Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2015. július 7., kedd

Szaszkó Gabriella: Levelek között a szél

Az Uploaded Magazin alkotói pályázatának első helyezett műve következik.

 Levelek között a szél

Gyermeki kacaj visszhangzott végig a fák ringatózó lombjai között. A természet lassan éledezett téli álmából az április eleji levegőben. Puha, könnyeden langyos szellő szaladt végig a friss, új élettől lükető levelek között. Az alkony lassan borult rá az erdőre, szürkéssé változtatva a gyepet, eltúlozva a fák ágainak néhol még csupasz körvonalait.
A tapintható csendet halk beszélgetés duruzsolása törte meg. Egy fiatal pár lazán fogta egymás kezét, miközben a fiú óvatosan vezette körbe az erdőben a hosszú, szőke hajú lányt, akinek horgolt tányérsapka fedte fejét az enyhe időben.
A mosolygós lány elengedte barátja kezét, majd az egyik fa törzsét végigsimította tenyerével. A fára egy arany táblát erősítettek, amelyen egy ismeretlen nevet olvashatott cirkalmas gravírozással.
– Noah! – nézett a fiú felé. – Mi ez a hely?
A fiú mélybarna tekintete egy pillanatra elhomályosodott, ahogy végignézett az erdőn, majd vissza újra a barátnőjére.
– Temető – válaszolta. – Nem hallottál még róla? Ez a kedvenc helyem a város szélén.
A lány hátán végigfutott a bizsergés, ahogy a fák leveli között végigsüvített egy erősebb széllökés. Lassan sötétedett, szürkévé és fájdalmassá torzítva a színeket.
– Temető? – kérdezett vissza halkan a lány. – Neked tényleg ez az elképzelésed egy romantikus randiról? – mosolyodott el.
– Szerintem érdekes.
Noah az egyik fának támaszkodott, majd megragadta barátnője kezét, és kivezette egy kisebb tisztás közepére, ahol pár padot állítottak körbe. A lány azonnal el is helyezkedett az egyiken, majd szorosan maga köré fonta a karját, és újra körülnézett.
– A fák alatt vannak a sírok? – kérdezett újra.
– A fák a sírok. Nagyapámat is így temettük el három évvel ezelőtt. Meg is mutatom mindjárt, de még elég kicsi a többi fához képest. A fák a testekből táplálkozva nőnek meg.
A fiatal lány körbetekintett. A fák hiányos lombjai kissé takarták felette a kék eget, amelyet már a korai csillagok fénye pöttyözött. A szél egyre hangosabban sikoltott az ágak között. A lány alig tudott Noah szónoklatára figyelni. A levelek vonták el a figyelmét. Furcsa, lenge táncot lejtettek, miközben színük néhol túlzottan élénknek, máskor pedig túl fakónak tűnt.
Óvatosan megrázta a fejét, majd újra visszanézett barátjára, akivel még csak egy hónapja randevúztak. Noah vad gesztusokkal mesélte a hely történetét, amelyet Zoe inkább kizárt volna a tudatából.
– Negyven éve temetnek ide embereket. A legérdekesebb az, hogy a legnagyobbra nőtt fák gyerekek sírjai, mert először csak a kisebb holttesteket tudták a mag köré foglalni, sokkal egyszerűbb volt megcsinálni a kapszulákat.
Zoe újra felnézett az égre. Hunyorognia kellett, hogy tisztán lássa Noah körvonalait a szürkületben. A szél mintha nevetést sodort volna magával a háta mögül, mire megfordult a tengelye körül.
– Mi a baj? – kérdezte Noah.
– Ide nem járnak emberek?
– Szoktak. Gondozzák a fákat közösen a családdal.
– És most vannak itt mások is? – tördelte idegesen a kezét Zoe, majd egyre kisebbre húzta össze magát.
Az erdő szinte beláthatatlan messzeségként terült el kettejük előtt. Talán negyed óráig is sétálhattak idefelé, miközben Zoenak fogalma sem volt arról, hogy holtak csontjaiból táplálkozó fatörzseket simogat végig kezével. Halvány hányinger kapta el, úgy érezte, hogy ideje visszamenekülni az autóhoz. A furcsa, halk nevetés megzavarta nyugodt lelki világát.
– Nem tudom, hogy vannak–e most itt emberek, nem nagyon találkoztunk senkivel, miközben sétáltunk – válaszolta Noah. – De persze lehetnek. Valami baj van?
Zoe újra hallgatni kezdte a szelet. Egyre jobban összezavarodott, képtelen volt szétválasztani képzeletét a valóságtól. Halvány mosollyal Noah felé nézett.
– Kissé kiráz a hideg ettől a helytől. Lassan nem mehetnénk haza?
Noah óvatosan megfogta Zoe hideg kezét, majd mosolyogva bólintott.
– Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy megijedsz ettől a helytől, szerintem annyira szép gondolat.
Zoe zavartan nézett Noah–ra. A kapcsolat abban a fázisában voltak, amikor még egyáltalán nem akarta kiadni gyengeségeit, de szinte képtelen volt türtőztetni magát.
Ahogy elindultak kifelé, vett egy mély, szaggatott lélegzetet, majd lassan kifújta. Egy időre ellazultak izmai, keze kissé melegebb lett Noah érintésétől. Megpróbált újra gyanútlanul nézni a fákra, és máris jobban érezte magát.
Aztán a szeme sarkából megpillantott egy elsuhanó alakot, mire minden idegvégződése megfeszült, és szorosan hozzásimult Noah karjához. A fiú érezte a lány remegését, miközben újra feltámadt a szél.
– Láttam valamit – suttogta.
Noah megborzongott, majd hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Mindjárt a kocsinál leszünk, ne aggódj! – mondta teljes magabiztossággal.
Zoe csak tornacipős lábát nézte, egyiket emelte a másik után, és egy percre sem akarta elengedni Noah meleg, erős karját. Először fel sem tűnt neki, hogy az alkonyat egyik percről a másikra váltott éjszakai sötétségbe.
Az erdőtemetőben még nem villant fel a lámpák sárga fénye, azonban a szél egyre inkább süvített a fák levelei között. Sípoló hangja földöntúli siránkozásra emlékeztetett. Noah gyomra megremegett, miközben tisztán hallani vélte a gyermeki kacajt a háta mögül.
Megtorpant, mire Zoe halkan felsikoltott. A lány tekintete olyan volt, mintha hirtelen mély álomból ébresztették volna.
– Miért áltál meg? Mindjárt a kocsinál leszünk, ugye?
Noah minden egyes izma megkeményedett, mintha húrokat feszítettek volna ki a testében. A kacaj elhalt a messzeségben, de a fekete levelek ringatózása állandósult a fejük felett. A fiú igyekezett mély levegőt venni, azzal nyugtatta magát, hogy mennyiszer járt itt, de aztán a szeme sarkából ő is meglátta az elsuhanó alakot. Gondolkodás nélkül ragadta meg Zoe kezét, majd futásnak eredt a fák közötti kavicsokkal kirakott ösvényen.
Zoe szemét összeszorítva rohant a roppanó kövek felett. Tüdeje égetett, de legalább nem hallotta a levelek fájdalmas sírását. Percek múlva azonban Noah hátának ütközött, és majdnem elveszítette az egyensúlyát, de a fiú az utolsó pillanatban elkapta.
Noah a szája elé kapta a kezét, a lány szinte hallotta lélegzetvételét. A hangok elhaltak az erdőben. Teljes lett a csend, miközben a fiatal pár újra a körberakott padok között találta magát. A fák sűrűn álltak egymás mellett, úgy tűnt, egy vékonyabb emberi lény sem fér ki közöttük. A csendet áttörő vidám nevetés felborzolta az összes szőrszálat Zoe testén.
– Ez ugye nem lehet igaz? – kérdezte Zoe.
A fiú lassan magához szorította a lányt, majd felnézett a sötét, csillagtalan égre a fák szegényes lombjain át. A faágak halk recsegéssel nyújtózkodtak még magasabbra, hogy elzárják a fiatalok elől az égbolt látványát. A szelet már nem érezték a bőrünkön, hiszen a kecses légáramlat nem ért el hozzájuk.
Zoe jeges, remegő kézzel az előttük terpeszkedő vastag fa törzsére mutatott, amelyre bizonytalan betűkkel a bezárva szót vésték fel. Noah magához szorította a lányt, majd újra vett egy szaggatott, mély lélegzetet, miközben a fák ágai teljesen összezártak felettük.

A hajnal első sugarai életre keltették a színeket az erdőben. A fák levelei óvatos, ringatózó táncot jártak a könnyed fuvallatok szárnyán. Erőtől duzzadó zölden lüktettek a színek az aranyló napsütésben.
A padok között a tisztáson két apró, erős facsemete szürke ágai törtek a meleg nap felé. Ágaik elkeseredetten kapaszkodtak egymásba, és nyújtóztak az ég felé, hátha egyszer elérik azt.



banner
Previous Post
Next Post

Partnereink

Partnereink