Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2015. december 30., szerda

Bogár Erika: Tullia meséi - Őrző

Démoni kör


Két tavasz telt el azóta, hogy Triar először használta fegyverét emberek ellen. Ismét Alder földjén táboroztak, egész közel a törzsfő székhelyéhez.
Amikor kora délelőtt Nerdo Triar mellé lépett, a fiatalember egy fa tövében üldögélve a tartalék zekéjét javítgatta. Egy tüskét használt tű gyanánt, és bőrszalaggal varrta össze a hasadásokat. A varrás is azok közé a dolgok közé tartozott, amit őrzőként sajátított el. Megtanult biztonságos kunyhót építeni, a csillagok és a nap járása után tájékozódni. Számos tapasztalatot szerzett a marlákról. Megismert jó néhány gyógynövényt. El tudott látni könnyebb sérüléseket. Biztos kézzel bánt a tőrrel és az íjjal is. Egyedül vívótechnikájával volt elégedetlen, de társai közül egyre kevesebben mertek kiállni vele, még akkor is, ha csak botokkal gyakoroltak. A legtöbben féltek az alig tizennyolc éves fiú erejétől és kegyetlen elszántságától.
– Ha végeztél, nyergeld fel a marládat! Hamarosan indulunk – szólalt meg Nerdo rövid hallgatás után.
– Valami külön feladatot szánsz nekem? – kérdezte a fiatalember kíváncsian.
– Nem, nem erről van szó. Elviszlek valakihez, aki megtanít néhány új dologra. – Nerdo kajánul mosolygott.
– Harcos?
– Asszony. Sokan úgy nevezik, a Harcosok Asszonya. Most már kemény harcok várnak rád, barátom. – A kapitány furcsán hangsúlyozta a szót. – Azt szeretném, ha majd Mia elé kell állnod, igazi férfinak mondhasd magad.
Triar elvörösödött. Nerdo minden további magyarázkodás nélkül magára hagyta.
Amikor kicsivel később Triar megállt előtte, a kapitány vigyorogva mérte végig. Látszott, hogy a fiatalember a jobb állapotban lévő ruháit vette magára. Bőrzekéje és nadrágja majdnem kifogástalan volt. Hosszú hajából egy-egy tincset befont két oldalt a halántékánál, hajkorongja nem lévén kis bőrdarabokkal kötötte össze a fonatokat.
A nyugodt poroszkálás során alig szóltak egymáshoz. Triar csak ritkán kezdeményezett beszélgetést Nerdóval, és ma a kapitány is szokatlanul csendes volt.
Alkonyatkor beértek egy erdőbe. A fák között álló rönkház láttán Triar legszívesebben visszafordult volna. Ahogy közelebb értek, fegyveresek indultak feléjük az eddig takarásban lévő melléképület felől. Nerdót felismerve vidáman köszöntötték őket, és elvezették a marláikat.
A ház ajtaját, még Alder földjén is ritkaság számba menő vörös ólomüveg díszítette.
A tágas előtérbe lépve édeskés, de nem kellemetlen illat fogadta őket. A termet uraló hosszú asztalon és a falra függesztett polcokon színes kristályok alatt mécsesek égtek. Az asztal körüli padokon, a vastag, tarka szőnyegekkel borított padlón lenge ruhába öltözött nők üldögéltek. Csillogó szálakkal hímzett élénk színű párnákra, vagy félmeztelen harcosokra támaszkodtak. Látványuk zavarba hozta Triart, nem látott még ilyen közelről meztelen asszonyt. Ha a falvakban jártak, Nerdo mellett maradt, ugyanúgy nem fogadta el a lányok felkínálkozását, ahogy a kapitány sem. Nerdo a falubeliek ellenük irányuló haragja miatt nem helyeselte, ha társai magukkal vitték a lányokat a szénapadlásra, vagy a nyáridőben a szabad ég alá, de nem tilthatta meg nekik. A tapasztalatlan fiú szívét pedig nem érintette meg egyetlen kocsmában felbukkanó lány sem, akiért vállalta volna, hogy szembeszálljon Nerdóval.
Triar most úgy érezte, minden szem őt nézi. Majd’ elsüllyedt szégyenében.  Egy nyíló ajtó nyikordulása törte meg a csendet, odakapta a tekintetét. Nem látott még olyan gyönyörű lényt, mint aki elé lépett.
Az asszony idősebb volt nála, harminc év körüli. Hosszú, fényes, fekete haja olajbarna karjára és aranyhímzéses vörös köntösére omlott. A lenge ruha érzékien láttatta, de rejtette is testének hajlatait, domborulatait.
Triar alig kapott levegőt, a formás keblek rabul ejtették a tekintetét.
– Elénia vagyok. – Az asszony bársonyos hangjára megborzongott. – Ma velem vacsorázol a szobámban.
Elénia megfogta a fiú kezét, aki zavartan Nerdóra pillantott, de a kapitány már nem figyelt rá. Két nő ölelő karjaiba gabalyodva az asztal felé tartott.
Triar egy függönyökkel, takarókkal gazdagon berendezett szobában találta magát. Elénia az alvópadka mellett álló, gondosan megterített faragott asztalkához vezette. Zavartan leült. Az asszony mellé telepedett, és megérintette a térdét. A fiú felsóhajtott.

– Éhes lehetsz – mosolyogott Elénia, közben simogató kezét feljebb húzta Triar combján. Miközben apró falatokat adott a szájába, egyenként levarázsolta róla a ruháit. Mindez oly könnyedén és magától értődően történt, hogy a fiú minden gátlása és félelme eltűnt.
Elénia az élet olyan rejtelmeibe vezette be, amelyekről eddig fogalma sem volt. Megértette, mire utalt Nerdo, amikor azt mondta, csak ezek után állhat Mia elé.
Az asszony odaadó volt, ügyes szerető és tanító. Évődő humorával a legfelkavaróbb pillanatokban is képes volt oldani a tapasztalatlan fiú zavarát.
Triar nem sejthette, hogy Elénia soha egyetlen férfit sem érintett még ilyen őszinte szenvedéllyel és csodálattal. Mikor már teljesen kifáradva, ájultan aludt, az asszony tekintetével simogatta végig, újra és újra. Hirtelen gondolt egyet, és hosszú, kecses ujjait végigfutatta a fiú szép ívű orrán, félig nyílt vastag ajkán, nyakán, vállán. Amikor mellbimbóját megérintette és Triar felnyögött, ijedten a szája elé kapta a kezét. A következő pillanatban, mintha valaki észrevette volna, zavartan elmosolyodott saját viselkedésén.
Végtelenül hálás volt Miának, amiért ő tehette férfivá ezt a szépséges gyermeket.

Napkelte után Triar készítette elő a marlákat az udvaron. Nerdo a házban a hosszú asztalnál a számukra összekészített ételeket válogatta.
Elénia gondolataiba merülve üldögélt a kapitány mellett. Nem hallotta a hozzáintézett szavakat, csak a neve hallatán nézett fel.
– Mondtál valamit? – kérdezte álmodozva.
– Csendes vagy ma, szokatlanul csendes.
Az asszony révülten mosolygott.
– Néha eszembe jut, hogy talán másképp is élhetnék.
– És éppen ma reggel jutott eszedbe? – csodálkozott Nerdo.
Elénia bólintott, felállt.
– Kérlek, bocsáss meg! Mondd meg a fiúnak, máskor is szívesen látom.
Puhán, kecsesen lépkedve magára hagyta a megdöbbent férfit.

Triar engedélyt kért Nerdótól, hogy külön útra induljon és csak később térjen vissza a táborhelyre.
Úgy érezte, itt az idő, hogy felkeresse tanítómesterét, és megmutassa mennyit fejlődött. Hónapokkal ezelőtt befejezte első íját, de még nem próbálta ki. Azt szerette volna, ha Tond is látja. Mindent úgy tett, ahogy az öreg tanította. Remélte, munkája elnyeri majd a mester tetszését is.
A városba érve fejére húzta sötét csuklyáját. Marláját visszafogta, nyugodtan poroszkált Tond házáig, hogy ne keltsen feltűnést. Idegen férfi fogadta a műhelyben, és barátságosan megkérdezte, miben segíthet.
– Tond apót keresem – válaszolt Triar, a csuklyát csak alig húzta hátrébb az arcából.
– Az öreg meghalt. Én vettem át a munkáját, a lánya adta el nekem a házat. Íjra van szükséged?
– Van íjam. – Triar megfogta a vállán lógó íjtartó tegez szíját, aprót biccentve sarkon fordult.
A temetőbe ment. Tond családjának sírjánál elővette és felajzotta íját, halkan megszólalt:
– Elkészült az íj, Tond apó. Eddig még nem használtam, előtted szerettem volna kipróbálni. Tudom, látsz engem Mia birodalmából. Remélem, nem okozok csalódást.
Tisztelettel fejet hajtott, és kilőtte nyilát az ég felé.
Visszafelé már majdnem elérte a városkaput, mikor jó néhány kocsiból és marlásból álló menet jött vele szemben. Az elől haladó testőrök közül egy odavágtatott hozzá.
– Hé, te! Állj félre, és szállj le a nyeregből! Add meg a tiszteletet Fentor Nagyúrnak! – kiáltott rá.
Triarban feltámadt a harci kedv. Hátratolta arcából a csuklyát.
– És ha nem?
– Leszállítalak, csavargó. – A testőr leugrott a nyeregből, megpróbálta elkapni Triar marlájának kantárát.
A gazdájához hasonlóan szilaj állatnak ez egyenesen sértés volt. Triar combjának egyetlen nyomására megrántotta a fejét, és forogni kezdett, aztán egy szökkenés után kivágtatott a kapun, majd átvágott a nyílt mezőn az erdő felé. A menet mellett elszáguldva alaposan megzavarta a kocsik elé fogott vagy nyereg alá kényszerített, fáradt marlák lelkivilágát.
Tucatnyi feldühödött testőr indult Triar után. A hátasok állapotán látszott, hogy régóta úton lehettek. A fiatalember könnyen megszökhetett volna előlük, de inkább játszadozott üldözőivel. Amikor túl közel kerültek, csak akkor kényszerítette az állatot feszítettebb iramra.
Az erdő előtt nem sokkal visszafordultak a testőrök, ezért Triar a fák között már hagyta poroszkálni a marlát.

Alder csak a legkedvesebb vendégeit fogadta személyesen. Az üdvözléssel és köszöntéssel egyébként a tanácsosait bízta meg. Fentorról mindenki tudta, hogy különleges tiszteletet követel magának, és Alder nem szeretett felesleges ellentéteket szítani.
Sötétszínű, arannyal hímzett kaftánban, és fehér nadrágban, a palotába vezető lépcső előtt várta vendéget. Dipia a férje ruházatát hűen másoló öltözetben, néhány lépéssel mögötte várakozott. Mélia a szobája ablakából leselkedett.
Vagy ötven marlás testőr kíséretében begördült a kapun Fentor kocsija. Alder azonnal odasietett, és maga nyitotta ki az ajtót. Fentor a fogadtatás ellenére majd felrobbant a dühtől.
– Én szégyellném magam, Alder, ha ilyen csavargók szabadon kószálnának a birodalmamban! – tört ki köszönés helyet.
– Bocsáss meg, barátom – tárta szét a karját tehetetlenül Alder.
– Meg sem kérdezed, mi történt? – Fentor majdnem fellökte Dipiát, ahogy minden invitálás nélkül elindult a lépcső felé.
Az asszony, arcán a csodálkozás és a felháborodás keverékével bámult a sötét rövidkabátot és szűkszárú nadrágot viselő, magas, karcsú férfi után.
Alder bocsánatkérő pillantást vetett feleségére, és követte modortalan vendégét.
Közben Tull várának testőrkapitánya törhette a fejét, hol helyezi el a kíséret tagjait. A törzsfők távozása után egy újabb kellemetlen incidens történt az udvaron. Az egyik testőr kivált a csoportból, és gazdája után indult.
– Barátom! – kiáltott utána Alder testőrkapitánya. – Maradj velünk, kérlek! Uradnak semmi bántódása nem eshet Alder úr várában.
A testőr megfordult, szeme szikrákat szórt:
– A bátyámat megillető cím, a Nagyúr. Én pedig nem vagyok a barátod. Szólíts Verlor úrnak!
A tapasztalt testőrkapitány szólni sem tudott a felháborodott hang hallatán, csak némán meghajolt. A huszonéves fiatalember lekicsinylő pillantással mérte végig, majd követte testvérét a palotába vezető lépcsőn.
Alder, útban a trónterem felé megtudhatta végre, mi volt Fentor hatalmas felháborodásának oka.
– Egy koszos csavargó, egy pelyhes állú kis mitugrász, nem állt félre, hogy utat engedjen nekünk. Amikor pedig a testőröm kérdőre vonta, még fokozta tiszteletlenségét. Csak az mentette meg az életét, hogy testőreim ahelyett, hogy nyílzáport küldtek volna utána, inkább a nyomába eredtek, és így bemenekülhetett a fák közé.
– Mit tett pontosan?
– Nem szállt le a nyeregből.
– De félreállt?
– Megállt, hogy kötekedjen az embereimmel.
– A testőreim egyenruháját viselte?
– Fekete, csuklyás köpenye elrejtette a ruháját.
– Valami őrző lehetett – mondta Alder elgondolkozva, egy pillanatra megfeledkezve Fentor felháborodásáról.
– Őrző? Ez az, barátom. Ezek a veszélyes alakok csak úgy szabadon mászkálhatnak a földeden. Az én földemen halál vár rájuk. Fegyvert csak a testőreim viselhetnek. Akinél fegyvert találnak, ott helyben felkoncolják. Ez a béke titka Alder, vegyél rólam példát!
– Nekem jó szolgálatot tesznek az útonállók miatt.
– Na látod, nálam útonállók sincsenek!
– És a vadászok? Velük mi van? Ők sem fegyvertelenek.
– Nincsenek vadászok, csak az én vadászaim – mondta Fentor magától értetődően.
Alder erre már csak bólintott. Azon gondolkodott, ezek után hogyan hozakodjon elő az okkal, amiért Fentort meghívta. Ugyanis a torkaldémon támadásairól akart tárgyalni.
Fentor a törzsszövetség északi területének birtokosaként mindenkinél jobban ismerhette a határ mentén élő Krón-hívő olfok szándékait. Tudhatta, ha kapcsolatba kerültek a démonnal.
Ha Fentor megerősíti, hogy veszélyhelyzet van, Alder előállt volna egy javaslattal, miszerint ismét törvényessé kellene tenni az őrzők helyzetét, hogy szükség esetén bárhol közbeléphessenek.
Vendége következő szavai már egyenesen szíven ütötték Tull vezetőjét:
– Tudom, Alder, hogy egyetlen fiad az őrzőkre bíztad. A te döntésed, de remélem, soha nem fogod megbánni. A vérünket, legdrágább kincsünket nem szabad prédául dobni a rossznak.
– Triar tud vigyázni magára, és megbízható harcost választottam tanítójának.
– Te tudod – vont vállat Fentor.
– Ízletes étkek várnak a trónteremben. Vezesselek oda, vagy előbb a szállásodra, esetleg a fürdőkamrába mennél? – Alder jobbnak látta, ha a formaságokra tereli a figyelmet, mielőtt egy újabb, számára kínos beszélgetés közepén találná magát.

Mélia marláját kantárszáron vezetve lépett be a kapun. Verlor, Fentor törzsfő testvére lovagiasan meghajolt előtte.
– Segíthetek, úrnőm? – kérdezte kedvesen.
– Az istállószolgákra bármit rábízhatok – hárította el Mélia mosolyogva a segítséget, aztán hozzátette: – Apám házában egymást érik a tanácskozások, ritka, hogy valaki velem is szóba áll.
– Nekem semmi közöm a tanácskozáshoz, éppúgy kívülálló vagyok, mint te, úrnőm. Látom, szereted a marlákat. Lenne kedved megmutatni nekem a vidéket? Mesélhetnél nekem az otthonodról.
– Megkérdezem apámat, nem ellenzi-e – mosolygott Mélia.

Aldernek természetesen semmi kifogása nem volt az ellen, hogy lánya igazi vendéglátóként megmutassa otthonukat Fentor testvérének. Mindössze két testőrt rendelt melléjük kíséretül.
A harcosok jelenléte nem zavarta sem Méliát, sem Verlort, vidáman beszélgettek.
Verlor büszkén mesélt testvéréről és északi otthonáról.
– Fentor bátyám gondos vezetője a törzsnek. Ő maga ritkán vesz részt fegyveres ütközetben. Úgy véli, legfontosabb feladata, hogy sokáig egészségben szolgálhassa népünket.
– Apám fiatal korában maga is harcolt, az öcsém pedig öt tavasszal ezelőtt elment az őrzőkkel. Bizonyára jó harcos vált már belőle.
– Ha egyáltalán él még!
Mélia elsápadt.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Mindenki tudja, milyen veszélyes az őrzők élete.
– Apám Krón követőinek előretöréséről beszél. Azt mondja, egyre gyakoribb, hogy embert áldoznak. Ez ellen is az őrzőknek kell felvenni a harcot.
– Alder törzsfőnek felesleges mindenhol ellenséget látnia. Inkább haza kellene hívnia a fiát, mielőtt ez az öngyilkos játék az életébe kerül.
– Kérlek, ezt meg se említsd apám előtt! Belehalna, ha Triart bármi baj érné.
– Ha mégis bekövetkezne ez a szörnyűség, ki lenne apád örököse?
– Törzsünk szokásai szerint alkalmas férjet keresne nekem… és ő. Hagyjuk ezt! Triar még él, és csak ez a fontos.
– Szereted őt.
– Persze, hogy szeretem. – Mélia zavartan felnevetett. – Bár már alig emlékszem rá. Kedves kölyök, örökké apámat bosszantotta.
– Ha egyszer majd férjhez mész, biztos sok gyereket szeretnél.
Mélia bólintott.
– Van már valaki, akit gyermekeid apjának választanál?
Mélia megrázta a fejét, Verlorra mosolygott.
Az erdő szélén leszálltak a nyeregből, kantárszáron vezették tovább marláikat.
– Holnap hazautazunk, de engedélyt kérek Aldertől, hogy mielőbb újra meglátogathassalak. Bátyám sem fogja ellenezni, azt hiszem.
– Ti fenn éltek északon, ugye, azt mondtad?
– Igen, a mi földünkön rengeteg magas hegy van, ahol nyáron sem olvad el a hó, és hatalmasak a tűlevelű erdők.
– Miára! Gyönyörű lehet.
– Valóban – fogta meg a fiatalember a lány kezét –, de nem szebb, mint te. Ha nem lennének itt a testőrök, megcsókolnálak.
Mélia elhúzta a kezét.
– Még alig ismerjük egymást.
– És nem tetszene neked? – Verlor megállt, szembefordult a lánnyal.
Arcuk egy magasságban volt, és a fiatalember olyan közel hajolt hozzá, hogy Mélia érezte a leheletét. Gyorsabban kezdett verni a szíve.
A következő pillanatban Verlor karjában találta magát, ajkát az ajkán érezte. Amikor a fiatalember elengedte, zavartan nézett körül, de a testőrök tőlük jóval távolabb, félig hátat fordítva beszélgettek.
– Nem fognak elárulni minket. – Verlor újra átölelte, de Mélia ezúttal eltolta magától.
– Ha édesapám engedélyt ad, hogy újra meglátogass, várni foglak.
– Bocsáss meg, kérlek, bárdolatlan voltam, de a szépséged megbabonázott.
A lány zavartan nevetett.
– Ideje visszaindulnunk.
Verlor udvarlása kellemes feszültséggel töltötte el egész lényét, ezt nem tagadhatta, még annak ellenére sem, hogy megjegyzései sértették távollévő öccse iránti érzéseit. Triar a róla érkező hírek és az apjával folytatott beszélgetések alapján az évek során hőssé nőtt a szemében. Reménykedett, hogy hamarosan eljön a pillanat, mikor Alder végre hazahívja.

Triar és Lork vidáman beszélgettek marláik nyergében. Mögöttük két másik jól megrakott kétszarvú lépkedett.
A késő ősz ellenére szokatlanul melegen sütött a nap. A réten túl a nagyerdő azonban már szürke kezek rengetegére emlékeztetett, melyek könyörögve nyújtóztak a valószínűtlenül kék ég felé.
– Mintha tavasz lenne – mondta Lork.
– Csak meg ne tréfáljon minket Mia. Ha jön egy váratlan fagy vagy hóesés, nehéz lesz eljutnunk a szálláshelyre – morgolódott Triar.
– Ne aggódj, kibírjuk.
– A marlák miatt aggódom.
– Tudom, hogy szereted ezt a dögöt. – Lork elismerően mérte végig Triar fekete kétszarvúját.
A kecses, izmos hátas mindenkit lenyűgözött, de csak az őrzők tudták, hogy micsoda kezelhetetlen, makacs állat. Senki nem hitte, hogy nyereg alá lehet szoktatni, de fiatal gazdáján nem tudott kifogni.
– Hova megyünk most? – kérdezte Triar kíváncsian.
– A házba, ahol felnőttem.
– Ahová Nerdo vitt el?
Lork bólintott.
– Arna kedves asszony, sok kisember köszönheti neki az életét. Én is végtelenül hálás vagyok neki. Mikor Nerdo megemlítette, hogy üzletelni akar a falu elöljárójával, nem hagyhattam ki a lehetőséget.
– Arna háza egy erdei faluban van?
– Az erdő szívében, nem messze a falutól. Azért ennyire még apád földjén sem jó… Ne haragudj!
Triar vállat vont.
Sokáig hallgattak. Lork volt az, aki végül megtörte a csendet:
– A sziklák után már látszanak a falu első házai. Míg beszélek az elöljáróval, vigyázz a marlákra! Ha végeztem, rögtön indulunk tovább. Estére elérjük Arna házát. Majd ott eszünk és pihenünk.
– Nekem igazán mindegy, én nem sietek. – Triart most semmi nem érdekelte a marláján kívül.

Mikor valamivel később Lork dühösen kirohant Varol elöljáró házából, gyorsan továbbindultak.
– Érdekelné a cserzett bőr, de a lisztért olyan árat kér, amit Nerdo nem adna meg. Nem tudtam szót érteni vele.
– Változtat a hozzáállásán, ha egyszer szüksége lesz ránk. Ez egy békés környék, apám vára csak néhány nap marlaháton, biztonságban érzik magukat.
– Nem mész haza?
Triar elkomorult.
– Minek menjek?
Ahogy közeledett az alkonyat, érezhetővé vált, hogy már ősz van. Összehúzták magukon a zekét, sőt elővették csuklyás köpenyeiket is.
– Triar, ha igazad lesz a hóval, esküszöm, megfürdetlek benne – morgott Lork az eget fürkészve.
Triar nem válaszolt. Marlája nyakát simogatta. A hátas a rétet szerette, a nyílt vidéket, és mivel már mélyen bent jártak a fák között, nyugtalankodott.
– Valami nem tetszik nekem – mutatott Lork egy nagy sötét foltra a fák között. – Az ott Arna háza, de nem látok fényt. – Az övén függő tőrért nyúlt.
Triar kiemelte lábát a kengyelből, és megigazította dobótőrét a csizmájában.
– Állj! – a hang valahonnan a fejük fölül hallatszott. 
Meglepetten összenéztek, női hangnak tűnt.
– Arna házát keressük – felelte Lork nyugodtan.
– Mit akartok?
– Itt nőttem fel, Arna a barátom.
Több rövid füttyszó után a háznál aprócska felvillanó fényt vettek észre. Aztán a fák közül egy vékony alak ugrott eléjük. Tizenkét év körüli fiú volt.
– Arna néni meghalt. Beteg volt. Segítséget kértünk a faluból, de helyette idejöttek, és amit lehetett, elvittek.
– Hányan vagytok? – kérdezte Lork elfojtva indulatait.
– Nyolcan.
– Te vagy a legidősebb?
– Igen.
Triar leugrott a nyeregből, megfogta a fiú vállát.
– Menj vissza az őrhelyedre! Nem kell féltened tőlünk a társaidat.
A gyerek egy darabig még gyanakvó tekintettel méricskélte őket, aztán biccentett és eltűnt a fák között.
Lork is leszállt a marláról. Kantárszáron vezették a hátasokat a házig, ahol a kerítéshez kötötték őket. Közben kinyílt az ajtó. A rémült gyerekarcok láttán tanácstalanul néztek össze.
A fogadószobában alig volt bútor. Úgy tűnt, az árvák ezt az egyetlen helyiséget használják. A tűzhely körül csoportosultak néhány takarón. A székek nélkül magára maradt asztalon szép sorban fatányérok, poharak és evőeszközök sorakoztak. Az egyik sarokban vízzel teli vödrök álltak, ezzel tulajdonképpen ki is merült a helyiség berendezéseinek sora.
A legidősebb egy tíz év körüli kislány volt. A legkisebb talán két éves lehetett, egy szakadt köpenybe bugyolálva aludt a társai között. Mindannyian maszatosak és kócosak voltak, ruháik piszkosak.
Lork a fejét ingatta. Triar letérdelt a gyerekekhez.
– Jól vagytok? Senki nem beteg? Mikor etettek utoljára? – faggatta őket.
Lork alaposan körülnézett a házban, mely a fogadószobán kívül négy kisebb helyiségből állt. Csak a kamrában maradt még némi berendezés. A fal mellett körben polcok álltak. Rajtuk kevés füstölt hús, agyagedényekben aszalt gyümölcs és vadméz.
Miután beszámolt Triarnak a házban uralkodó állapotokról, megegyeztek, hogy nem esznek a kicsik készletéből.
Triar felállt, kipillantott az ablakon. Odakinn már kiteljesedett a sötétség és a csend. A szél sem mozgatta a faágakat.
A gyerekek nem akartak aludni. Ezernyi kérdésük volt, és most már a harcosoktól várták a megoldást kilátástalan helyzetükre. Egy négy év körüli kisfiú megállt Triar előtt, szánakozó tekintettel nézett fel rá:
– Borzalmas sebhely, szörnyen fájhatott – mondta. A fiatalember elképedve leguggolt, a kölyök félve nyúlt az arca felé. – Megérinthetem?
Lork is felfigyelt a furcsa jelenetre.
– Miről beszél? – kérdezte.
– Nors látnok – mondta a nagylány. – Történik majd valami a barátod arcával.
Triar elsápadt, felállt és néhány lépést hátrált a gyerek elől. Lork felnevetett.
– Nesze, nektek, lányok, elcsúfítják ezt a szép legényt!
– Kimegyek őrködni, a fiút visszaküldöm. – Triar gondolataiba merülve lépett ki az éjszakába.
Valamivel később nyílt az ajtó, megérkezett a kis őrszem.
A gyerekek addig könyörögtek Lorknak, míg elmondta nekik az egyetlen mesét, amit ismert: Mia istennő fiának történetét.
– „Krón a szerelmével üldözte Miát. Nem sokkal azután, hogy Mia gyermeke megfogant, erőszakot vett rajta – így mesélik a táltosok ősidők óta. Amint a gyermek világra jöttéről tudomást szerzett, Krón mindenütt őt kereste, azt hitte, az övé. Mia először lirává változtatta Tullt. Egy suta nevelte, az erdő zsenge füvét ette, patakok tiszta vizét itta. Menekült a lirahímek elől, mint minden testvére.
Amikor Krón rátalált, édesanyja egy varianőstényre bízta. A kölyök elsajátította mellette a csendes vadászat művészetét, a lopakodást, a vad becserkészését. Ám innen is menekülnie kellett.
A terrák megismertették vele a falkatörvényt, megtanulta lesütni a szemét a vezér láttán. Megízlelte a közös vadászatok és az önfeledt játék ízét.
A félelmetes állkapcsú és hatalmas mancsú torkal bőrében megtapasztalta az ellenfél nélküliség magányosságát. Króntól azonban még az erdő leghatalmasabb vadjának alakjában sem volt biztonságban, így krímadár képében tört az ég felé.
Láthatta a Végtelen Mezőket, az összes állatot, akinek a külsejét eddig magára öltötte. Repült a szél hátán, élvezettel csapott le a zsákmányra, megérezte a fiókák nevelésének felelősségét.
Vesztére Krón itt is megtalálta, épp akkor, mikor édesanyja krímadárból marlává változtatta volna. A folyamat megszakadt abban a pillanatban, amikor a krí teste marlatestté alakult, a fej már nem nyert új formát és a szárnyak sem tűntek el.  
Mia soha többé nem adhatta vissza fiának szépséges emberalakját. Egyet tehetett, beküldte a Suttogó Fák erdejébe, ahol Krónnak nem volt hatalma. A végzetes átváltozás helyén meleg vizű forrás fakadt, és azóta is patakzik Mia Istennő Forró Könnye.”

Reggel a nap nem bújt elő a felhők mögül. Triar a gyerekekkel maradt házban, Lork pedig a faluba indult, hogy a Nerdótól kapott tartalékpénzen szekeret vegyen. Alig ért vissza, máris vitába keveredett a társával, mert Triar Eléniához akarta vinni a gyerekeket. Végül Lork is belátta, ebben az évszakban egy fedetlen szekéren, minimális élelemmel nem kockáztathattak meg hosszabb utat egy csapat gyerekkel.
Így is két napig utaztak, folyton az eget kémlelve, Miában bízva, hogy nem fog esni. Napnyugtakor elrejtőztek az út menti bozótosban, mivel a terrák támadásától tartottak, nem mertek a gyerekekkel az erdő mélyén éjszakázni. A pirkadat első fényére útnak indultak, miközben a kicsik tovább aludtak a kocsiba rakott takarók között. Lork hajtott, marláját a szekérhez kötötték. Triar a nyeregben maradt, hol előrevágtatott, hol pedig lemaradt, hogy időben észrevegye a fenyegető veszedelmet. 
Elénia házát szürkületkor érték el. Triar a fáradtságtól majd lefordult a nyeregből, de előrement, hogy felkészítse az asszonyt. Elénia arca felragyogott a fiatalember láttán, ám amikor megtudta, mi járatban van, eltűnt arcáról a mosoly. Igaz, a segítséget nem tagadta meg.
A gyerekeket az őrök szállásán fektették le, Lork úgy döntött, velük marad. Így csak Triar indult vissza a házba Eléniával. A mécsesekkel megvilágított előtérben, a hosszú asztalon vacsora várt rájuk. Elénia lányainak ezúttal alig volt vendége, kihívóan méregették a magas termetű, vonzó fiatal harcost.
– Ne haragudj, hogy idehoztuk őket. Itt fedél van a fejük felett, míg otthont találunk nekik.
Lork sem tudott a közelben más helyről.
– A gyerekek biztonságban vannak nálam. Engem az bánt, hogy tavasszal láttalak utoljára. – Elénia megsimogatta Triar kezét, megérintette borostás állát, felágaskodott, szorosan hozzásimult, és átölelte a nyakát.
A fiatalember zavartan elmosolyodott.
– Nehéz idők járnak ránk mostanában. Tudsz segíteni, hova vigyük a kicsiket?
Elénia csalódottan hátralépett.
– Látom, neked most ez a legfontosabb, de nem haragszom, ne félj. Oram városában van egy házam, pontosan ilyen gyerekek számára.
Triar meglepetten nézett rá.
– Semmit nem tudsz rólam, ahogy a legtöbb férfi, aki megfordult itt. Ez az erdei ház sok lány számára az egyetlen menedék. Megesett szerencsétlen teremtések menekülnek hozzám, és előfordul, hogy itt is történnek balesetek. Ugye érted, mire gondolok?
Triar elvörösödve bólintott.
Elénia kíméletlenül folytatta, nem törődve a fiatalember zavarával.
– Ismerek gonosz praktikákat is. Ám mióta láttam egy lányt, aki megsiratta halva született kicsinyét, azokat nem szeretem alkalmazni. Akkor hoztam létre a menedéket a gyerekek számára. A férfiak, akik hozzám fordulnak, így legalább hozzájárulnak a porontyok neveléséhez is, akikről nem is tudnak.
– Én sosem fizettem neked, Elénia.
– Nem is kértem! – vágott vissza az asszony sértődötten. Felállt, és az étellel megrakott tálra mutatott, az asztalon. – Egyél, aztán pihend ki magad! Átengedem neked a szobámat. – Sarkon fordult és magára hagyta Triart.

Elénia másnap hajnalban egyik vendégszobájából lépett az előtérbe. Az asztalra borulva találta Triart. Fölé hajolt, édes-bús tekintettel figyelte, és lágyan, csak az ujjai hegyével végigsimított az arcán. A fiatalember mélyen aludt, össze sem rezzent.
A hatalmas tál és vele a rengeteg étel mind eltűnt. Az asszony rögtön sejtette, hol kell keresnie. Prémes köpenyt terített a vállára, átment az őrök szállására. Az ajtó mellett hevert a lecsupaszított tál. Majdnem belelépett, amikor az egyik kicsire visszaterítette a földre csúszott takarót. A gyerekek az alvópadkákon már ébredeztek. Lork a csupasz földre szórt, száraz szalmán békésen aludt a köpenyébe burkolózva. Elénia testőrei az istállóba költöztek erre az éjszakára.
Az asszony leült egy kislány mellé, aki beléptekor már ébren volt.
– Jó reggelt! Kipihented magad? – kérdezte Elénia megsimogatva a kócos fejecskét.
– Igen. Köszönjük a vacsorát. Triar azt mondta, te küldted.
– Talán másban is segíthetek – kezdte Elénia óvatosan.
– Igen?
– Úgy tudom, otthont kerestek.
A kislány felvillanó szemmel nézett rá.
– Itt maradhatunk?
Elénia nevetett.
– Itt sajnos nem, de van egy gyönyörű házam, ahol hozzátok hasonló gyerekek élnek. Lork és Triar elvisznek oda.
– Nekünk is volt házunk, de Arna néni meghalt, egyedül maradtunk.
– Az én házamban nemcsak egy asszony fog rátok vigyázni, hanem jó néhány felnőtt.

Oramba érve gyorsan megtalálták Elénia házát. A gyerekek viszont nehezen engedték el megmentőiket, még Lorkot is zavarba hozták túláradó szeretettükkel. A kapuig kísérték őket, pedig odabent két asszony már asztalt is terített nekik.
Triar a nyeregszíjakat igazította éppen, mikor Nors megérintette a combját, és komoly tekintettel méregette. A fiatalember leguggolt, megfogta a kisfiú kezét.
– Mia legyőzhetetlenné tesz téged. De légy óvatos, mert az egyetlen, ami veszélyt jelenthet rád, veled lesz a házadban – mondta a gyerek.
– Köszönöm, kisember. Vigyázz magadra – mosolygott a harcos.
Nors átölelte Triar nyakát.
– Indulnunk kell. – Lork megveregette barátja vállát.
Már messze maguk mögött hagyták a házat, de még mindig hallgattak. Végül Lork, Triar arcát fürkészve, megkérdezte:
– Ugye, nem hiszel neki?
Triar vállat vont, nem szólt.
Beszerző útjuk végül is nem zárult teljesen sikertelenül. Oramban eladták a bőröket, sőt egy kis veszteséggel a szekértől is sikerült megszabadulniuk. A lisztet itt is borzasztó drágán mérték, és mivel a gyerekek miatt rengeteg időt elvesztegettek, nem volt lehetőségük újabb települést, másik piacot keresni. Kénytelenek voltak helyben megvásárolni a Nerdo által kért mennyiséget. Mindketten biztosak voltak benne, ha a kapitány tudomást szerez a történtekről, nem fog haragudni rájuk.
A tervezettnél jóval később érték el a téli szállást, de útközben szerencsére csak rövid ideig havazott.

Lork érdeklődve figyelte Triar ténykedését, aki vastag terrabőr bundában üldögélt kis kunyhójuk előtt, és megint faragott valamit. A hóra terített bőrdarabon feketefából készült emberarcú nap, asszonyarcú virág és egy aprólékosan kidolgozott marlafej feküdt.
– Ez döbbenetes, Triar! – Lork kíváncsian felemelte az utolsó faragványt. A hüvelykujjnyi fadarabon látszott az állat szeme, orra, sörénye. – Mi lesz belőle?
– Nyakék anyámnak.
– Miért nem látogattad meg őket soha? – Lork szemrehányó tekintettel nézett rá.
– Éppen te kérdezed, akit ugyanígy eldobtak a szülei?
Lork bedühödött.
– Semmit nem tudsz rólam.
– Egyedül maradtál, nem? – Triar letette a kését.
– Igen, mert a házunkat a szüleimmel együtt elvitte az árvíz.
– Ezért ugrottál akkor a folyóba, mikor pár éve az a szegény asszony elveszítette a férjét – mondta megrendülten Triar.
– Igen.
– Sajnálom, Lork.
– Nem kell, Triar. – Lork elmosolyodott. – Minden kérdezősködés nélkül utánam ugrottál, kockára tetted az életed. Sosem tudom meghálálni.
Triar zavartan elnézett a másik irányba. Így vette észre a feléjük tartó Rolót.
– Nerdo szerint, néhány napig tiszta marad az idő. Egy kicsit feljavíthatnánk a húskészletet – mondta, mikor melléjük ért. Rolo finom vonású arcát most vastag szakáll takarta. Sok társához hasonlóan így védekezett a hideg ellen.
Lork azonnal felpattant. Triar óvatosan a bőrdarabba hajtogatta kész faragványait, aztán bevitte a kunyhóba.
– Rögtön indulni akarsz? – kérdezte visszatérve.
– Igen. Ha kinn éjszakázunk, holnap hajnalban már nyomok után kutathatnánk – bólintott Rolo.
– A tiszta idő kemény faggyal jár. – Triar töprengve nézett a barátjára.
Rolo vállat vont, Lorkra pillantott. Az ő véleményére is kíváncsi volt.
– Nekem mindegy.
– Legfeljebb beássuk magunkat – bólintott Triar.
Nem sokkal később három felnyergelt és három vezeték marla várt rájuk. Az utóbbiak a hideg elleni védekezéshez való bőröket, szárított, porrá tört húst, favágáshoz való fejszét és egyéb szükséges holmikat szállították, persze a reménybeli zsákmányt is rajtuk tervezték visszahozni. Indulás előtt még meghallgatták Nerdo tanácsait azzal kapcsolatban, szerinte hol érdemes körülnézni, és hol kell óvatosnak lenni.
– A terrákkal vigyázzatok, különösen, ha már visszafelé jöttök a zsákmánnyal. Megérezhetik a vérszagot. A verl kanja is veszélyes lehet. Harap, és az agyarával bárkit felöklel.
A kapitány minden vadászat alkalmával ugyanezt mondta nekik. Lork és Rolo tisztában voltak vele, Nerdo leginkább Triar miatt aggódik. Tudták, hogy tart Alder törzsfőtől. Szeretné hozzá épségben visszaküldeni a fiát.
Triar két barátja számára teljesen értelmezhetetlen volt a kialakult helyzet. A fiatalember távollétében gyakran szóba is került közöttük. Mióta Triar idejött, abban a hitben élt, hogy a családjának nincs szüksége rá. Nerdo elejtett megjegyzései viszont arra utaltak, hogy Alder folyamatosan figyelemmel kíséri fia fejlődését.

Nerdo intelmei után elindultak. Mire a vadcsapások közelébe értek, lement a nap, fedezéket kellett keresniük. A marlákat egy bozótosban rejtették el, takarókat kötöttek köréjük, majd egy fa tövében beásták magukat a hóba. Felváltva voltak ébren. Nemcsak a kívülről érkező veszélyeket figyelték, az alvás megszakításával a fagyhalál ellen is védekeztek.
Napkeltekor aprócska tűzön vizet forraltak, melybe szárított húst szórtak, majd megitták a gőzölgő folyadékot. A nap alig melegített, ellenben vakítóan csillogott tőle a hó. A csípős hideg miatt bekötötték az orrukat és a szájukat. Triar aggódott, hogy az éles jégdarabok felsértik az állatok bőrét, ezért unszolására bőrökkel vastagon betekerték még a vezeték marlák lábát is.
Csak ezután indultak el. Íjaikat az első pillanattól készenlétben tartották. Nem kellett sokáig várakozniuk. Először Rolónak, aztán Lorknak sikerült elejteni egy-egy lirát. Amennyire lehetett, kivéreztették őket, és jó szorosan bőrökbe csavarták, hátha ezzel elkerülhetik, hogy a terrák felfigyeljenek rájuk.
Hamarosan kiderült, így is akadt valaki, aki igényt tart a zsákmányra. Egy foltos bundájú varia követte őket. A bársonytalpú ragadozó jó ideig osont mellettük, aztán egy emelkedőnél a fejük fölé került, és a legelöl haladó Lork marlájának farára ugrott.
Amint az éles karmok a bőrébe hasítottak, a szerencsétlen hátas sikoltva felágaskodott, és miután meglepett gazdája leesett róla, eszeveszett iramban elvágtatott. Magával húzta a vezeték marlát, mely kis híján rátaposott Lorkra. Rolo és Triar egyszerre lőttek a variára, mindketten el is találták.
Triar leugrott a nyeregből, hóban kuporgó barátja segítségére sietett. Lork elfogadta a felé nyújtott kezet, aztán marlája sorsán kesergett. Rolo nyugtatni próbálta:
– Ha a terrák megérzik a sérült marla szagát, minket békén hagynak. Gondolj erre!
– Nem lehetett volna megmenteni. – Triar megértette Lork bánatát, de tudta, hogy a sérült, vérző marla a hidegben csak hátráltatná őket, idővel úgyis le kellene ölniük.
– Bezzeg, ha a te marlád lett volna, utána megyünk – mordult rá Lork.
– Vidd az enyémet, nesze! – Triar a kezéhez lökte a kantárt. – Ha az enyém lett volna, most nekem nem lenne. – Leszedte a vezeték marláról az állatbőröket. Szorosan összecsavarta és összekötötte őket, beletéve a fejszéjét és a maradék szárított húst tartalmazó bőrzsákot, majd a csomagot a hátára véve, nyereg nélkül ült fel a kétszarvúra.
Rolo közben a halott variát vizsgálgatta.
– Szép a bundája, érdemes lenne elvinni – vélekedett.
– Egyetlen vezeték marlánk maradt, feleslegesen akarod terhelni – morgott Lork.
– Ha sikerül még valamit elejtenünk, egyikünk leszáll.
– Neked teljesen elment az eszed, Rolo!
– Vadászni jöttünk, kell a hús! Vagy a tél végén éhezni akarsz?
– Eleget éheztem már, megszoktam.
– Hallgassatok! – dörrent rájuk Triar.
Két társa meglepetten nézett rá, de egyiküknek sem jutott eszébe megsértődni, vagy vitába szállni vele.
– Induljunk végre! – Triar sürgetően intett Lorknak, hogy szálljon már végre nyeregbe. Könnyed mozdulattal fordulásra kényszeríttette a saját hátasát és továbbindult az ösvényen. Lork és Rolo a variát otthagyva szó nélkül követte.
Feszült csend telepedett közéjük. Lassan poroszkáltak a még mindig vakító napfényben. Egy nyílt mezőn haladták át. Egyetlen felhő sem látszott az égen. Furcsa módon eltűntek a közelből a vadak. Az emberek hallgatását a természet dermesztő csendje mélyítette.
– Itt valami készül – suttogta Rolo. Ellenséget érzett a közelben. Rekedtes, nem túl mély hangja széttörte a fehér csendet.
Lork köhintett. Triar hátrafordult, kérdőn nézett a társaira.
– Mi legyen? Visszaforduljunk? Arrébb láttam néhány sziklát, azok tövében kibírhatjuk az éjszakát.
– Korán van még – tiltakozott Lork.
Triar vállat vont. Ismét előrenézett, gyorsabb haladásra bíztatta a marlát. Előttük szürke fák meredeztek az ég felé. Lehetséges támadóik akár az erdőben is elrejtőzhettek, és ott nehezebb észrevenni a lopakodó ellenséget, mint a nyílt, jól belátható terepen.
Már jó ideje benn jártak a fák között. Rolo most sem bírta megállni szó nélkül:
– Hiányoznak a madarak. – Már nem a látható ellenfelektől tartott, hanem a láthatatlantól.
Triar nem nézett rá, csak maga elé mosolygott. Várta Lork megjegyzését, de barátja ezúttal hallgatott.
Amikor Triar végül kíváncsian hátrafordult, megrettent Lork szürke arcától. A férfi, mereven előre nyújtott karjával egy hatalmas fák által övezett tisztás irányába mutatott.
Triar nem akart hinni a szemének. A fák tövében furcsa alakok ültek, messziről nőknek tűntek. Noszogatni kezdte a marláját. Egy darabon még haladt a hátas, de aztán mikor be kellett volna lépni a fák gyűrűjébe, megmakacsolta magát.
Triar próbálta engedelmességre bírni a kecses kétszarvút, de a szerencsétlen a hátsó lábaira támaszkodva felágaskodott. Fiatal gazdája csak tapasztalatainak köszönhetően maradt fenn a hátán, és engedte, hogy visszahátráljon. Egy ideig az oldalát veregetve nyugtatta, majd leugrott a ropogó hóba.
Ekkor csatlakozott hozzá két társa. Triar Lorknak dobta a kantárt.
– Megnézem, mi van ott.
– Démonok, Triar, ne menj oda! – intette Rolo.
Triar gúnyosan mosolygott, persze nem állt meg. A fák közé lépve fázni kezdett, de nem a hidegtől, inkább mintha láz kínozná. Úgy érezte, valaki van mögötte. Hirtelen megfordult, és egyensúlyát vesztve lehuppant a hóba. Lábával majdnem elérte a fához kötözött alakot. Oszlásnak indult, majd megfagyott női test volt.
Triar felállt, lélegzetvisszafojtva körülnézett. Még hat hasonló alakot számolt meg. Lassan közelebb lépett a fához. A lány segélykérően felemelte a kezét. Már majdnem csontig szétmállott ajkai szóra nyíltak. Triar leguggolt. Azt hitte, megérintette az ujjak hegyét, de rémülten eszmélt rá, hogy a koponya szemrésébe nyúlt.
– Gyere ki onnan, te, őrült! – kiabált Rolo halálra váltan.
Triar felállt. Néhányszor körbefordult saját tengelye körül, majd hanyatt vágódott.
– Ne bolondozz, úgysem hiszünk neked – szólt rá már Lork is, türelmét vesztve.
– Ez nem a tréfa ideje, gyere ki! – könyörgött Rolo.
– És ha nem tréfál? – Lork már nem gondolkodott, Triar után rohant.
Megrettenve térdelt le mellé. A fiatalember szeme csukva volt, verítékes arca tüzelt a láztól.
– Rolo! Nagy baj van, gyere ide! – üvöltött Lork.
– Én ugyan, be nem megyek! – kiabált vissza Rolo.
– Nincs magánál.
– Minek ment be oda? – morgott Rolo, de végül barátai segítségére sietett.
Kihozták Triart a démoni körből, keresztben a marlája hátára kötözték, majd elindultak visszafelé. Valamivel sötétedés után érték el a sziklákat, ahol Triar az éjszakát szerette volna tölteni.
A két őrző üreget kapart a hóban, ahogy az előző éjszaka. Mikor betelepedtek a szűk helyre, kettejük között még mindig eszméletlen társukkal, eszükbe sem jutott az alvás. Triar arcát és kezét időnként hóval dörzsölték át, hogy a lázát csökkentsék, ám ahogy egyre jobban hűlt a levegő, félteni kezdték a fagytól, ezért inkább felhagytak a próbálkozással. 
Lorknak késő éjszaka feltűnt, hogy Triar arca már nem olyan forró és nyugodtabban lélegzik. Azonban mikor ébresztgetni próbálták, még nem jártak sikerrel.
A fiatalember a kelő nappal ébredt, és megkérdezte, hogy kerültek vissza a sziklákhoz, szavaiból kiderült, semmire sem emlékszik a démoni körben történtekről.
Lork egy ideig bámult rá, aztán így szólt:
– Egy ág lesodort a marláról.
A táborba visszatérve Nerdo elégedetlenkedve fogadta őket. Elvesztettek két marlát, aminek a húsát végszükség esetén elfogyaszthatták volna, ráadásul csak egyetlen lirát ejtettek. A kapitány azt is rögtön észrevette, hogy Triar nincs jól. Amikor rákérdezett, mi történt, a fiatalember Lorkra nézett, aki csak a vállát vonogatta, és Rolót bámulta.
– Azt hiszem, leestem a marláról – szólt végül Triar, nem túl meggyőzően.
Nerdo gyanakodva figyelte a másik két fiatalembert, de ennél többet nem sikerült megtudnia.
Rolo és Lork tisztában voltak vele, ha a táborban bárki tudomást szerez arról, hogy Triar áldozati helyre merészkedett, és valami gonosz teremtény csatlakozott hozzá, egyikőjük sem maradhat többé a csapattal.
A torkaldémonnal történtek óta már az őrzők is jobban vigyáztak mindennel, ami Krón hatalmának megnyilvánulása lehetett. A félelem napról-napra nőtt Mia hívei között, mert egyre több településről tűntek el lányok, hogy a feláldozásukkal a torkaldémon még nagyobb hatalmat nyerjen Króntól.

Miközben senki nem tudta, kinek a testében él jelenleg a torkaldémon, egy magát Nagyúrnak hívató csuklyás idegen tűnt fel, és a démon szószólójává vált. Mivel bőkezűen megjutalmazta azt, aki segítette, a szegénységben élő, sokszor nyomorgó falusiak képesek voltak a szomszédjukban lakó lányokat is elvezetni hozzá.



Erika műveivel szerzői blogján, a Facebookon, a Publioboox-on, illetve Bookline-on is találkozhatnak. 
banner
Previous Post
Next Post

Partnereink

Partnereink