Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2015. július 20., hétfő

Bemutatkozik...


alkotásai által irodalmi rovatunk egyik állandó szerzője, Vasas Marianna, költő, író.

Fiatal, tehetséges, friss, és mégis úgy szólal meg a mai kor hangján, hogy a legnagyobb elődök nyomában járva sikerül hidat teremtenie a klasszikus irodalom, és a modern ember között.
Ma néhány versét, és versprózáját hoztuk el, de állandó szerzőnkként itt, és a Magazinban is folyamatosan olvasható lesz!





A nem úgy volt dala

Az, mi volt, mi mart, mi fájt,
mi rögökbe torkollt, mi volt,
mi port kevert, mi rombolt,
mi lehetett volna,
mintha mégsem szólna -
nem egészen úgy volt...

Távoli légvár csak, mi világ,
mi lett, mi messzi sziluett,
mi zúz, mi nyúz, mi húz lefelé;
mi a sajduló Sohasem,
mi a hol volt, mi a hol nem,
mi lelken folt, mi meghurcolt-
nem úgy van, ó, tudom már, nem!

Mert kocsonyaként reszket,
mi élet, mi képzet, mi szép,
vagy széttépett lett, reszket,
ázva hiába kergeted
az illanót, a pirkadót -
ne hidd bánatodnak a valót,
mert a valós úgyis a Lehet.








  

Görbületek


Könnyek
szemerkélnek forró házfalon,
Könnyek
kapujából nyílik fájdalom,
Könnyek
mennyországa égi sírógörcs,
Könnyek
nyersessége fanyar, dús gyümölcs.
Könnyek
szemüvegén újuló világ,
Könnyek
segítsége sohasem kiált,
Könnyek
muzsikája rejtély-hegedű,
Könnyek
szűrőjéből csöppen éjnedű.
Könnyek
sűrűsége erdő-tekintet,
Könnyek
ablaktörlő-cseppjén keringek,
Könnyek
létezése érzés záloga,
Könnyek
virágzása emlék zápora;
Könnyek,
megérintő, mordon mementók,
Könnyek:
szépségetek minden sebre csók.



Mosoly,
sebtüzeket oltó hullámzás,
Mosoly,
jéghidegség vizén sugárzás,
Mosoly
íveiből légzik lelkiség,
Mosoly,
visszakapod, mikor nem hinnéd.
Mosoly
bumerángja lobog csöndedben,
Mosoly,
madárszárnyhíd súlyos völgyeken,
Mosoly,
sokezerszer mélyebb, mint bánat,
Mosoly,
első s végső arca világnak.
Mosoly,
költeménnyé zendül verskeserv,
Mosoly,
bukó benne minden merev elv,
Mosoly,
közbensőből nyílik vagy elfed,
Mosoly,
harmóniát s káoszt lebegtet;
Mosoly
annyiféle, ahány halandó,
Mosoly:
fölössé lett minden balga szó.









E
mlékszel még?

Emlékszel még?
Volt egy életed, mielőtt álmaid tonnáját rázúdítottad volna, és az szépen-csendben elsuhant mellőled.
Emlékszel még?
Volt egy álmod, mielőtt a legelső betűjét lejegyző gyermek elhunyt volna benned, s mókuskerék aprította csodák mogyoróit.
Emlékszel még?
Mikor először láttad azt, s először láttad őt, megtestesülések finom formáit, s lelkeddel először tapintottad elbűvölő tartalmukat?
Emlékszel még?
Az időrétegződések előtti időkre, melyek alól egyszer csak felvillant az élet első vágya? Emlékszel az első nosztalgiádra?
Emlékszel még?
Volt egy hajód, mely nem a szimbólumtengert szelte, csak siklott önfeledten tovább és tovább...
Emlékszel? Mire emlékszel?
A fontosra, aminek mázsás súlyú könyvéből majd unokáidnak mesélhetsz?
Vagy arra emlékszel csak, amely érzés kavargott események közben, s nem magukra a szikár történésekre?
És lelked súlyára emlékszel-e?
Ha igen, eszedbe jut, mikor ettél utoljára?
Tudsz az aranymetszés és a kaotikus mámor szélső útjai között sétálni?
Emlékszel?...

Emlékszel még arra, mikor kusza helyzetek keserves kalandjaiban fürödtél, majd e kétes vízből valamilyen oknál fogva, nemvárt módon mégis kikecmeregtél?
Emlékszel még?
Első unalmas percedre, mely űrt csak kétes helyzetekbe való kecmergés töltötte ki?
Emlékszel még?
Mikor önmagad első, egészséges önbizalommal telt dicshimnuszát zengted, mikor legyőzted magad?
Emlékszel arcok ködös ragyogására, melyből a te segítséged hálaéneke csengett tisztán?
Emlékszel? Általad okozott lehajtott fejekre? S az azokon keletkező hirtelenmély barázdák reszketéseire, miket akkor láttál, mikor először megbántottál valakit?
Emlékszel még valakikre, akik csak elvettek, s nem adtak, ezáltal mégis többet adtak hozzád és épülésedhez, mint bárki más?
Emlékszel még?
Levegőben rezonáló érzetekre, szavakra, melyeknek fizikailag fájt a bennragadásuk?
Emlékszel a csendekben repkedő feszültségekre, amik mögött akaratod által ki nem mondott kérdések és válaszok lappangtak?
Emlékszel még arra, hogy minden ember - tükörkép?

 
Emlékszel még magadra?
Emlékszel még rám?








Gondolatok a viharban
  
Felhőfehér szellőszekér
kereke bősz gombolyagszél,

egyre szórja súlyos nyirkát,
egyre szurkos égi világ;
szopránhangú homályhattyú
lobbant gyertyát, hol a faggyú
gyöngye röpke könny, mi dermedt,
és csak sír, hull, forrong felleg.
A viharnak csend az arca,
a csend után szó faragja
azt az érzést, mi csak korgó,
mint ég gyomra, mint fényholló;
ritka arcú, igazból font
a szó, miből hű szándék zsong.
... felhőfehér szellőszekér
utolsókat fuvall, s regél
fellélegző, belső tájról,
mit nem kavar viharmámor,
sem csendesség, sem vigasság,
és a csodák titkos nyitját
úgy fedi fel: teljes marad,
nem szabdalják görcsös savak,
vágya nincsen - biztos tudat
csak az: hagyva bármely utat
bárhová tart, sosem silány:
énbe nézve nincs rossz irány.






Csak az a pillanat 

Mikor először megláttunk valakit... rá volt-e írva sugárzó lényruhájára, hogy ki is ő valójában? A szemén átcikázó életút akár csak egy kis ösvénydarabja előttünk lebegett-e, még ha egy pillantásnyi időre is? Azt láttuk-e benne, ami bennünk mindenkoron selymes tükröt ver, vagy ami egyszeriségében hangulatnyi?
Láttuk-e felénk hullámzó szándékát, akár tajtékba tört is volt az, akár rebbenetlenségbe lanyhult? Visszhangzott-e minket látó első gondolata fülünkben? Merre csatangolt öntudatunk abban a homályló pillanatban? 
Miért hittük azt, ilyen lesz ő örökre, miként elsőnek láttuk?
Vajon tapintottuk-e légi kezeinkkel esszenciáját, mikor az legördült az örök én sejtjeinek arcán?
Éreztük-e azt a pillanatba sűrített "tudom, milyen vagy" önhitt tudatosságát, mely aztán, így utólag sejtelmes kétellyé erősödött? Érzékeinkkel s érzékeinken túlival tudunk-e biztosan tudni? 
Elkísér-e további utunkon az az egy pillanat, csak az az egy, sőt, még azon túl is? 
Egyáltalán - mindenkiben benne él a hárompontnyi sőt-világ? Vagy csak a jelen írásjele dobog pontként megfáradt mindennapjainkban? Esetleg a visszatekintés kérdőjele?...

*

Azt már tudjuk: a kedvesség az Elsőnél és az utána következőknél sem minden. Azt is, hogy a szó és a tett hídja olykor összeomlik mind a kőszobor, mind a mézesmadzag súlya alatt.
De vajon azt is tudjuk, hogy míg a könnycsepp letörölhető, addig a belénk égett örök nyomot hagy?







Valamiért
Valami másvilági szél babrálgat
ideghúrjaimon.
Valahol élned kell még, hogy ne kelljen
már soha meghalnom...
Valaki, aki Te vagy - korgó énem
mesearcú mása,
Valamikor el kell jönnöd - nélküled
minden sejtem árva...
Valahogy eltűnt már az a hitmorzsám,
ami Másikba vetett:
Valakivel együtt rovom és hordom
evilág-szerepeket.
Valamennyire mégis, zsigerek burjánzó
labirintusán át
Valamiért derengni látom az örök Ő
felém ringó árnyát...








banner
Previous Post
Next Post

0 megjegyzés:

Partnereink

Partnereink