Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2015. augusztus 24., hétfő

Járt utat...

A mondást persze mindenki ismeri. És ugyan ki is vitázna alapértékű igazságával?
Persze ez az igazság, épp, ahogy az összes többi, relatív.
Csupán nézőpont kérdése, és könnyen rossz tanáccsá válhat – hiszen hol lennénk most, ha mindig, mindenben ezt az elvet követnénk? Mi lett volna a nagy felfedezésekkel, hogyan fejlődött volna a tudomány… és igen… végső soron a művészet? A művész alkotáskor nem tarthatja szem előtt ezt az egyszerű alapszabályt. Neki nem kell, sőt nem szabad tartózkodnia az újtól!

Vannak köztünk néhányan, akik számára teljességgel idegen ez a csodákkal teli ösvény, és vannak olyanok is, akiknek lassan minden út menti gaz és bokor régi ismerős. Nem árulom el, hogy a mostani alkotások szerzői közül ki melyik csoportba tartozik, rábízom olvasóinkra ennek megítélését.

És hogy miről lenne szó?
Költői próza. Egy kevésbé gyakran művelt, ám mesés lehetőségeket, és persze számtalan veszélyt rejtő műfaj.
Kipróbáltuk benne magunkat.


Vasas Marianna: Távolság


Itt vagy még?...

Nem láthatom, szemed vajon lángnyelvek fodrozódó kíváncsiságát, vagy széltől fosztott víz rebbenetlen közönyét tükrözi-e vissza ebben a pillanatban.

Lomha bolygók sugárcsápja komótosan kapcsolódik össze, földi dadogásomban csak ennyit tudok mégis mondani: hiányzol. Te, te és te. Hiányoztok. Ti, képzelt és valós személyek, külső és belső élmények - akármennyi is volt már belőletek. Ti, lélegzések, mosolyok, sopánkodások, végtag-és rekeszizomropogtatások. Ti, sokan - és te, egyedül.

Itt vagy még?

Bár hallhatlak, hangkutad köré fonott tágas kerted - pozsgáid és lényed - messze van nagyon. Igazán nagyon.

Nyáron nincs éjszaka.

Azt a néhány kellemeshűs vagy éppen darázsfullánk-forró órát, amikor madárcsicsegések lyuggatják a sötét súlyos talárját, nem lehet éjnek nevezni. Ennek hátulütői közé tartozik - a csend összes előnyének halálával párhuzamban - hogy elfedi mindazt a mélységet, melyből minden igazi találkozás emléke születik. Akár másokkal, akár magunkkal.

Hol vagy már? Hol vagytok?

Egy kóricáló illat az éjszakában, egy friss fuvalom érintése, és egy beazonosítatlan aroma ízlelőbimbóim gyűrűjében - ennyi maradt. Belőled és belőletek - akár nem éltek, akár lélegeztek még. Akár személyek vagytok, akár emlékek, kósza ködképek.

Ki vagy te? Ki voltál?

Ennél őszintébb kérdés nem is létezhet.

Még ha huszon- , harminc-, negyven- vagy több éve ismered is, és be is jártad látszatban glóbuszát, akkor sem telhet úgy el nap, hogy ne kérdeznéd meg - ki vagy te? És annál nemesebb lesz napról-napra szemedben, minél kevésbé tudod körülhatárolni a választ.

Ha pedig csak egy morzsatöredék jutott belőle, mégis úgy érzed, ismered már régről, akkor is bele kell törődnöd, sosem tudhatod meg igazán, ki is ő. De talán ez utóbbi esetben tisztábban látod őt magát, mint akik mindig is ismerték, mert mindenki valódi arca az a bűvölő aura, amit az első csalódásnál illúziónak nevezel. Mindenki az, amivé lett volna, és aminek maradt volna, ha nem hempereg meg a földi sárban. De ők, akik olyanok maradtak és lettek, és nem hemperegnek, igen kevesen vannak.

Hol vagytok?

Egyre kevésbé tudom a választ. Ha meg is tudom, akkor az a válasz bizonyára örök fátyolban őrződik majd meg, mert ha kimúlik állandó sóvár érzetem, ami mindig valamit elérni kíván, akkor már nem fogok írni, mint ahogy a révbe ért sohasem alkot semmit.

Ő mindig itt van.



Sebes Adél: A vége mindig ugyanaz


Az árnyékok megnyúlnak, a nap szétloccsan, mint egy leejtett, túlérett barack. Aztán mindig rájövök, hogy nem is volt igazi. Pedig akkor milyen valósnak tűnt!

Sámándobok alatt, valahol, mélyen, a bőrbe bújva, ahonnan jól lehet érteni a rezgést, ott ücsörgött már jó ideje. Hallgatta a zenét, bár néha fájt a feje (ilyenkor befogta a fülét), de egyébként jól elvolt ott a hamvas mezsgyén. Éjjel fehér lovakról álmodott, hosszú sörényű, táltos paripákról, akik lassított felvételben húztak el a pampán. Egyszer meg is lovagolt egyet, bár nehezen találta meg vele a közös hangot, folyton le akart csúszni róla. Aztán, mikor már éppen megkapaszkodott volna a sűrű szőrzetében, elhalványult a kép, s megjelentek a hullámok.

Hullámokról is szeretett álmodni: magasba törő, ezüstös tajtékról, amik finoman nyaldosták a homlokát....

...és tűzről, vörös nőkről, meg, hogy mit csinálna, ha minden napot újra kezdhetne. Vagy ha egyszerűen csak kevésbé lenne gátlásos. Vagy csak vastagabb lenne a bőr a képén. Vagy csak....

Általában ilyenkor ébredt fel, a vagycsakok után közvetlenül. Ilyenkor dobálta magát egy darabig, forgolódott egyik oldaláról a másikra, mígnem a hátán kötött ki, s felnézett az égre. Visszaszundított...

Csillagos ég, ezüst foltos feketeség tárult elé, és végtelen, tejfehér, vagy éppen vad lila, kavargó rengeteg... olyan mély, hogy rendszerint beleszédült. De ő csak bámulta, bámulta a sötétséget, maga sem tudva, álmodik-e, vagy ébren van...

A hajnal rendszerint így találta, s langyos vércseppekkel borította az arcát. A bársonyos, puha sötétség egy csapásra elmúlt, s átadta helyét a varkocsos, petyhüdt valóságnak.

Üveges szemmel indult a napnak, várakozva, vágyakozva a hófehér lovak után. De ahogy ragadni kezdett a fény, nyúlóssá váltak az árnyak.... A földre feküdt, s hallgatta a rezgést.

Hisz újra szóltak a dobok..........



Lir Morlan: Aranyfény keret


Aranyfény keretet kaptak mind a fátyolfelhők, a lemenő nap búcsúsugarainak ajándéka. Varászos pillanat, átmenet, lágyan lebegő lélekszilánkokkal teleszórt elmúlás… Egy cseppnyi aranyló béke, izzó emlékű nyugalom. Akár a csészében gőzölgő friss tea – illata messzire röpít az időben, előre-hátra hintáztat múlt és jövő közt.

Egy lány sétál el a kapu előtt az úton. Léptei a meleg nyári estén finom port vernek fel. Könnyed pille mozdulat, tánc a világ fölött. Néhány pillanatnyi változás, új nyomok, lábnyomok… majd a por elül. Ott marad a lenyomat, de mégsem változik semmi. Ha eltűnik a sarkon nem emlékszik majd rá senki, hogy itt járt. Csak ő… és én – egy rövid ideig.

Szép. 
Igazán szép.

Nem láttam, csupán tovatűnő alakját, mégis biztosan tudom. Fiatal. A fiatalság maga a szépség. Az ifjú vonások, lágy karakterek, a formálódó öntudat világ-nem-törte reménye ül még rajtuk,még nem vés rá ráncokat a művével mindig elégedetlen szobrász – az élet… Ő mindig finoman kezdi alkotását, majd vésővel esik neki, ha nem azt kapja, amit elképzelt… kifordított műalkotás, visszafelé pergő homok.

Ráncosodó kezeimben az idő aranyával elveszek az alkonyi csöndben. Múlt és jövő eggyé válik, s hol összeforrnak, a jelen-sebű varratot eltörli egyetlen pillangó hímporos szárnyának puszta rebbenése.

Tovatűnő szívverésnyi pillanat a lét és nemlét határán. Ahogy megszületik el is vész a Jelen, mégis, nincs, ki megkérdőjelezze értékét… Szívdobbanás. Születik… múlik… Születik…

Alkony. Múló fényből születő éji bársony. Átmenet. Pillanat. Jelen. Dobbanás.

Az ifjú, és a vén találkozása egy pillanatra, majd a tovatűnő léptek poros lehelete. Az egyik távozik, a másik marad. 

Az apró homokszemek lassan ülepszenek. Helyüket keresik, mint minden. A világ rendje állandó, és változatlan, mégis folyton megújuló, és fejlődő. Paradox csodák. Pillanatok.

Aranyló tea a csészémben, aranyló keret az álomszülte felhők szélén. Fent, és lent – egy szívdobbanásnyi pillanatig. Látomás-világ. 

A nap eltűnt a horizontról, a lány befordult a sarkon. A pille még ott lebeg kertem egy köve fölött, szárnyával legyezgeti összeforrt szívem pillanat-sebeit. 

A búcsúzó naptól, s lelkem hamvadó életparazsától aranyfényű keretet kapott az alkony – és emlékeim.



Merklein Erika: Ébredés...


Szellő csókol lágyan fűszálat. Az meghajol, társához ér és a hajnal első fényeiben tovább adja a csókot. Így ébred a rét...

Szellő csókol lágyan falevelet. Az megrezzen, az ághoz ér és a fotoszintézissel tovább adja a csókot. Így ébred az erdő...

Szellő csókol lágyan madarat. Az tollászkodik, dalra fakad és trillázva felrepülve tovább adja a csókot. Így ébred az ég...

Szellő csókol lágyan porszemet. Az, bár meg sem mozdul, tovább rezgi a csókot a sziklának. Így ébred a föld...

Szellő csókol lágyan embert. Az összezavarodik, gyűlöl és félni kezd. Bár szíve teli örömmel, szeretettel, meghúzza a ravaszt és lő. Így haldoklik az emberiség... 
banner
Previous Post
Next Post

Partnereink

Partnereink