Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2015. augusztus 23., vasárnap

Szerelem volt első látásra, utolsó látásra, örökkön-örökké tartó látásra - Lolita

Írta: Pataki Anett


"életem fénye, ágyékom tüze"

Lo-li-ta. Valószínűleg mindenki hallotta már ezt a nevet, ha máshol nem is, akkor a régi idők diszkóiban Alizeé: Moi Lolita című számaként. Néhányan tájékozottabbak, ők tudják, hogy ez az a regény, ahol „egy kislány lefekszik egy öreg pasival”. Nabokov polgárpukkasztó prózája azonban nem puszta pedofil pornográfia. Ez egy dráma arról az általános helyzetről, amikor nem kaphatunk meg valamit, amit szeretnénk.


A történet az 1940-es évek Amerikájában játszódik, kertvárosokban, nyári táborokban és út menti motelekben. A főszereplő Humbert professzor egy fiatalkori tragédia óta csakis az általa bekategorizált „nimfácskákhoz” vonzódik.

Nimfácska: Olyan 11-14 év közötti gyermeklány, aki ártatlan és bájos kinézete ellenére a férfiak elcsábítására született. Nem a legszebb kislányok a nimfácskák. Egy nimfácskában mindig van valami megkapó, egy szeplős arc, egy fiúsan nyurga test, kócos frizura. Mégis, a nimfácskák ellenállhatatlanok a szerencsétlenül járt áldozataik szemében.


Ez a Humbert professzor véletlenül egy özvegyasszonynál bérel szobát, akinek éppen van egy ilyen felesleges nimfácskája otthon. Humbert sorsa megpecsételődött, menthetetlenül beleszeret Lolitába, amint meglátja. Ettől kezdve a cselekedeteit többnyire a lány utáni vágy irányítja. Egy szerencsés (vagy szerencsétlen?) baleset következtében Humbert magára marad mostohalányával, és átszelik az egész Egyesült Államokat, mert a professzor szerint jobb, ha olyan helyeken művelik ezt az életformát, ahol nem ismeri őket senki.

Lolitát nem kell félteni, fiatal kora ellenére pontos elképzelései vannak arról, mit akar, többnyire azonnal. Humbert pedig nem tud nemet mondani semmire. Tulajdonképpen az egész történet arról szól, hogyan veszi át az irányítást Lolita Humbert felett, látszólag odaadva magát neki. Humbert tudja, hogy ennek nem lesz jó vége és a maga módján próbál küzdeni, váltogatva az apa- és szerető-szerep között, de hiába. Egyszerűbb belefeledkezni azokba az egyre rövidebb ideig tartó paradicsomi állapotokba, amikor Lolita eljátssza, hogy az övé.

Humbert nem szereti tudomásul venni a realitást, ezért is éri akkora meglepetésként, amikor elveszíti Lolitát örökre.

Forrás: moviescreenshots.blogspot.com
A színészekre nem lehet panasz. Humbertet a még nem túl idős, de már meglehetősen sármos Jeremy Irons alakítja, épp oly bánatos tekintettel meredve Lolitára, mint vezetés közben az útra. A könyvet olvasva nagyon jó választásnak tűnik a melankolikus és önironikus Humbert szerepére.

Lolitát Dominique Swain játssza, aki akkoriban még csak 16 éves volt, de már meglepően jól játszotta az idétlen 13 éves kiskamaszt. Néha olyan idegesítő és affektáló, hogy kedve lenne az embernek felképelni, de ez abszolút a karakter számlájára írható, nem a színésznőére.

Ha Jeremy Irons nem lenne elég húzónév, Melanie Griffith is kapott egy nem is olyan csekély mellékszerepet: ő alakítja Lolita anyját, a gyászoló, ám fiatalos özvegyet, aki szemet vet a jó partinak ígérkező Humbert professzorra és meg sem fordul a fejében, hogy az csak azért fogadja a közeledését, mert minél tovább szeretne Lolita közelében maradni. Amikor tudomást szerez a valóságról, Mrs. Haze udvariasan eltűnik a színről.

A film zenéjét Ennio Morricone szerezte, a rendező Adrian Lyne (Flashdance; 9 és ½ hét), a forgatókönyvíró Stephen Schiff. A nagy nevek ellenére bevétele kifejezetten alacsony volt. Sok helyen nem vetítették, mert még mindig nem tartották túl ildomosnak a témát. Ahol viszont vetítették, ott a kritikusok vegyesen fogadták. Van, aki Melanie Griffith alakítását tartotta kevésre, van, aki szerint a film nem ütötte meg az 1962-es Kubrick-film szintjét. Én mindkettőt láttam, és talán csak azért, mert nagyon messze vannak már tőlem a fekete-fehér filmek, de szerintem a ’62-es szörnyű volt. És a ’97-es egyébként is hűebb a könyvhöz a kevesebb cenzúra miatt. Támadták a szerzőket, amiért ellágyították Lolitát, és nem maradt meg a könyv kegyetlensége és humora. Ők nem tudom, látták-e Kubrick filmjét, de Lyne Lolitája mérföldekkel lehagyja a ’62-est, ami az eredetihez való hűséget illeti.

Annak idején a barátommal néztük ezt a filmet - cserébe egy Bosszúállók maratonért, amit én voltam kénytelen elszenvedni - és bár nagyon ellenállt az elején, a végén ő is beismerte, hogy ez egy tök jó történet. Most pár évvel később egyedül is meg kellett néznem a könyv elolvasása után, hogy kellőképpen és szégyentelenül kisírhassam magam a végén - ennyire szomorú vége kevés filmnek van. 

„Szerelem volt első látásra, utolsó látásra, örökkön-örökké tartó látásra.”
banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink