Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2015. december 7., hétfő

Decemberi vendégünk Nagy Ilona

A hölgyet legtöbben Pirospipacs néven ismerik.
Hogy honnan ered a név, bevallom, nem tudom, de azt igen, hogy ez a virág nagyon közel áll a szívéhez.
Csendbe elárulom, hogy Nagy Ilona számtalan szebbnél-szebb verse mellett csodálatosan ír prózát is.
Minkét műfajban megőrzi azt, ami leginkább az erőssége, és ez a szíve, a lelke, melyet ott érezhetünk minden szava mögött.
Képei azért olyan megkapóak, azért oly varázslatosak és festőiek, mert a sorok mögött valami többet találunk, valamit, amire nem számítunk - saját magunkat, saját érzéseinket!

Kellemes olvasást kívánunk ezzel a téli verscsokorral, és reméljük, hogy aki ebbe beleolvas, még többet akar majd!



Valahol...

Ma szerényen simult a hó a földre,
mint egy gondolat, mely semmit sem ígér,
melegét hordozza, szeretve, körbe-körbe,
s elengedi a szenvedést, mire ideér.
Néha beszűkül a didergő világ,
mint végtelen tengerek, keskeny szorosokon,
majd kitárul, mint szirmából éledő virág,
kandikáló, ravasz kis tavaszon.
Egy sziklarésből feltör a fénysugár,
gejzír buggyan, a fagyos föld alól...
felkapom a fejem téli szendergésből,
s valami új születik - bennem -, valahol...


Peregszem…

Néha úgy folyik át a kezemen az idő,
ahogy homokszem szökik a szitaszöveten,
nem látom hol a volt és merre a jövő,
figyelem a távolt, de már nem követem.
Látod, elvesztek a régen-volt hitek,
a tegnap elaludt, a holnap messze még,
a nincsből nem adhatok – nem kell senkinek -,
és a van oly ritka, amilyen távoli a rég…


Szívemmel hallom...

Egy pár sétál a parkon át,
két egymáshoz illő kabát,
sombokron szürke gerlepár...
tíz ujj, két kezet egybezár.

Rügyet fakasztó délután,
napfény ragyog léptük nyomán,
őszülő haj, fáradt kezek...
oly vidámak, mint két gyerek.

Sugárzó arcok, fél szavak,
melyeket ki sem mondanak,
útjuk, már együtt végtelen...
lelkükbe vésett szerelem.

Belém simul a gondolat,
szívemmel hallom hangjukat,
mindkettőjüket ismerem...
mi vagyunk azok... kedvesem.


Elcseppent viasz...

Nem ezt ígértem...
de kerestem sokáig, s találtam is sokat,
a szürke kavicsok között, apró kis gyémántokat.
Bár nem csiszoltam csillogósra,
mert nem tudtam, hogy majd kell nekem...
és hagytam, hogy eltűnjön a homokban,
sokra már nem emlékezem...

Ó, akartam én...
ám suhant az élet, lopakodva, nesztelen,
fukarul játszott, s csigaként csúszott le az éveken.
Megfogok ma már minden percet,
melyben rejlik egy csöppnyi vigasz,
hatalmas ecsettel festem az égre,
életem elcseppent viasz...

De fellángol még...
s gyertyaként ontja sejtelmes fényét szelíden,
beragyogja az éjszakád, pislákolva,
csendesen.
S ha mégsem ismernéd fel, mi az...
ami életedbe fényt lopott,
elárulom majd, hogy az is én vagyok,
ki tüzet vitt... és lángot hozott.


Bűntelen-bűnösen…

Azt álmodom, hogy odakint a tél
megrázza ősz haját és rásimul a földre,
a tiszta, a bűntelen sirályfehér,
s belepi a mocskot végleg, körbe-körbe.
Ahogy én is tudnék - érted – újra lenni,
bűntelen-bűnösen - ki oly sokat tékozolt -
minden napra csak azt, s éppen annyit tenni,
amit szereteted belőlem felkarolt.
Mert az ártatlanság nem terem magától,
sem szeretet, féltés - csak széthinti magvait -,
és csak úgy nyílik ki az ember önmagából,
ahogyan megélheti mindennapjait.
De most hinnem kell, hogy minden éppen úgy jó,
ahogy megadatott annyi tegnapon,
s mire csillogósan belepi az új hó
a régi utcát, már jobbik önmagam adhatom…


Töredékszavakból…

Oly jó lenne még egy szusszanásnyi élet
miben nem zavar se mocsok, se sötét,
hiszen a fák is a tiszta égig érnek,
s inda sem tűri el földnek börtönét.

Én is épp csak annyit, tán annyit se vágynék
mint nyárvirágja, ha szórja szirmait,
odasimulni, hol meleg még az árnyék,
s nem némi szelekkel ma ott, holnap itt.

Arra, hol egy percre megállnak a fények,
töredékszavakból lírát fest az est,
csillaglámpák tüzén vágyak összeégnek,
s ölelő csendeddel sziromágyat vetsz.


Mesélj…

Mesélj, milyen ébredni reggel,
ha párnádon érzed illatát,
és megtalálod a napmeleggel
együtt, ahogy a fény a fát,

s amikor féltőn int utánad,
ha messze mész el, ha nem leszel,
szemén látszik-e mint őrli bánat
hiányodért… s ha érkezel,

tenyere selyme ad-e csendet,
kondul-e szívedben dalharang,
érzed, ő az, kit neked teremtett,
s tudod hogy halsz, ha elmarad

az érted él, a veled fekszik,
s hogy kérdésedre ráfelel,
kell-e nélküle egyetlen percig
bármi is, vagy csak létezel,

hogy forrásod ő, vagy ékszered,
tán vezércsillagod fényúton,
milyen együtt, a ketten, a veled,
mesélj, milyen, mert nem tudom…


A versek megtalálhatóak Nagy Ilona "Talpalatnyi ég" című kötetében, mely megrendelhető a költőtől!

banner
Previous Post
Next Post

Partnereink

Partnereink