Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2015. augusztus 28., péntek

Huszonegyedik század

Írta: Bak Zsolt

Kora reggel, csíp a hideg… A domb tetejéről szemlélem a várost. Csípőre tett kézzel, büszkén, boldogan. Leírhatatlan szabadság… Úgy gondoltam repülni is tudnék, szállnék, magasan, fent a kék égen. Mögöttem erős narancssárga fény, valami felbecsülhetetlen dicsőség, mint egy glória. Igen, egy ragyogó glória. Egy jel, mielőtt feltűnne az angyali arc, az a káprázatos csillag. Gyerünk, szaladjunk! Mit szólsz, Nap? Ki ér hamarabb be a városba?
Megindulok, lábam csúszkál a harmatos füvön. Félő, hogy a lejtőn megcsúszom, és valamim kitöröm, de mit számít az…
Nekem nem kell semmi szer, semmi anyag, drogok… Csak minden reggel futok… Érzem, hogy egészséges vagyok, erőt, boldogságot merítek az ásítozó természetből. Minden reggel. Ahogy most is! Csak rohanok, lélekszakadva, mindent beleadok, meg akarom előzni a Napot, szólni mindenkinek. Futás!
Dolgoznak az izmok, a tüdő, a szív. Gyorsabban! Még! Mondjuk el mindenkinek! Gyerünk, keljetek fel! Az iskolacsengőket, hamar, mind csengjen! Húzzátok a harangokat is! A házak csengőit, mindenki keljen fel, nézze meg! A kutyák is, mind ugasson, hallja meg a város, kelljen fel, és nézze meg, ahogyan az élet megébred! 
Mindenki néz. Van pár közmunkás, mind köhög, cigarettázik, mindjárt beledöglik… A szemetet seprik, vagyis hogy kavicsokat, meg homokot, unják, de miért nem tanultak? Tökéletlen dohányos banda, rohadjon meg…
A hátam egyre forrósodik, a Nap mutat már magából valamit, de még nem jött fel…
Postások, tejárusok rohannak ide-oda. Mindjárt reggel van. Az emberek felkelnek, hisz munkába kell menni. Előtte kávé, reggeli, a gyereket óvodába vinni… csak a baj, mindig ugyanez… semmire sincs idő.
Hátra tekintek. A Nap mindjárt fent van, ó, Uram! Gyorsabban, rohanj! Egy kilométer van hátra, menni fog! 
Kínzom a lábizmaim, gyorsabban, még, még! Nincs már sok. 
Egyre melegebb van, éget a Nap, már a szél sem fúj. Nem érek oda, ez nem lehet. Engedjetek! Halljátok? 
Kiabáltam, de senki nem hallott meg. Győzködtem magam, bizakodtam, de nem sikerült… Veszítettem!
A Nap feltornázta magát az égbolt kék kupolájára. Lazán, megszokottan, mégis csodálatosan. Soha nem tudnánk mi így elvégezni a reggeli fogmosást, vagy az étkezéseket; ilyen egyszerűen, megszokottan, de csodásan, élettel tele, de miért nem? 
Lassítok, már mindegy. Izmaimat gyötri a fájdalom, de nem számít. Leülök egy kavicsrakásra az útszélén…
"Pedig nincs már messze…" 
Nézem egy darabig a Napot, azt a narancsszín tengert, amiben úszik ez a lángoló gömb, ez az elengedhetetlen ragyogás.
Kiborulok, majd eldobom az agyam. "Nem sikerült!"
"A te hibád!"
"Nem, ez az Ő hibájuk! Egyedül az Övék!"
Végképp kikelek magamból, kiabálok, ordítozok… "Rohadjatok meg mind! A tévé előtt… a kanapén, a pattogatott kukoricával, a kényelemmel! A szaros tévésorozatokkal, az unott fapofátokkal, a gyógyszereitekkel, a tetves hátfájással! Mit vártok, mit? Hagyjuk, rohadjatok meg! Igen, ti, mind! Rohadjatok meg!"
banner
Previous Post
Next Post

Partnereink

Partnereink