Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2015. augusztus 12., szerda

Az életből lehet a legérdekesebb karaktereket összelopkodni - Szurovecz Kittivel beszélgettünk

Készítette: Tóth Judit
Fotók: Révai Sára

Az UploadedKávéházban ezúttal Szurovecz Kittit, a Gyémántfiú, a Fényemberek és a Smink nélkül szerzőjét faggattam. Volt szó írásról, újságírásról, és beszélgettünk egy kicsit legújabb könyvéről is. 


- Írói pályafutásod a Gyémántfiú megírásával kezdődött. Mi ihlette a történetet? Hogyan gondolsz vissza az akkori alkotói folyamatokra? Másképp írnád meg ma?

- A Twilight-jelenség, és a Robert Pattinson személyét körülvevő, hatalmas méreteket öltő rajongás hatására született meg bennem a Gyémántfiú, azaz Nick Richards története. Nagyon szerettem írni, hihetetlen lelkesedés volt bennem, éjjel-nappal csak a készülő regényem járt a fejemben. Szinte együtt éltem a karaktereimmel. Hogy másképp írnám-e ma? Nem is tudom. Leginkább nem írnám meg sehogyan sem, mert mostanában egész más dolgok, történetek foglalkoztatnak. Persze, büszke vagyok a Gyémántfiúra, vele indult el az én kis regényszerzői karrierem.


- Melyik karaktered nőtt leginkább a szívedhez? Hogyan alkotsz meg egy karaktert? Mennyire szövöd a jellemükbe valós személyek vonásait?


- A Gyémántfiúban Willt, a jófej sztárügynököt, és a feleségét, Sandra Connort, a minden lében kanál írónőt kedveltem a legjobban. A Fényemberekben pedig a gonosz Mattet, és Linette-et, a kis elvarázsolt fénylánykát. Általában a körülöttem élő emberek is írják a történeteimet, még akkor is, ha nem tudnak róla. Az életből lehet a legérdekesebb karaktereket összelopkodni.


- Legújabb köteted a Hópelyhek a válladon címet kapja. Mit tudhatunk róla most, a megjelenés előtt, mennyiben tér el az eddigi történeteidtől?


- Nagyon-nagyon. Különös is írni, mert ez az első regényem, ami nem történet, hanem karakterközpontú. Olyan, mintha 200 oldalon nem történne semmi, de közben mégis rengeteg dolog. Jaj, rengeteg kérdés és kétely van bennem, hogy milyen lesz a fogadtatása. Életem legmunkásabb könyve ez, és itt nem csak a munkaórára gondolok, lelkileg is megszenvedtem a születését, mert kissé önéletrajzi ihletésű. Egy borderline szindrómás jégszobrász, és egy elvált, kisgyermekes édesanya egészen meghökkentő, elképesztő mélységeket és magasságokat felvonultató kapcsolatát mutatja be, nagyon remélem, hogy életszerűen és izgalmasan. Ha minden igaz, november-december környékén jelenik meg, épp az utolsó fejezeteket írom bele.


- Van valamilyen rítusod írás közben? Van olyan dolog, ami nélkül nem kezdesz el írni? Előfordult már, hogy kifejezetten egy zeneszámra alkottál meg egy jelenetet?

- Ihlet legyen, nem fontos semmi más. Nincs különösebb rituálém, bárhol, bármikor tudok írni, ha rám jön. Írtam már orvosi rendelő várójában, okmányirodában, autóban, repülőn, erdőben és tóparton is. Tengerparton még nem, de szeretnék.

- Milyen erkölcsi értékeket építesz bele a történeteidbe? 

- A szeretetteljes család fontossága az, ami minden történetemben jelentős szerepet kap. Emellett az, hogy legyünk bármilyen picikék és elveszettek, válhatunk naggyá és sikeressé. 

- A szépirodalom mellett a médiában is tevékenykedsz újságíróként. Ad neked valami többletet ez a történeteid megalkotásánál? El tudod különíteni egymástól a két világot?

- Az újságírás nagyon sokat tesz hozzá a regényeimhez, olyan értelemben, hogy a munkám során sok érdekes emberrel találkozom, ez inspirál. Például a jégszobrász karakterem is úgy lett, hogy egy riportom alkalmával megismerkedtem M. Tóth Zsolt művészi jégszobrásszal, és a hivatását gyönyörűnek és romantikusnak találtam. Megihletett. Muszáj a két világot különválasztani, mert az újságírói munkám igen feszes időbeosztást diktál nekem. Ebből élek, szeretem az ezzel kapcsolatos feladatokat, ez élvez elsőbbséget az életemben. A regényírás pedig egy örök hobbi, amiből lelkileg töltekezek. A könyvem lapjain minden úgy van, ahogyan én szeretném. Valljuk be, az élet nem ilyen.


- Szerinted mi tesz egy írót jó íróvá? Hogyan tudja megállni a helyét az, aki ma az irodalom világában próbál sátrat verni? Mi a legnagyobb nehézség?

- A legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy egy-két extrém sikeres és megfelelően reklámozott írót leszámítva, ma, Magyarországon nem lehet a regényírásból megélni. Aki ír, az munka mellett ír, elaprózza magát ahelyett, hogy arra koncentrálhatna az egész lényével, amiben igazán tehetséges. Ez nem feltétlen a kiadók hibája, a hazai piac is kicsi. Azért örömteli lenne, ha egy nap olyan konstrukció születne a felek között, amiben senki nem hal éhen. Ma egy író nem elég, ha jól ír, jó történetet, ahhoz is értenie kell, hogyan adja el magát. A jól célzott marketing a mai világban legalább olyan fontos, mint maga a produktum.

- A Facebook rajongói csoportodban gyakran osztasz meg részleteket az éppen készülő regényedből, hogy felkeltsd olvasóid figyelmét. Milyen a viszonyod a rajongóiddal? Milyen visszajelzéseket kapsz tőlük?

- Rajongóim nincsenek, olvasóim vannak, akikkel szívesen beszélgetek az író-olvasó találkozókon és dedikálásokon, van közöttük 150-200 ember, a kemény mag, akik a kezdetektől követnek engem, okos észrevételeikkel segítik a munkámat. Nekik nagyon hálás vagyok.

- Milyen jövőbeli regényterveid vannak? 

- Most a Hópelyhek a válladon, ami foglalkoztat, mert ezt a történetet írom. Az új regényötlet mindig akkor jelenik meg a fejemben, amikor az előzőt már elengedtük a nyomdába.
banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink