk, tequilánk, vodkánk és sörünk. Kemény éjszakánk lesz, úgy érzem! – villantotta fel harminckettes mosolyát Zalán.
– Még akár koktélt is készíthetünk! – kiáltotta Dávid. – Képzeld, Roland, Zalánnak még shakere is van! Kiélhetjük koktélkészítő tudományunkat!
– Miért, milyen koktélokat tudtok csinálni? – érdeklődött Zalán.
– Vodkanarancsot. – jelentette ki Roland. – Meg fröccsöt. Kicsit és nagyot is. Erre varrjál gombot!
– Leborulok a nemzet nagysága előtt! – nevetett Zalán. – Holnap ugye senkinek semmi dolga, legalábbis olyan, ami tiszta fejet igényelne?
– Nyet. – törölgette meg kezeit a mosogatással végző Dávid. – Részegedés engedélyezve. – azzal már bontotta is fel a behűtött pezsgőt. – Roland, akarsz beszédet mondani?
– Csak annyit, hogy köszöntünk újra, most már hivatalosan is köreinkben, Zalán – emelkedett fel Roland –, és reméljük, hogy boldogok leszünk így együtt, mert mi már az első pár perc után tudtuk, hogy téged szeretnénk lakótársunknak – lendítette a magasba kipirultan poharát.
– Én pedig nagyon erősen reméltem, hogy amíg engem boltba küldtetek tejért és cigiért, addig a jobbik eszetek meggyőz titeket arról, hogy én kellek nektek! – nevetett Zalán. – Cheers!
– Mindennemű szószaporítás nélkül: egészségünkre! – koccintotta poharát Dávid a többiekéhez.
Az első korty után kicsit megszeppenten kezdtek el beszélgetni komolyabb, érdektelenebb témákról, de ahogy ürült a pezsgősüveg, úgy nőtt a hangerő is. Szépen lassan átváltottak vidámabb, személyesebb beszélgetésre, egyre nagyobb elánnal viccelődtek egymással.
– Dávid, szerintem még a vodka és a tequila felbontása előtt szívjunk el egy cigit az ablakból, mert még pár pohár, és már le kell járnunk az utcára bagózni. – javasolta Roland. Zalánnak szemet szúrt, hogy a szőke fiú óvatosan iszik, és még a rágyújtás előtt megivott egy nagy pohár vizet.
– Nem lesz könnyű dolgom, ha ma le akarom itatni. – morfondírozott magában. – Azt gondoltam, ha részeg, biztos könnyebben megnyílik, és kiszedhetek belőle valamit a családjáról vagy a fura nem-rajzolásáról, de így meg kell majd szenvednem vele. Na de sebaj, inni azt tudok, és majd követem az ő módszereit! – azzal már fel is hajtott egy nagy pohár hideg vizet. A hűtőben talált pár plöttyedt citromot, felkarikázta őket, majd a narancslével együtt kirakta az asztalra.
– Kinek mit tölthetek? – kérdezte a visszatérő bagózókat.
– Nyissunk egy tequilával, amondó vagyok. – vágta rá Dávid, Roland pedig azonnal rábólintott. Zalán egymás mellé rakta a három kispoharat, az első kettőbe töltött egy-egy nagy kortynyit az üvegből, míg a harmadik pohárba kicsit többet is juttatott.
– Hopsz, ez egy kicsit megborult! – tolta a nagyobb adagot Roland elé. A fiú szeme villanása azonban egy pillanatnyi kételyt sem hagyott Zalánban: átlát a szitán. Mostantól óvatosabbnak kell lennie.
– Jé, még citromunk is van? – csodálkozott Dávid.
– A hűtőben találtam, gondoltam tequilához jó lesz, még ha nem is csattannak ki a frissességtől.
– Mert valószínűleg még Márk, az előző lakó hagyta itt őket. A szemét. – zárta le mondandóját Dávid, majd a többieket meg sem várva, bedobta a tequiláját. A fiúk követték a jó példát.
– Keverek mindenkinek vodkanarancsot. – pattant fel Roland, jelentőségteljes pillantást vetve új lakótársára. Zalán rögtön megértette a nézést: ha harc, hát legyen harc. És nem is kellett csalódnia, Roland vodkásüveget tartó keze pont akkor szaladt meg egy kicsit, mikor az ő poharához jutott. – Egészségedre. – tolta elé gonoszkás félmosollyal a koktélt.
– Kösz. – nyalt bele az italba.
Hatalmas önuralomra volt szüksége, hogy ne rázza ki a hideg a rengeteg alkoholtól. Roland felvont szemöldökkel figyelte, hogyan reagál Zalán, majd kecsesen a mosogatóhoz lépve, felhajtott még egy pohár vizet.
Az est hátralevő részében hamar kiürült a vodkás- és a tequilásüveg, és pár doboz sörnek is búcsút mondhattak. Zalán és Roland görcsösen igyekezett leitatni a másikat, így nem győzték a sok alkohol mellé titokban inni az egyre finomabbnak érzett csapvizet. Hiába, az alkohol így is valamennyire a fejükbe szállt. Dávid mit sem vett észre a két fiú párbajából, csak próbálta tartani velük a lépést az ivásban, ezért az utolsó korty vodkanarancsnál már szinte rikácsolva, az asztallapra dőlve beszélt és beszélt.
– Gyerekek, én asszem becsíptem. – jelentette ki végül.
– Gondolod? – kérdezte gonoszan a konyhapulton fekvő Roland.
– Asszem itt az ideje, hogy lefeküdjek. Ez holnap nagyon fog fájni. – motyogta összeakadó nyelvvel, majd bizonytalan léptekkel megindult a szobája felé. Azonban pár lépés után a lábai is kibabráltak vele. Zalán és Roland a hóna alá nyúlva bányászta fel a földről a gyanúsan dúdolgató férfit, majd biztos, ami biztos alapon, egészen az ágyáig cipelték.
– Ugyan a citrom elfogyott, de maradt még két korty tequila. – nézett Zalán felhúzott szemöldökkel az italozás romjait eltakarító Rolandra.
Roland megmerevedett pár pillanatra, majd a székre leülve válaszolt:
– Ám legyen. – finoman remegő kézzel töltött hajszálpontosan ugyanannyit a két pohárba, majd intett Zalánnak: válasszon. – A beköltözésedre! – koccintotta kispoharát Zalánéhoz, majd a sót lenyalva kézfejéről felhajtotta italát.
Zalán már meg sem próbálta leplezni, hogy rázza a hideg a torkán lecsorgó égető alkoholtól, már csak azon igyekezett, hogy nehogy viszontlássa vacsoráját.
– Zalán. – szólt halkan Roland. Bár olyan erősen kapaszkodott az asztalba, hogy kezén kifehéredtek a bütykök, de tekintete és beszéde meglepően tiszta volt. – Azt hiszem, a ma esti produkciónkra kihirdethetünk egy döntetlent. Én csak arra voltam kíváncsi, hogy mennyi belőled a színjáték, és mennyi az igazi Kenesei Zalán, de azt kell mondjam, hogy az alkoholos teszt is azt mutatta ki, hogy remek az elosztás, leszámítva azt a nyamvadt kíváncsiságodat. Mert ugye emiatt kell holnap másnaposnak lennem?
A fürkésző szürke szemekbe nézve Zalán kényszeredetten bólintott. Roland nagyot sóhajtott, majd a férfi legnagyobb meglepetésére, tovább beszélt.
– A családom az egyik legfájdalmasabb pont az életemben. Az apám… és amit az anyám tett… még mindig nem sikerült túllépnem ezeken a dolgokon, pedig nem ma történtek. Nagyon nem szívesen beszélek erről, csak olyanoknak, akikben feltétlenül megbízok, és nekik is csak akkor, ha nagyon muszáj. Egyszer talán neked is elmondom. De nem most. És kérlek, ne is faggass, ne kutass, Dávidnál se próbálkozzál. Kérlek! Meg tudod ezt ígérni nekem?
Zalán újra bólintott, majd váratlanul rákérdezett: – És Emi?
Roland sápadt arcán meleg mosoly terült el.
– Na igen, Emmi. Ő a kivétel. Róla nyugodtan kérdezz, csak ne most. Most szerintem nekünk is üdvösebb lenne lefeküdnünk. Holnap nekünk is fájdalmas lesz az ébredés. Bár messze nem annyira, mint szerencsétlen Dávidnak. Jó éjt! – emelkedett fel nehézkesen.
– Nem csak ezért itattalak. – vágta rá gyorsan Zalán. Valamennyire mégis csak célt ér, ha nem is teljesen, de megnyitotta Rolandot. Nem szabad vesznie hagyni ezt a pillanatot, addig kell mindent kiszedni belőle, míg nem zárul be újra. – A rajzolás.
– Mi van vele? – kérdezte óvatosan.
– Miért?
– Hogy miért nem élek ebből?
Zalán hevesen bólogatni kezdett, majd szája elé kapva a kezét, megbánta az izgága mozdulatokat.
– Most válaszoljak, vagy előbb inkább intimebb kapcsolatot létesítenél a WC-csészével? – szúrt oda fülig érő vigyorral Roland.
– Jól vagyok. Fenét, inkább csak vagyok. Most válaszolj.
Roland bizonytalanul odament Zalánhoz, majd lassan letérdelt elé. Egy ideig lehajtott fejjel gubbasztott, majd végül belenézve a fiú szemébe, suttogva válaszolt:
– Mert még nem merem, nem akarom elhinni, hogy annyira jó lennék, hogy megtehetném. Mert még nem bírnám elviselni, ha valakinek nem tetszenének, ha valaki kritizálná őket, még ha csak jó szándékkal is. Még nem tudom őket elengedni. Ők mind én vagyok, csak két dimenzióban, rajzszöggel felfüggesztve. Nem bírnék kivágni magamból egy darabot. Nem. Még nem. – az utolsó szavakat hang nélkül formázták az ajkai.
Kétségbeesett arcát látva Zalán rátéve a kezét Roland vállára olyan közel hajolt hozzá, hogy szinte összeért a homlokuk.
– Köszönöm. – suttogott most Zalán. – Ezt így már értem. Megértem. És elfogadom. Lelövöm magamban a PR-ost. – kacsintott, majd összeborzolta a szőke loboncot. – Most viszont muszáj azonnal vízszintesbe kerülnöm, mert az omlós csirke szeretne visszatérni a tányérra.

– Nem cirke volt az, hanem kuta! – kiáltotta még az ajtóból visszafordulva Roland.

banner
Previous Post
Next Post

Partnereink

Partnereink