Tisztelt Olvasók!

Ezúton értesítünk mindenkit, hogy elindult az ÚjBekezdés kulturális portál. Ezzel az Uploaded Magazin aktivitása megszűnik, azonban a rajta lévő tartalmak megőrzése érdekében archívumként megmarad, amely az új felületen is elérhető lesz.

Ugyanazon elvek mentén, jobb technikai feltételekkel, és hatalmas lendülettel folytatjuk.

Köszönjük az eddigi szerkesztők munkáját, különösen Tóth Juditét, valamint köszönjük nektek is!

Találkozzunk az új oldalon!


Üdvözlettel:

A szerkesztőség


2015. január 7., szerda

Út a felhők felé (novella)

Írta: Tóth Judit

Egy lépcső a felhők felé vezetett. Sokan járkáltak a fehér felhők között, és nagy sor állt a lépcsőnél, így gondoltam, én is felmegyek. Miért ne tenném? Hiszen boldog vagyok, nincs okom szomorkodni, jól bánt velem az élet, és azt hiszem, mindent elértem, amit szerettem volna.




Közéjük akartam tartozni.  Hogy mit is jelent ez? Tudod, vannak azok az emberek, akik lebegnek, akiknek megadatott az a kiváltság, hogy a felhők között éljenek, azokban a fantasztikus villákban, és a zöld mező helyett az égszínkék ég terül el a lábuk alatt, és a nap aranyszínbe borítja lakhelyeiket, sosem kell a borús szürkeséget bámulniuk, mert ott élhetnek fent.

Hosszú volt a sor, és lassan haladt. Türelmesen, mosolyogva figyeltem körülöttem a boldog embereket, ahogy reményekkel telve a felettünk közlekedő társainkat kémlelve várták, hogy ők is a felhők között járhassanak. Néhányan párjukkal kézen fogva álldogáltak ott, egyesek talán már egy napja is, a mennyei mannát csemegézve. Én egyáltalán nem voltam éhes. Nem akartam enni, mivel tudtam, hogy az ízek sokkal finomabbak odafent, hogy minden édes, mennyeien édes. Mindenki önfeledt, és az öröm rózsaszín madarak formáját ölti, úgy szálldogál, miközben a legtökéletesebb hangokat énekli, megigézve ezzel minden boldog embert.

--------

Nem tudom megmondani, mennyit vártam, hogy végre én kerüljek sorra. Szemben álltam a tíz lépcsőfokkal. Vettem egy mély levegőt, lassan megszorítottam az arany korlátot, és mosolyogva tettem meg az első lépést.

Könnyednek éreztem magam. A szám a fülemig ért, simán lehettem volna fogkrém modell, mert az összes fogam  fényesen csillogott.

-Boldog vagyok- gondoltam magamban. – Boldog vagyok, és még boldogabb leszek, hiszen mindjárt felérek. Fent elérem a tökéletes boldogság állapotát, hallgatom a madárkák dalát, és soha, de soha nem leszek többé szomorú.

Hátrapillantottam. A sor végtelenül hosszúnak tűnt, benne az emberek egyre kisebbnek, és szürkének. Néhányuk arcán fásult mosoly jelezte, hogy talán túl régóta állnak ott, eredménytelenül, hiszen némelyikük már sokadszorra próbál a felhők felé jutni. Kár, hogy csak ebben a városban csak ez az egyetlen lépcső létezik, jó lenne, ha gyorsabban haladhatnánk.

De úgy tűnik, a boldogság kiváltsága egyelőre nem adatik meg mindenkinek.

A második lépcsőre tettem a lábam. Ez már magasabban volt, és elég távol helyezkedett el attól, amin álltam, de gond nélkül vettem az akadályt.

Még könnyebbnek, és önfeledtebbnek éreztem magam. Láttam egy pici aranyló pontot- a Kaput. Egyre távolabbinak tűntek a gondok, és egyre biztosabban tudtam, hogy hamarosan nagyon boldog leszek. Elterveztem, hogy veszek egy felhőautót, és azzal furikázok majd a Városban, pont úgy, ahogy egyszer egy idős hölgy tette, mikor az eget kémleltem.  Mindig vágyakozva néztem őket, semmi mást nem akartam jobban annál, hogy egy napon én is közéjük tartozzak. Végre közel álltam ehhez, és ez mámorossá tett. Megszorítottam a korlátot, és erőt vettem magamon, mert a következő lépcsőfokhoz megint nagyobbat kellett lépnem.

Elértem a harmadik lépcsőfokhoz. Nagyot kellett ugranom, így meg kellett állnom pihenni egy kicsit. Egyre közelebb kerültem a tökéletes boldogsághoz, és egyre távolabb attól  a környezettől, ami eddig körülvett. Egyáltalán nem bántam, hiszen… megjelent előttem egy apró rózsaszín madár, és a kedvenc dalom ritmusát kezdte fütyörészni.

Megigézett. Ilyesmit én korábban még sosem hallottam, és…
Hirtelen egy kék alak jelent meg előttem. Hatalmas macskaszemei szigorúan méregettek. Keresztbe tette hatalmas kezeit, és goromba arckifejezéssel jelezte, hogy nem tetszem neki.

-Nézz a szemembe, és mondd azt, hogy boldog vagy!- morogta reszelős hangján.

Vettem egy mély lélegzetet, mélyen a szemébe néztem, és kedvesen, őszintén ezt mondtam:
-Nagyon boldog vagyok.

-Hazudsz, mint a többi!- mondta, majd egy erős mozdulattal visszalökött a földre.


 A kép helyét, a képre kattintva megtekinthetik.
banner
Previous Post
Next Post

Partnereink

Partnereink