Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2015. augusztus 15., szombat

Hírnévbe zárt valóság

Ritka, hogy egy színház évad végére időzít egy bemutatót, ám nem csak emiatt volt érdekes a Budapesti Operettszínház Fame című musicalje.

A darab magyarországi viszonylatban közel húsz éves múltra tekint vissza. A darab különösen aktuális, hiszen bizonyos aspektusai párhuzamba állíthatók a tévében futó tehetségkutatók világával, és az ehhez kapcsolódó torz képpel, ami az emberek fejében kialakult.

A történet azonban nem ilyen egyszerű, hiszen a darab karakterei végletekig sarkított figurák, viszonylag kevés mód van a jellemek árnyalására. Ezek a prototipikus figurák úgy tudnak mégis hitelesen mozogni a köréjük rajzolt világban, hogy a nézőnek azt az oldalukat mutatják meg, amit látni akarnak: a művész vagy fanatikus karrierista, vagy drogozik és iszik, illetve törvényen kívüli és lázad, rosszabb esetben ez mind egyszerre. Mindenkihez eljut, a kétségek között őrlődő fiatal pályakezdőktől a már tapasztalt „nagyöregekig”. Jutalomjáték ez a színészeknek, hiszen valahol, közvetve, magukat alakítják.


A darab nem akar nagy igazságokat puffogtatni. Szórakoztató akar lenni, némi – nem túl mélyen rejlő – tanulsággal, és ennek a feladatának eleget is tesz.

Az előadás során egy művészeti iskola mindennapjaiba csöppenünk, és be is vonzana a fülbemászó zene, a lendületes tánc, ám valami miatt az első percekben kívül rekedünk. Az amerikai oktatási rendszer más, így szükségszerűen az ottani közösségek is mások. Ezt pedig – bár a rendező, Somogyi Szilárd részéről kísérlet történik rá – nem lehet kiküszöbölni. A nagy amerikai iskolai életet behozni azért nem szerencsés, mert az itthoni néző nem tud vele azonosulni, a magyar gyakorlatban alkalmazott kiscsoportos műhelymunka pedig túl intim a nagyszínpadhoz.


Volt szerencsém látni a Fame-et még 2007-ben egy vizsgaelőadás keretein belül, szintén Somogyi rendezésében, annak az előadásnak – talán pont a közelsége révén – sokkal inkább megvolt a maga ereje, sokkal inkább érezhető volt a küzdeni akarás. Ebben az előadásban én a „Kemény munka, sok áldozat és harc” felkiáltást az előadás kezdetén még csupán a fantasztikusan megkomponált, látványos táncokon értem tetten.

Aztán ahogy haladtunk előre a történetben, és kirajzolódtak előttünk a karakterek, valahogy az egész át tudott fordulni a szereplők irányába, az egész már nem az iskoláról, nem a sztárságról szólt, hanem hogy hogyan is lépjünk át magunkon, hogyan váljunk azzá, amik lenni szeretnénk úgy, hogy közben ne veszítsük el magunkat. – igen, ha meg kellene fogalmaznom egy mondatban, hogy nekem mit jelent ez a Fame, azt hiszem, ezt.


Nem a gyerekek, a növendékek az egyetlenek, akiknek meg kell küzdeniük a saját démonaikkal, a tanárokat is ugyanúgy foglalkoztatja ez a kérdés. Az álmairól lemondani kénytelen Miss Bell és az örök maximalista Miss Sherman ellentéte világosan rajzolódik ki a szemünk előtt, majd egy dalban csúcsosodik ki. Auksz Éva (Miss Bell) és Szulák Andrea (Miss Sherman) jó párost alkot a színpadon, és bár utóbbinak hangilag gondjai akadtak néhol, főként a szólódala magasabb részeinél, mégis meg tudott élni. Ez főként annak köszönhető, hogy egyikőjük sem akarta a karakteréből kilépve a másikat lenyomni, épp ezért maradtak egyenrangúak. Kimondott és kimondatlan csatározásaikba csendesen surran be egy harmadik tanár, Mr. Myers (Németh Kristóf), akiről egy közhellyel élve azt mondhatnánk, hogy „keveset szól, de ha mégis, az üt.” Olyan finoman és észrevétlenül mozgat szálakat, hogy habár jelenléte nem okoz feltűnést, hiánya azonban minden bizonnyal Tyrone (Szabó Dávid) helyzetére.

Bár a darabnak nagyrészt egyenrangú szerepekkel találkozunk, Tyrone mellett kiemelkedik Carmen (Gubik Petra) is. Azonban míg Tyrone őrlődése hiteles és következetes, Carmen sorsa már-már előre elrendelt. Törvényszerű, hogy Carmennek el kell züllenie, és a visszatérés után már az is egyértelművé válik, hogy a végjátékban meg kell halnia. Sajnos ezt Gubik Petra is tudja, nem is törekszik nagy ívű karakterformálásra. Pedig a lehetőség meglenne benne és a karakterben is: egy sztárságra éhes lány, aki megjárja a poklot, amiből aztán utolsó erejével megpróbál kimenekülni, de nem sikerül. Nagyjelenetéhez kap egy jól komponált – ám meglehetősen nehéz – dalt, ami pont odáig fokozza az izgalmakat, hogy magyarázat nélkül zuhanhatna a mélybe. Mégiscsak ülünk, és én azon izgulok, hogy kijön-e a végén az a hang, és hogy tűnik el a felfüggesztett hídról.


Tyrone kálváriája szép. Néhol talán kicsit túldramatizált, máshol túlmagyarázott, de következetes, és orosz akcentusa csak fokozza a kívülállóságát.

Nem csak Tyrone-nál vannak kisebb „túlkapások”, bizonyos jeleneteknél soknak éreztem a látványt, kevésnek a tartalmat. Ilyen például a Művész-szám közbeni felemelkedés, vagy a gyönyörű finálészám után címadó dalra táncra perdülő sárga taxi.

Annak ellenére, hogy ezek a hatásvadász momentumok elhagyhatóak lennének, látvány tekintetében nem lehet okunk panaszra. A díszletet erősítő háttérvetítéseket jó érzékkel alkalmazzák, tökéletesen illeszkednek a jelenetek túlfűtött, pörgős, vagy éppen érzelmes jeleneteihez.

Fame jókor találta meg a színházát, a színház jókor találta meg a darabot, minden további szőrözés már felesleges belemagyarázás.

Írta: Vass Antónia
Fotó: operett.hu
banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink