Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2015. szeptember 14., hétfő

Versmontázs - borzongás

Ránk telepedett a szürke, őszies idő, mely oly gyorsan feledteti a nyári napokat, és még oly gyorsan színezi majd át a leveleket. Közeleg a köd, az állandó hűvös, és az a bizonyos nyálkás szürkeség.

Még reméljük a napfényt, és az indián nyarat, de közben tudjuk, hogy elkerülhetetlenül múlik a kellemes idő, és minden perccel közelebb kerül a pillanat, amikor az ablakon kinézve rőtarany lombok helyett már csak a fekete csonkok intenek felénk.

Ma ennek hangulatában válogattunk néhány verset, melyek a fantázia sötétebb erdeje felé vezetnek.

Kicsit sötétebbek, kicsit borzongatóbbak, de mindenképpen kizökkentenek a megszokott mindennapokból!

Állandó szerzőink, és egy vendégünk versét fogadja mindenki szeretettel!

Nagy Csaba: Hangtalan hangok...

Ropog a fagyos tűz a komor kályhában, 
elnémul a világ a ködös magányban. 
A sötétben nem hallani néma hangját, 
Zokognak könnyei s siratja a múltját. 

Parázslik az éj, sikoly töri meg csendjét, 
mágikus vér áztatja a város szélét. 
Tőr döfte át kicsiny és szerelmes szívét, 
gyilkos kacaj hagyja el ajka peremét.

Ősi varázs mi őt régtől fogva tartja, 
a vérszomját semmi sem csillapíthatja. 
Bűnös lélekként bolyong a nagy világban, 
átokvert pecsétje ott van koponyádban.

Sebes Adél: Vágyakozni tilos

Lesem a fényt, mi átsikolt az éjen, 
A tőr villámokat szór kezemben,
Ahogy az utcalámpa sárga fénye
Ráimbolyog pengéjére.
Hosszú utat tettem meg, 
Az éjszakában, mi rámborult hirtelen,
Míg rálelek a kapura, mit keresek,
S nekifeszülve, reszketve belépek.
Az iskola arcon csókol - hiányoztam neki nagyon
Vad mosolyomnak csapódik a plafon.

Ismerős folyosókon táncolok végig,
Némán járok, mégis döngni tűnnek lépteim.
Az ajtót csendben, könnyen nyitom
(- naiv férfiak, kik nem zárják az ajtót,
Asszony nélkül mit értek, mondd!)
Lassan lépkedek tovább… 
-A folyosó nedves és halvány-,
A Hold részegen zörget az ablakon,
S az apró táblákat a lángjánál olvasom.
Hány ajtót hagytam már távol,
Míg nevedre bukkanok
-Nem számolom.

Lenyomom kilincsed, 
Ujjaim érzem a hideg vas lapon.
Kattan a zár, az ajtó aprót nyikorog,
De már zárom is - nincs menekvés, 
Vár rád az édes szenvedés.
Vak szememmel ágyad kutatom,
Ott szuszogsz Te, végre meglátom:
Mint földre hullt angyal a hóban
Fehér dunyhád közt heversz mozdulatlan.
Ellágyulok, ahogy arcodra nézek
S a vágy, hogy bántsalak, egyre erősebb.
Először végigsimítom homlokod, s az illatos ajkak vonalát;
Az arcot, mit átszabni készülök 
-Hogy tökéletes? Nem érdekel!
Ilyen arcot senki sem érdemel. -
Felemelem a kést - mély düh fog el: 
Kezemben párszor megforgatom, s meglásd
Azzal folytatom a simogatást.
Először homlokodra vágok sebet
-Nem túl mély, de máris vérezni kezd-,
Aztán íves orrodon fut végig a hideg fém,
S már nő a sötét folt a párnád peremén.

……………………………………………

Mint a hentes, némán dolgozom,
Mit csók helyett adhatok, az a fájdalom.
Hisz örömet nem hagytad, hogy adjak
- Adok hát helyette mélyülő borzalmat.

Egri Szabolcs: Függőség

Fejleszegve várok, hangom puszta léleksikoly,
nem számít a tegnap, miért tettem, mit és mikor,
színtelen valóságból szakadok ki lehunyt szemmel,
súlytalan dallamban érzem, most az ég a tenger.

Létkómába ágyal a tudattalan B-terv, 
fuldoklásba ékel minden lélegzetvétel.
vénámban a mámor más világot vetít rám,
testem és lelkem egy korcs sziámi ikerpár…

Vasas Marianna: Szárnyak kettőse

Kezét egek fölé emeli,
nevét ezer visszhang zengi,
önhittségbe vakult arcával
csupán kicsinységét fedi.

Hivalkodó szárnya sárból nőtt,
elméje, szíve rácsból szőtt.
Szeme könyvében nincsen betű,
cifra semmi bűvöli őt.

Felhőn áll, zsivajgás körötte,
léte halk rohan a rögbe.
S a maszkmosolyán átderengő
tőrét másba dölyffel döfve -

oda tűnik el, ahonnan jött: a ködbe.

Valahol, nem-látott földeken,
egy álmodó él csöndesen.
Az ismeretlenségbe fakul -
lelke mégsem örömtelen.

Szárnyszegett, de boldogan repül,
szabad - leginkább legbelül.
S bár férgek egyre körülveszik,
mocsarakba sosem merül.

Ő a nem-törtető teljesség,
nem húzza kevély nehezék.
S az öröklét húrját pengető
érzéken túli messze ég -

őrzi meg ködben is, fényben is szellemét.
banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink